Prológus

Nehéz, két kézre való pallosát meglendítette maga mellett. Érezte a húzását, a megállíthatatlan lendületét, ahogy szelte a levegőt. A penge belecsapódott az előtte álló, támadni készülő lovag nyakába a sisakja alatt, és fejét leszakította a helyéről. A fegyver persze még a csontban sem akadt meg, átvágta, mint forró kés a vajat.

Ezt kihasználva a fekete lovag tovább ugrott, hatalmas pajzsával felfogta egy nagydarab fickó buzogányának csapását, majd alulról felfelé vágva leszelte a karját. Az óriás üvöltve rogyott térdre, de ezzel a mészárló már nem foglalkozott. Forgószélként perdült meg tengelye körül, s lendületből hatástalanított egy újabb támadót. A körülötte lévők hullottak, akár a legyek. Vér áztatta a földet, már egészen iszapossá tette, felpuhította.

A lovag már érezte, hogy fárad. Nem lett volna szabad megállnia. A csata hevében sosem érzékelte, mennyire kimerítő tud lenni egy három órás harc. De amint egy kis szünetet is tartott, rájött, hogy mindkét lába fáj az erőfeszítéstől, háta is, karjai is zsibbadnak, a füle cseng a folyamatos hangzavartól. Egy pillanatig csupán állt így, a tomboló öldöklés közepén, és öntudatlanul figyelte, ahogy két ellenséges sereg katonái csapkodják egymást.

„Vagy te ölsz, vagy téged ölnek”- hallotta hajdani mesterének, lovagjának a hangját. Rég volt már apród, de ezek a szavak akkor is tisztán égtek bele elméjébe, bármikor vissza tudott emlékezni rájuk, amikor motivációra volt szüksége.

Bamba tétlenségéből legjobb barátjának a kiáltása rántotta vissza a valóságba. Gyorsan körülnézett sisakja keskeny nyílásán át. Hamar megpillantotta a férfit. Fejéről a sisakot már leverték, a halántékáról szivárgott a vér. Hanyatt feküdt páncéljában, belesüllyedve, sőt inkább beletapadva a puha, ragacsos földbe. Fölötte pedig egy sebesült harcos, nem lovag, egyszerű gyalogos emelte magasba kardját, hogy megadja neki a végső döfést.

A fekete lovag látta, hogy barátja barna szeme kerekre nyílik a félelemtől, vaskesztyűs kezével a földbe markol, hogy megpróbálja odébb lökni magát a halálos csapás elől. Elrugaszkodott hát, akár a bika, ha vörös posztót lengetnek előtte, két kezében megmarkolta pallosát, és úgy szegezte előre, hogy a katonának esélye se legyen kitérni előle. A rozoga páncélzaton könnyen áthatolt a penge, s meg sem állt, amíg a másik oldalon ki nem bukkant a hegye. A gyalogos elejtette a kardot, ami éppen a felállni próbáló lovag lába között állt a földbe.

-Hátra figyelj!- harsogta a barátja, mire a fekete lovag villámgyorsan megfordult, csak azért, hogy lássa, amint egy csatabárd a melle alatt belecsapódik a páncéljába.

-*-

-Chestirad!- szólította egy ismerős hang hirtelen.- Chest! Magadnál vagy?

Lord Chestirad Leicester nagyokat pislogott. Valamiféle széken ült egy zajos teremben. Szeme előtt fehér pontok cikáztak, színek kavarogtak, de lassan kezdett kirajzolódni előtte homályosan egy férfi alakja. Egy erős kezet érzett a vállán, ahogy finoman rázza, majd egy pofont is kapott, amitől feje oldalra billent, de legalább kissé magához tért, kitisztult a látása.

Egy aggódó, élénkbarna szempárral találta magát szemben. Barátja, Paddy, vagy ha nem a becenevét mondjuk, Patrick Hallmore meredt rá. Ő volt, aki felpofozta, aki megrázta, aki szólította. Paddy hullámos, kétfelé fésült, sötétbarna haja belelógott kissé a szemébe, ahogy közelebb hajolt, alig volt némi borostája. Chestiradnak kezdett eszébe jutni az este.

Denis király ünnepséget rendezett a győztes hadjárat örömére, amire hivatalosak voltak a lovagjai is. A fiatal király a maga harmincnégy évével meglehetősen bölcs volt, és csupán akkor harcolt, ha muszáj volt, de akkor általában győzelmet aratott. És mindig meg is ünnepelte azt.

A közös vacsora után táncmulatság vette kezdetét, ami nagyon élvezetes is volt, egész addig, amíg egy hölgy el nem kezdte illegetni magát Chestirad előtt. A lord igencsak zord külsővel rendelkezett, fekete ingére sötétszürke mellényt vett, amely kiemelte domború mellkasát. Sötét ruházata miatt fehér, sápadt bőre valósággal sziporkázott. Szép kezén egyetlen ér duzzadt, ahogy kecsesen, már-már hanyag módon tartotta benne borospoharát. Fejét enyhén félrebillentette, magasan felszegte. Szögletes állán egy szál borosta sem látszott. Keskeny ajkai elegáns metszésűek voltak, orra egyenes. Sötétbarna, szinte fekete szemei mogorván, unottan fürkészték a termet, vastag, dús szemöldökeit enyhén összevonta. Világosbarna haja kissé kócos volt ugyan, de kifejezetten jól illett hozzá. És, meg kell mondanunk, hogy minden erejével igyekezett kerülni a hölgy tekintetét.

-Ugyan, kérd már fel!- ütötte meg finoman a karját a mellette álló Paddy.

-Tudod, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy táncoljak- válaszolta mély, bariton hangon Lord Chestirad.

-Akkor minek jöttél el? Mondtam, hogy maradj otthon, Denis király is megértette volna.

-Hogy aztán az egész jelenlévő nemesség tiszteletlennek higgyen? Nem, köszönöm.

-Kész élmény veled beszélgetni, cimbora- kuncogott fel Patrick. Chest mély lélegzetet vett, kezdte unni már az egész hajcihőt. Sehol egy szemrevaló hölgyemény, csak ezek a páváskodó nagyasszonyok. Üres, érzelem nélküli bókok gyűjtögetői és halmozói. Minden hátterében csupán a pénz és a hatalom áll. Talán megelőzte korát, de bizonyos volt benne, hogy ő ebben nem érzi jól magát.

-Uram- lépett oda hozzá végre a nő, rebegtetve hosszú szempilláit-, elígérkezett már valakinek a ma estére?

-Hölgyem- biccentett komoran, rideg hangon a harminckét éves Lord-, egyelőre nem, bár nem is áll szándékomban.

-Nos, ez igen nagy kár, mert maga őfelsége küldött önhöz- sóhajtotta drámaian a nő. Ezt hallván Chestirad persze nyomban keresni kezdte szigorú tekintetével a királyt. Hamar meg is lelte öccse társaságában, és nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy bár beszélgetnek, az uralkodó minden második pillantása neki szól.

„Szép dolog... Csak azért, hogy megszabadulj tőle, rám küldöd...”- gondolta magában Leicester, de bólintott a hölgynek.

Már tánc közben érzékelte, hogy hiba volt belemenni a mulatságba. Hiába nem volt különösebben vonzó darab a nő, akit a karjában tartott, mégis érezte, hogy hatalmába keríti a vágy. Az a csapodár hölgyemény eleinte csak szemeivel igézte, majd elkezdte simogatni, cirógatni a hátát, tarkóját. Minden érintése áramütésként száguldott végig Chestirad gerincén, s szikrát pattintott az agyában. Egyre jobban belefeledkezett a keringőbe, azt sem érezte meg, hogy a sebe vérezni kezd.

Mikor a táncnak vége lett, a vérveszteség okozta gyengeség mind egyszerre nehezedett rá. Úgy érezte, minden végtagjára negyven kilós kőtömböket aggattak, alig bírta elvonszolni magát az asztalig, ami mellett Paddy állt. Már szédült, alig látott, ha nem ragadja meg a férfi karját, össze is esik.

-Uramisten!- kiáltott fel rögtön a barátja, amint meglátta az ólomszürke arcot.- Ülj le, Chest!

-*-

Hát, ez történt. Egy tánc majdnem az életébe került. Még ha legalább szép nő lett volna! A melle alatti seb még mindig lüktetett, mikor Patrickkal együtt beültek a hintóba. Most, hogy jobban megnézte, Paddynek is látszott még a halántékán a varrat, amivel a tábori felcser összefogta a felszakadt bőrt. Szerencséje volt, hogy a látása megmaradt.

-Megmondtam neked, hogy maradj otthon- dörmögte a barátja, mikor elindultak.

-Megmondtam, hogy úgysem fogok- válaszolta suttogásnál alig erősebb hangon Chestirad.

-Persze, hogy nem... Miért is tennéd azt, amit a barátod mond neked? Ha valaki meg akarna védeni valamitől, rögtön az ellenkezőjét kell tenned?

-Elég lesz már!- tört ki az indulat a lordból.- Attól, hogy kioktatsz még nem leszek jobban!

-A fejem marad a helyén, rendben?!- emelte meg a hangját Paddy.- Úgy beszélsz, mintha én lennék minden gondod okozója...

-Néha el is gondolkozom rajta, hogy nem vagy-e tényleg az- fújtatott Chest. Hallmore kis ideig nézett rá, aztán elnevette magát. Barátja vidámsága persze ragadós volt, Chestirad is elmosolyodott.

-Annyira forrófejű tudsz lenni, ha sebesült vagy!- kacagott a lovag hátravetett fejjel. Nagyon tudott nevetni, teljes szívből.

-Te meg annyira idióta- ingatta a fejét mosolyogva a lord.- Gondolom, ma sem akarsz hazamenni?...

-Nem hát, valakinek vigyáznia kell rád. És különben is ideje megújítani a hűségeskümet- vigyorgott szélesen Patrick.