Prológus

Prológus

-Gyerünk, Richard, mutasd, mit tudsz!- kiáltotta oda egy huszonhét éves fiatalember a társának. Vállas ifjú volt, bőrmellénye feszült a mellkasán, középhosszú, barna haja lobogott, ahogy könnyedén ült vágtató lova hátán. Ajka mosolyra görbült, zöld szeme csillogva kereste társáét, kezében lazán tartotta lándzsáját. Előtte világosbarna szőrű kutya ügetett, mélyeket szippantva a levegőbe.

-Ha kifárad a lovam, mielőtt rátalálunk arra a vadkanra- szólt oda neki egy tizenhat év körüli, nyurga fiú-, téged teszlek felelőssé apád előtt!

-Könnyű a kisebbre kenni!

-Azt is próbálod éppen- mosolyodott el a Richardnak nevezett fiú. Vékony, magas termetű volt, bár kétségkívül izmos, kezében ő is lándzsát tartott. Fekete, göndör haja sötét glóriaként keretezte sápadt arcát, éppen olyan fekete szeme nyugodtan nézett vissza a fiatalember izgatott arcára. Vele is jött egy kutya, fehér volt, akár a hó, és ugyanúgy szimatolt, mint a másik.

-Majd meglátjuk, kié lesz...- kezdte a fiatalember, de akkor a kutyák hirtelen elkezdtek vadul ugatni. Mindkét ifjú szilárdabban markolta fegyverét, sarkantyúba kapták lovaikat, és vágtatva indultak a rohanó kutyák után.

Hamar meg is látták, mi tüzelte fel a jószágokat. Meg lett a vadkan. Nagydarab állat, igazán fejedelmi, egy király is megirigyelhette volna.

-Szép trófea lesz a falamon!- mondta az idősebbik lovas. Richard rámosolygott.

-Azt hiszem, nálam jobb helye lenne, Richard.

Nem, nem káprázik az olvasó szeme, nem történt nyomtatási hiba, sehol egy darab tévedés sincs. Mindkét fiatalembert Richardnak hívják, csakhogy egyikük Richard Neville, Salisbury grófja, Ralph Neville fia, Alice Montacute férje, és máris egy gyönyörű kislány apja. A másik Richard, az ifjabb volt Richard Plantagenet, a York ház örököse. Árva fiú, kinek szüleit kivégezték, és Ralph Neville fogadta gyámsága alá. És nem csak menedéket és biztonságot adott neki, hanem új életet is..

-Neked inkább vigyáznod kéne magadra!- intette fogadott bátyját York.- Nem hiányzik, hogy most sérülj le, vár otthon a lányod.

-Nehogy azt hidd, hogy eltántoríthatsz!- kuncogott Salisbury. Azzal lecsapott a vadkanra, bár az állat kitért a lándzsája elől, és sértetlenül úszta meg a kísérletet. Ahogy azonban menekülni próbált, a két kutya elállta az útját. Már éppen támadni készült, mikor kegyetlen fájdalmat érzett a hasában. Felvisított, megugrott.

Richard York döfte bele a lándzsáját, pontosan célozva a gerincoszlopra, amit ugyan eltörnie nem sikerült, de megsérteni igen, és egy időre lebénította az állatot. Kirántotta belőle a fegyvert, újra lecsapott, s kioltotta a jószág életét.

-Köszönöm- mondta Salisbury-nek, aki elégedett mosollyal nézte.

-Mit?

-Hogy nem avatkoztál bele- felelte, azzal lehuppant lova hátáról, összekötözte zsákmányát.

Mikor hazaértek, egy hatvanhárom év körüli, jó kedélyű férfi integetett feléjük a Neville kastély udvaráról, ahol éppen egy fekete hajú, kék szemű, tizenkét éves lányka játszadozott a kiskutyájával. Hosszú haja előrelógott, valahányszor lehajolt, elegáns ruhája bepiszkolódott a földön játszástól, de az öregember nem haragudott rá, sőt, vigyorogva figyelte.

A két ifjú leugrott lováról, és egyenesen odament hozzá. Salisbury első dolga volt magához szorítani a férfit.

-Isten hozott, fiam!- dünnyögte az öreg, de szeme már a vadkanon függött, amin Richard büszke mosollyal nyugtatta a kezét.- Bár látom, barátod ismét megelőzött.

-Hát, a minap egy őz, most ez!- ingatta kuncogva a fejét a fiatalember.- Maholnap ügyesebb lesz, mint én. Csak ne volna ilyen vékony!

-Hagyd már, majd kikupálódik!- nevetett az öreg, aki nem volt más, mint Ralph Neville, akinek huszonkét gyermeket adott az élet, az ifjú Yorkkal együtt huszonhármat. Az apa odalépett hozzá.- Richard fiam, gratulálok! Gyönyörű zsákmány!- de mivel a fiú nem reagált, csak meredt egy bizonyos pontra mögötte, finoman megrázta a vállánál.- Hallasz te engem?

-Persze, persze- rezzent össze Richard.- Köszönöm, uram.

-És mi a szándékod ezzel a döggel?- paskolta meg a férfi a vadkan fejét.- Nem adod nekem, gondolom?

-Nem, ez igaz- nevetett a fiú.- A szobámban a falon remekül fog mutatni a feje.

-Való igaz, fiú. És mondd csak...

-Mi ez a nagy cécó?- szólalt meg Ralph mögött egy csilingelő hang, mire Richard Plantagenet ösztönszerűen is kiegyenesedett.

-Cecily!- mosolyodott el az öreg férfiú, és megfordult. Lánya állt előtte, élénk kék szemével egyre csak mögé akart pillantani, hadd lássa már, mit néznek annyira. Hát odébb lépett, ha egyszer olyan kíváncsi az a lány.

-Richard!- sikoltott a lány, és az egyre piruló York herceg nyakába ugrott.

-Szervusz, Cecily- hebegte. De akkor hirtelen észbe kapott, és már nem zavarában, hanem szégyenében pirult. Ez a lány egész életében vele játszott, ugyanígy örült neki és üdvözölte, valahányszor elment, és épségben tért vissza, ráadásul már három éve a jegyese. Mégis... Talán kezd máshogy nézni a lányra, mint játszótársra?...

-Sikerült? Ugye sikerült? Ugye te vadásztad le a vaddisznót?- faggatta Cecily. Richard felnevetett.

-Igen, Cecily, sikerült. Ma este, azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, vaddisznóhús lesz vacsorára. Persze, csak ha édesatyád...

-Természetes, hogy nem hagyjuk kárba veszni a húst, amiért te keményen megdolgoztál!- kiáltotta az öreg, és egy szolga máris leemelte az állatot a ló hátáról.- Cecily, keresd meg anyádat- a lány bólintott, és elszaladt, Ralph Neville pedig bekísérte a szolgát a házba.

Salisbury és York jó ideig csak bámultak utánuk, aztán a fiatalember mosolyogva pillantott mostohaöccsére.

-Mi bajod, Richard?- kérdezte tőle incselkedve.- Elvitte a cica... ó, bocsánat! Elvitte a Cecy a nyelved?

-Sértegeted őfelsége lovagját?...- kiáltotta megvillanó szemmel, de mosolyogva Richard, és el is kapta volna a másik Richard zekéjének ujját, ha az nem ugrik fürgén odébb, és futásnak nem ered. Egyébként az ifjú York herceg nem hazudott. V. Henrik király valóban lovaggá ütötte, még tavaly, mikor tizenöt éves volt.