Előszó
Szeretném, ha kedves olvasóm tisztában lenne vele, hogy ez az iromány nem annyira közszórakoztatásra, mint inkább a magam szórakoztatására jött létre. Ezért hát szépen kérek mindenkit, hogy amennyiben nem a legmegfelelőbb a mondatok összhangja, a szavak értelme kusza, a cselekmény gyatra, akkor ezeket a hibákat ne személyiségemnek vagy műveletlenségemnek, hanem fiatalságomnak róják fel. Elvégre egy 15 éves gyermek nem sokat tudhat a jelenről, a jövőről csak remélhet, a múltról pedig csak foszlányokat sejthet. Én azonban, merész gyerkőc lévén, megpróbálom mégis elkalauzolni magam és az olvasókat is egy régebbi világba. Egy világba, ahol az emberek még nem voltak egyenlőek -bár úgy látom, most sem teljesen azok.
Nem rabolom tovább becses idejüket a kerteléssel és fölösleges papolással, belecsapok hát a közepébe mindennek.
Egy francia úr
Blois egy kedves kis városka volt annak idején. Időben XIV. Lajos uralkodása közepén vagyunk. Ha valaki ismeri a francia történelem ezen szakaszát és a király rokonságát, az tudja, hogy Blois-ban lakott Gaston, az Orléans-i herceg, XIII. Lajos király öccse.
Azonban hagyjuk ezeket a magasan ülő urakat, kiknek egyéb ügyes-bajos dolgaival még fogunk foglalkozni, és térjünk rá a városra. Szép házak, nyüzsgő utcák. Mert bárki állíthatja, hogy Párizs milyen csodálatos, milyen élettel teli, Blois sem különbözik sokban tőle. Talán csak annyiban, hogy nem trónol ott a király, sem a bíboros, és persze nincs Louvre, nincs Szajna. De ha ez zavar bárkit is, akkor vigasztalásnak elmondhatjuk, hogy ott van a Szajna helyett a Loire, Louvre helyett az Orléans-i herceg palotája; a bíboros és a király...No, az más tészta. Bár gondolom, ők nemigen hiányoztak senkinek. Pláne nem a bíboros úr.
Ezen a reggeli órán a sétálgató szegények, kereskedők között egy tollas kalap magaslott ki a tömegből. Egy nemesember? Ily korán? Persze, hogy néhányan megcsodálták, hiszen köztudott volt, hogy az urak (és az úrnők) nem egy koránkelő fajták. Ezt az urat lessük meg mi is jobban, ne csak a járó-kelők. Egy nemesebb kinézetű házacska előtt állt. Ruhája egyszerű, de mégis nemes: a sötétkék szöveten előkelő arany paszomány, vállrojtja szintén arany, koromfekete köpenye, mint második árnyék hatott. Köpenyéhez hasonlóan csizmája, kesztyűje és kalapja is fekete volt. Ám fejfedőjén a két toll! Az egyik gyönyörű sárga, a másik gyönyörű kék. S úgy lobogtak a szélben, akár egy zászló. Egy szóval öltözéke alapján csakis egy korán kelő, holdkóros nemessel lehet dolgunk.
Miután ilyen szépen kielemeztük a ruháját, elemezzük ki az arcát és a kardját. Ha valaki elsőre ránéz erre a férfiúra, azt mondja, hogy a húszas évei felénél járhat. Szája finom metszése, arca szép vonása, orra enyhe hajlása, szemöldöke szép íve magával ragadta az embert. S ha a szemébe néztünk! A hölgyek minden pillantásától elpirulhattak volna, ő azonban nem kihasználva ezt a kellemes adottságát, inkább a falat és az ajtót mustrálta világosbarna szemével. Sötétbarna haja rövidre nyírva szinte egybeolvadt kalapjával. Amikor azonban elemelte tekintetét a házról és belenézett a tömegbe, szeme tökéletesen láthatóvá vált. Egy barna szempár, mint a mogyoró, melynek olyan mély a tüze, hogy félő, ha egyszer belenéz valaki, le sem tudja venni róla többé a szemét. Finom metszésű ajka fölött nem volt bajusz, talán csak egy kis borosta, de így magát tette olyan vonzóvá. Kardja pedig aranyozott markolatával tökéletesen csillogott a reggeli nap első sugaraiban.
Ismét visszatekintett a házra, miután végigmustrálta a szállingózó népet. Semmi kétség: várt valakit. Talán egy dámát? Szíve hölgyét? Vagy egy urat? Barátságból vagy nem? Párbajra várt volna vagy nem? Hamarosan megtudjuk, mert lám! Nyílik az ajtó.
Egy mogorva arcú, sápadt úr lépett ki rajta, inasa loholt utána. Az úr eléggé cifrán volt öltözve, mint valami cirkuszi bolond. Piros ujjas alatt sárga ing, zöld nadrág. Amint a mi előkelő nemesünk ránézett erre a bohóc módján öltözködő férfiúra, elnevette magát. Nem hangosan, de dallamosan, elővillantva szép fehér fogsorát. A másik úr ránézett komolyan, s így szólt hozzá:
-Örülök, kedves Reném, hogy ilyen jó kedve van- erre a megjegyzésre a mi kék ruhás uracskánk megkomolyodott, s azonnal visszavágott.
-Bocsásson meg, kedvesem, de aki úgy öltözik, mint egy papagáj, az ne csodálkozzon.
-Gyalog megyünk?
-Hacsak uram nem óhajt kocsival menni...Chesnaye uram, segédek lesznek?
-Nem, nem lesznek segédek. Hiszen jól akarjuk végezni a dolgunkat, vagy tévedek?
A mi urunk, név szerint René, nemet intett a fejével, majd beszálltak Chesnaye úr kocsijába, ami idő közben előállt. Kihajtottak a városból, elhaladtak egy kisebb palota mellett, majd a közeli erdő szélén megálltak. René ugrott ki elsőnek a kocsiból, hiszen ő pár évvel fiatalabb is volt, és pár kilóval kevesebbet is nyomott Chesnaye úrnál.
-Uram- szólalt meg a kövérebbik férfi-, ismeri ezt az erdőt?
-Már hogyne ismerném, ha egyszer szinte minden héten ide járunk vadászni Monsieur-vel- Monsieur alatt az Orléans-i herceget értette.
-Remek. Akkor tudja, hogy van a közepén egy kis tisztás.
-Tudom. Tökéletes egy afféle dologra, amire mi készülünk.
-Már csak annyit szeretnék tudni, kedves Reném, hogy pisztoly vagy kard?
-Kard, uram.
Ezzel elindultak az erdei ösvényen. Nem gyalogoltak sokat, máris ott voltak a tisztáson. Elfoglalták helyüket. A két arcon két különböző érzelem tükröződött. A mi Renénk arcán nyugalom, Chesnaye arcán düh és idegesség. Kivonták kardjukat.
-Várjon, uram!- kiáltott fej hirtelen Chesnaye.- Mielőtt megölöm, szeretném tudni a nevét. A teljes nevét, hogy legyen mit kiáltanom, mikor szívébe döföm a kardom!
Erre René bájosan, de baljósan is egyben elmosolyodott, odasétált Chesnaye-hoz és mintha attól félne, hogy az erdőben valaki is hallgatózik, vagy talán magának az erdőnek is füle van, halkan ellenfele fülébe súgott pár szót. Amaz szeme tágra nyílt.
-Elégedett?- kérdezte René gúnyos hangon.
-Ó, hogyne uram.
-Azonban kár volt megkérdeznie a valódi nevem.
-Miért is?
-Mert számos okból jobb, ha nem tudják, hogy ki vagyok. Figyelmeztetem, uram, hogy ezért meg kell ölnöm.
-Hát akkor rajta!- azzal ez a kövér, izzadt ember dühtől vörös fejjel rontott Renére, aki éppen hogy hátra tudta kapni a fejét. Nem számított erre az orv csapásra. Arcába szökött a vér, és vágott. Chesnaye karján azonnal szétnyílt ujjas, ing, bőr és utat engedett vérének. A hájas erre még jobban bedühödött, olyan erővel vagdalkozott, hogy ha eltalálja, biztosan vége Renének. Azonban a fiatal fiú fantasztikus kardforgató volt. Chesnaye minden vágását csuklóból kivédte, hagyta, hadd fárassza ki magát ellenfele. Mikor érezte, hogy a másik lassul, s figyelme is lankad, kilépett jobbra, mintha oldalvágást szeretne bevinni, Chesnaye lomhán arra mozdult, mire René hirtelen visszaugrott és kicsapta kezéből a kardot. A papagáj-úr szeme elfátyolosodott, már éppen könyörgésre nyitotta volna száját, amikor ifjú ellenfelének szeméből villám csapott ki, keze előre döfött és átszúrta Chesnaye szívét. Megmondta, hogy nem lesz kegyelem, tartotta is magát szavához. Kirántotta a halott mellkasából a kardot, felvette és leporolta leesett kalapját, a fejébe nyomta, megigazgatta, aztán tisztelgett egy utolsót ellenfele előtt, közben ezt suttogta:
-Így jár az, aki megsérti de Bellerose grófot...- eztán hüvelyébe dugta kardját, és az erdő egy másik ösvényén indult haza.
