Prológus

Prológus

Portvernon lakói ködös reggelre ébredtek október 10-én. Igazán megszokott volt ez az évnek ezen szakaszában. Az ősz még küszködött, hogy maradhasson, de a korán érkező tél máris igyekezett elhajtani. Egyre többet esett, egyre rövidebbek lettek a napok és ráadásul a hőmérséklet is fagypont közelében járt már. Az összes költözőmadár elhagyta az országot, a többi állat is berendezkedett a hamarosan beköszöntő tél fogadására.

Ugyanígy a lakók is. Nézzünk csak körbe kissé a város utcáin. A kikötőben a hajók keményen kikötözve várakoztak tengerészeikre, hogy végre útnak indulhassanak, a tengerészek azonban még a kocsmák és fogadók mélyén melegedtek. Nincs olyan őrült, aki ekkora ködben nekivág a nyílt víznek, a partok mellett pedig ugyanakkora időveszteség hajózni, mintha itt várnának. Nem jobb hát egy-két sört meginni és közben társalogni?

A sűrűn egymás mellé épített házak kéményeiből sötét füst emelkedett fel, némelyikben még néhány vöröslő kis pernye is ott lebegett. Minden ablak bezárva, gondosan eltorlaszolva a fagy ellen minden. Azon házaknál, ahova jutott egy kis kert, magas farakások sorakoztak. Akiknek kertjük nem volt, azok ott tárolták a tüzelőt, ahol éppen tudták. A háziállatok a szűk utcákon kóvályogtak, fáztak, éhesek is voltak, de a házba a disznókat csak nem engedjük be...

Ahogy haladunk a kikötőből a város szíve felé, úgy nőnek az egyszerű, apró házak hatalmas palotákká, kastélyokká. Eleinte csak nagyobb házakat láthat az arra járó, aztán a kerítésekkel körbevett épületekhez érve már érzi, hogy valami egészen más életformának lehet szemtanúja. A kovácsoltvas kerítés és kapu majdnem minden palotára jellemző volt. A legkacifántosabb formák voltak kidolgozva, bizonyára megkérték az árukat. Az épületeken aranyozott minták futottak végig, lélegzetelállító szobrok tekintettek le az arra járóra.

A paloták közül a legnagyobb, legcicomásabb, leginkább magasra törő volt a királyi palota. Középen állt, mindennek a központjában. Hatalmas kapuja előtt két őr strázsált, a rácsokon át be lehetett pillantani a köd miatt csak homályosan kirajzolódó, de annál szebben kialakított kertre, amelyben a virágok mindig virítottak, és a sövénynek, bokroknak a kertészek egészen megkapó formát varázsoltak.

A paloták egy kör alakú teret szegélyeztek. Ez volt a piactér, melynek közepén egy óriási szökőkút állt, csakhogy abból nem víz folyt, hanem valami kékes árnyalatú folyadék. Ez a folyadék adta Portvernon és maga a királyság életét. Sok száz évvel a mostani uralkodó előtt az uralkodó a közeli erdőben talált egy forrást. Szomjas volt, és belekóstolt a vízbe. Őszülő haja azonnal visszatért eredeti, vörös színébe, izmai ismét a régiek voltak, akárcsak feszülő bőre. A fiatalság forrása. Egy ügyes vízvezeték rendszer segítségével elérték, hogy a forrásvíz először a szökőkútba folyjon, aztán onnan kivezetve, visszaérkezzen az azóta folyóvá duzzadt forrásba, melyet Vivre, azaz Élet névre kereszteltek.

Ahogy a másik irányban elkezdünk távolodni a város központjától, ugyanúgy kezdenek összemenni a paloták házakká, ahogy befelé jövet a házak növekedtek. Ebben a városrészben azonban már kezd ébredezni a nép. Míg az előző, a kikötő felőli utcákban főleg kereskedők laktak, itt a pékek, kovácsok és egyéb kisiparosok dolgoztak, tehát nekik muszáj volt korán kelniük.

Álljunk meg egy pillanatra! Elvégre a város további részében újat mutatni nem tudunk, térjünk hát be az egyik ilyen ébredező utcába. Körte utca. Cégér cégér hátán, ott egy suszter, ott egy asztalos, mindkettőnél égett már a gyertya, az ablakuk azonban zárva volt. A csípős, hideg levegőtől védekeztek ők is.

És mégis: ott egy nyitott ablak. A tizenhetes ház első emeletén tárva-nyitva állt az ablaktábla. Ki lehetett ilyen zakkant, hogy egy ilyen reggelen, mikor még fél nyolc sincs, beengedje magához a jéghideg levegőt? Lássuk csak, milyen véleménnyel volt róla a cserzőmester, aki éppen akkor akasztotta ki a boltja ajtajára a „Nyitva” táblát, a tizenhetes házzal szemben. Felnézett, megemelte kissé a szemüvegét, meg is törölgette, visszahelyezte, aztán ismét felnézett. Nem ő látta rosszul, az az ablak bizony nyitva van. Minden bizonnyal jól ismerte lakóját is, ugyanis dörmögött valamit érhetetlenül az orra alatt, aztán vállat vont, és bezárta maga mögött az ajtót.

Valóban: nehéz volt nem ismerni a Körte utca 17.-ben lakó, 31 éves fiatalembert. A király elit gárdistáinak, a Sólyom Gárdának volt az egyik kiemelkedő tagja. Nézzünk hát be hozzá!

Az ágy tökéletesen be lett vetve, az egész szobában a rend és tisztaság volt az úr. Az íróasztalon, amely közvetlenül az ágy fejénél helyezkedett el, egy könyv feküdt, belőle egy fekete végű toll lógott ki. A borítón olvasható cím: Friedrich Fuhner: Sárba tiport liliom. A szoba egyébiránt tökéletesen dísztelen, csupán egy láda hevert az egyik sarokban, azon sem volt semmi különös jelzés, csak egy sárkány faragott mintája. A láda fölött a falon lógott egy kard. Remek munka, aranyozott a markolata, hüvelye bársony.

Éppen ezt a kardot kapta le a szögről, és csatolta fel övére a gárdista. Szép, fehér keze volt, némelyik asszony meg is irigyelhette volna. Karja izmos, bár a hófehér ing sokat nem engedett belőle látni. Válla széles, valódi férfira utal, nem közönséges erőt sugall. Fekete, göndör haja rövidre nyírva csillant meg a gyertya fényében. Éber, barna szeme mély, akár a tenger. Orra egyenes, kissé hegyes. Álla, arccsontja remek vonalú, látszott rajta, hogy nemes vér leszármazottja. Ajka keskeny, de szép formájú, fölötte vékony bajusz, alatta apró szakáll nőtt, tökéletesre nyírva. Széles mellkasán pazarul feszült a gárdisták kék egyenruhája, derekára éppen felcsatolt kardja a lábszárát megkoccintotta. Combjain is megfeszült fekete nadrágja, csizmája egészen a térdéig felért. Ahogy két ugrással az ajtónál termett, hogy fejébe nyomja kalapját, megpendültek sarkantyúi. Elkapta a szintén kék kalapot, melynek pántjába egy sólyomtoll volt tűzve, a fejére fordította, gyorsan belebújt kesztyűibe, és úgy, ahogy volt, nyitva hagyta az ablakot, leszáguldott a lépcsőn.

Inasa csak nézett utána, de a fiatalember a lépcső aljában megállt, és hátraszólt neki:

-Butler, majd zárd be az ablakot nyolc körül- mély, valódi basszus hangja volt, bár ahhoz a magassághoz, és ahhoz a tartáshoz, amivel ő rendelkezett, nem is illett volna más. A természet tudja, mit hogyan kell összeilleszteni.

-Reggel vagy este, uram?- kérdezett vissza Butler meghajolva.

-Este. De a tűz égjen, mire hazatérek!

-És az mikor lesz, uram?

-Nyolc után, annyi bizonyos.

-Reggel vagy este, uram?

-Este, fajankó...- mondta szemforgatva a fiatalember, és kilépett az utcára.

Végigsétált a kacskaringós utcákon, emelgette a kalapját az ismerőseinek, biccentgetett, a hölgyek felé egy kissé mélyebben hajolt meg, míg végül el nem érte a kör alakú téren álló paloták közül azt, amelynek kapuja fölött egy oroszlán majdhogynem életnagyságú szobra üvöltött. Átsurrant a kapun, belépett az udvarra, ahol már kezdtek gyűlni az egyenruhás férfiak. Ő azonban besétált méltóságteljes léptekkel a palotába, és az előszobában nyomban megpillantott két férfiút. Odalépett hozzájuk, mire ők meglepetten zökkentek ki mély eszmecseréjükből, és néztek fel mosolyogva a jövevényre.

-Julio!- kiáltották.