9. fejezet

9.

-Gyerünk, William, hajtsad, hát hol van a kalandvágyad?- mondta Derry barátjának, aki nem merte túlságosan hajtani a lovát. Az éjszaka sötét volt, sehol egy lélek nem járt, még a felhők is, mint megannyi bokor, odagyökerezve a fekete égboltra. A Hold sem világította meg az utat.

-De ha a lábát töri a lovam vagy valamelyikünk, adok én neked olyan kalandot, hogy megemlegeted!- felelte az előtte ülő William, akit nyomasztott az idő, és az is, hogy ebben a végeláthatatlan sötétségben ki tudja, mikor akad rájuk egy kóbor francia csapat. Mindig is óvatos volt, most meg a tökéletes ellentétével indult útnak az éjszakába. Lehet, hogy hiba volt? Majd kiderül. Hagyta, had siettesse ifjú társa, aztán majd ha felbukik a ló, mert a sötét úton ki tudja mi van, na majd akkor reklamáljon, hogy miért közlekedik ilyen lassan.

Derry nagyot nevetett barátja válaszán, azonban hirtelen érezte, hogy a ló szinte eltűnt alóla. Gödör volt az úton, az állat meg persze, hogy megtalálta, és fel is bukott. Brewer nagy ívben repült ki a nyereg mögül, egyenesen az egyik fának vágódott. Káromkodott, zsibbadt minden tagja az ütközés miatt.

Williamet kereste tekintetével. A férfi időben leugrott az állatról, pár méterrel odébb ért földet, amikor a fiatalember odanézett, éppen fürgén talpra ugrott, és ment is a lovához.

-Hát persze, hogy azt az átkozott dögöt kell megnézni először, nem is a barátodat- dünnyögte, de nagy nehezen ő is felállt, és odavánszorgott a grófhoz. A lónak semmi baja nem volt, William felállította, és felült rá.

-Gyere, Derry- mondta mosolyogva. Brewerben fortyogott a düh. Legszívesebben elkapta volna Suffolkot, és lerántotta volna a fenébe. De nem tehette, az idő sürgette őket.

-Jól van, okostojás- mordult fel, de csak felhúzta magát ismét a nyereg mögé. Halkan felnyögött, mert ahogy próbált elhelyezkedni, éles fájdalom hasított a hátába, ahol a fának ütközött.

-Már nincs messze, nyugalom- felelte neki William.- Inkább karolj át, nem akarlak ölben vinni Párizsba.

Derry megtette. Nem volt sok kedve hozzá, de a feje is hasogatott elég rendesen, hát inkább átkarolta a férfi testét. Néha megtapogatta a fejét, ott, ahol a fába csapódott, hogy nem vérzik-e. Úgy tűnt, nem, de a biztonság kedvéért egyszer-kétszer megnyalta az ujját. Nem érezte a vér jellemző vasas ízét. Elégedett vigyorral nyugtázta, keményebb a feje, mint hitte.

Reggelre meg is érkeztek Párizsba. William nem fogadóba ment, hanem egy viszonylag nagy házhoz, amit bérelt egészen azóta, mióta Párizsba érkezett, pedig annak már jó ideje volt. Orléans ostroma alatt is bérelte a házat, noha nem nagyon értette Derihew, hogy miért. De az ő dolga, had költse a pénzét, ha neki ez tetszik.

Egy fiatal, olyan tizenöt év körüli inas jött köszönteni az urát, és gondjaiba venni a lovat. Suffolk franciául köszönte meg neki, továbbá valamit még kérdezett tőle, amit Derry nem hallott, mert csak suttogott, és ráadásul neki háttal állt, tehát még szájról sem tudta leolvasni. A fiú bólintott, aztán ment a dolgára.

-Gyere, Derry, megmutatom a szobádat- mondta neki a gróf, és választ sem várva elindult befelé. A ház tágas volt, grófhoz méltó, és mikor Suffolk bevezette az egyik szobába, elállt a lélegzete.

Azt várta, hogy majd ki lesz cicomázva, elvégre gróf lakása, meg hasonlók, de nem. Egyszerű szoba volt, halványsárga fallal, deszkapadlóval, amelyre vastag szőnyeg volt terítve, de az sem volt éppen díszes. Semmi nem volt díszes, de a színösszeállítások ízlésesek voltak. Igen, ez Suffolkra vall, gondolta magában a fiatalember.

-Éhes vagy?- kérdezte a férfi. Brewer megrázta a fejét. Tudta, hogy William nem örülne, ha a feladatuk elvégzése előtt enne, mert azzal is csak az időt húzza. Vállalta inkább az éhséget, és elmentek a királyhoz.

-*-

Brewer már majdnem elaludt este, mikor hallotta, hogy nyílik a szomszéd ajtó, és léptek hangzanak végig a folyosón.

A királlyal a találkozás jól ment, Henrik elfogadta a javaslatot, hogy kezdjék meg a tárgyalásokat Jeanne d'Arcot illetően, és felkérte Williamet, hogy legyen ő a franciák követe a burgund táborban. Suffolk lordja ebbe csak úgy volt hajlandó beleegyezni, hogy Derry-t is viheti magával. Henrik, amint felismerte a fiatalembert, rábólintott. Tehát azzal semmi probléma nincs.

Derry bizonyos volt abban, hogy William megy valahová. Na de este tízkor mégis hová? Kiugrott az ágyból, magára kapta ingét, és lassan, halk léptekkel odasomfordált az ablakhoz. Az emelet alig két méter magas volt, onnan kiugrani semmiség. Viszont, ha házigazdája pont akkor lép ki a házból, gondok lesznek. Inkább nem vállalta be az ugrást.

Csizmáját a kezében fogva az ajtóhoz ment, hallgatózott, úgy ítélte, barátja már a lépcsőn járhat. Óvatosan lenyomta a kilincset, és halkan fellélegzett, mikor az ajtó nem nyikordult fel. Kidugta a fejét, és mivel látta, hogy William már a bejárati ajtón távozik, gyorsan leszaladt a lépcsőn, felkapta a csizmáját, és az ablakon át figyelte.

-Ne lovon menj, kérlek, ne lovon!- dörmögte. Ha Suffolk lovon ment volna, esélye sem lett volna követni. De nem! Egyenesen a kapuhoz ment, szürke köpenye lebegett utána. Még egyszer hátrafordult, és Derrynek le kellett buknia, hogy ne vegye észre.

Várt egy kicsit, aztán ő maga is kiment, és természetes, nyugodt léptekkel, zsebre dugott kézzel sétált utána. Nem ment hozzá túl közel, nehogy meghallja, de egy percre, sőt egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Diszkrét volt, és tolakodó egyszerre.

William egy apró parasztháznál megállt, körültekintett. Derry belapult egy árnyékos kapualjba, és dermedten figyelte a férfit, még levegőt sem mert venni. Hatalmas önuralomra volt szüksége, ugyanis a gróf szürke szempárja egyenesen az ő irányába meredt, mintha csak átláthatna a sötétségen. Brewer hallotta a saját szívverését, és aggódott, hogy talán barátja is meghallja, ha eszébe jut közelebb jönni.

Szerencsére a februári hűvös szél a segítségére sietett. Ahogy feltámadt William összehúzta magán a köpenyt, és bekopogott. Kész kódnak volt mondható az a kopogás. Még be sem fejezte jóformán, Derry látta, hogy gyertya gyullad a házban. Hamarosan kinyílt az ajtó, és a fiatalember szeme meglepetésében elkerekedett. Egy apáca ruhába öltözött nő nyitotta ki, de tisztán látható volt, hogy várandós, az is, hogy már az utolsó hónapokban lehet. Összerezzent, mikor kicsúszott az ajkán egy halk kiáltás.

Pontosabban csak azt hitte, hogy az ő hangja volt. Tény, hogy a szája nyitva volt, mert konkrétan leesett az álla, de egy másodperccel később rájött, hogy Suffolk kiáltott fel. Próbálta kifürkészni az arcát, de nem látta tisztán, a nő árnyéka egyenesen rávetődött. A kismama halkan mondott neki néhány szót franciául, aztán megfogta a kezét, behúzta, és bezárta az ajtót.

-A pimasz kurafi!- dünnyögte vigyorogva Derry.- Teherbe ejtett egy francia apácát. Hát, ez már hármas bűn, akárhogy is nézzük. Hej, William Pole, de kár azért a szép lélekért. Úgy elkárhozol, hogy még az őrangyalodat is magaddal rántod!

Kuncogva osont közelebb a házhoz. Észrevett egy nyitott ablakot, amely alatt szerencséjére egy nagy bokor nőtt. Tökéletes hely a hallgatózásra. Odalapult a falhoz, aztán leguggolt az ablaknál. Óvatosan bekukucskált, de készen állt az ugrásra, hogy ha kell, bevesse magát a bokor alá.

William egy asztalnál ült, kezében pohár, nem sokkal mellette egy üveg brandy. Mindig is jó ízlése volt a fickónak. Vele szemben, az asztal másik végén ült az apáca, egyik kezét hasán, a másikat az asztalon nyugtatta, halkan beszélt, de Derry mindent értett.

-El kellett jönnöm onnan, William- mondta franciául, és szájából sebesen pergett a szó.- Ha a főnővér megtudta volna, hogy gyermeket várok, ki tudja, mit tesz velem. Ezért jöttem ide. Itt találtam egy kolostort, ahol azt mondtam, hogy katonák erőszakoltak meg, és így estem teherbe. Szerencsére elhitték, de az úr bocsássa meg bűnömet, én csak a gyermek érdekében hazudtam!

-Miért pont Párizs?- dörmögte mély hangján Suffolk, aki a gyertyák sárgás fényében inkább hasonlított medvére, mint emberre.

-Mert tudtam, hogy itt van házad. Azt gondoltam, hogy egyszer csak visszatérsz, és akkor elmondok mindent. És itt vagy- elmosolyodott, megérintette William kezét, melyhez képest az övé meghökkentően aprónak látszott.

-Igen. Csak az a kérdés, meddig- sóhajtotta a férfi.- Malyne, katonaember vagyok, sokáig nem tudok elszabadulni a seregtől. Te pedig apáca vagy. Az úrnak ajánlottad magad, jobb lenne, ha elfelejtenél, és végre az esküdnek élnél.

-De a gyermek...- kezdte Malyne, azonban William közbevágott.

-A gyermeket magamhoz veszem. Én fogok gondoskodni róla, amint vége ennek az átkozott háborúzásnak. Jeanne d'Arc hamarosan a mi kezünkbe kerül, és az ő kivégzése után talán lesz egy kis nyugtom. Várj rám. Az apácák nem fogják kidobni a gyereket, elvégre az úr azt parancsolja, hogy legyenek kegyesek. De ha megtudják, hogy angol férfi nemzette, ki tudja, mit fognak tenni. Malyne, nem mondhatod el nekik, hogy a szeretőm voltál, és hogy a baba az enyém. Amint az orléans-i szűz meghal, én eljövök, üzenek, és elviszem a gyermeket.

-Ó, William!- sóhajtotta boldogan a nő, felállt, odarohant a szintén felálló úrhoz, és ajkuk egymásra tapadt. Derry szíve egy pillanatra megsajdult. Lehetne, hogy van a világon igaz szerelem, nem csak kényszerházasság, és érdeklesés? Lehet, hogy egyszer őt is fogja valaki így szeretni? Mert ez a nő úgy szereti Williamet, hogy még az Istennek tett esküjét is megszegte, a férfi pedig úgy szereti Malyne-t, hogy a világ másik végéről is eljönne, hogy lássa.

-Tehát?- suttogta a férfi, miközben gyengéden simogatta kedvese haját.- Van már ötleted, hogy hogyan nevezed el?

-Nos, ha fiú lesz- kezdte az asszony-, ha fiú lesz, kedves, akkor bizony Williamnek fogom hívni.

Suffolk felnevetett boldog meglepetésében, felkapta izmos karjába a nőt, körbefordult vele a tengelye körül, és szerelmesen megcsókolta.

-És ha lány?- kérdezte, de a szája fülig ért. Derry még sosem látta ilyennek.

-Ha lány, akkor Jane.

-Tökéletes- dünnyögte William.- Bár kicsit meglep, hogy nem gondolkodtál francia neveken.

-De igen, gondolkodtam. Csak mivel most mondtad, hogy magadhoz veszed, gondolj bele, hogyan néznének rá, ha francia névvel élne Angliában. Senkinek sem lenne jó, hidd el.

-Okos vagy és gyönyörű. Ezt imádom benned.

Derry didergett. Már bánta, hogy olyan meggondolatlanul csak egy szál ingben merészkedett ki február este az utcára. Ismét jött egy olyan fuvallat, amely Suffolkot rávette a kopogásra. A hideg levegő áthatolt az ingen, megcirógatta a fiatalember mellkasát és oldalát. Brewer összerezzent, fogai egymásnak koccantak.

-Mi volt ez?- hallotta hirtelen William kemény hangját. Azt a hangot, amin kívül ő ezidáig mást nem is ismert. Gyorsan ismét a falhoz lapulva végigsuhant a kerten, az árnyékosabb területre, ahol még ez a hiúzszemű férfi sem veheti észre. Mert ha a nő jött volna megnézni, akkor behúzódott volna a bokor alá, és meg sem rezzent volna, hanem azonban, mikor meghallotta a férfi nehéz lépteit, nyomban megváltozott minden. Éppen ezért kellett menekülnie.

Látta, hogy barátja megjelenik az ablakban, és hogy első tekintete nyomban a bokorra esik. Halkan fellélegzett, hogy megúszta.

-Mennem kell, kedvesem- hallotta még a férfi hangját.

-Hát még nekem- dörmögte, azzal átvetette magát a kerítésen, és rohant vissza William házába, ahogy csak tudott, bár minden ízülete tiltakozott, elvégre másfél órán keresztül gubbasztott az ablak alatt, most meg futnia kellett.

Ahogy elért a kapuhoz, megtorpant, zsebébe dugta a kezét, igyekezett szabályozni légzését, és nyugodt léptekkel végighaladt az udvaron. Felszaladt a lépcsőn, lerúgta a csizmáit, levette ingét, és egyenesen az ágyba vetette magát. Betakarózott nyakig, fejét belefúrta a párnába. Olyan jó meleg volt a tűz miatt a szobában, de a takaró alatt még jobb volt. Szeme szinte nyomban lecsukódott, azt sem hallotta, hogy William mikor ért haza.

-*-

Megkezdődtek a tárgyalások a burgund Fülöp herceggel. William nem egyszer izzadt a sátrában, kereste a szavakat, amelyek határozottnak, mégis tiszteletteljesnek mutatták, Derrynek nem egyszer kellett eljátszania a semmit sem értő angol őrt a követe mellett, vagy éppen feküdnie a burgund sátrak alatt, tettetve hogy alszik, közben pedig nagyon is éberen figyelni minden részletre, minden elejtett szóra odabentről. Nem egyszer tanácskozott a két angol barát mélyen az éjjelbe nyúlóan, esetleg hajnalig is, hogy megoldást találjanak. Mert Pierre Cauchon hiába puhította meg Jó Fülöp herceget, valakinek az észérveket is oda kellett suttognia.

A tárgyalások vége az lett, hogy Jeanne d'Arc az angoloké lett nyolcvanezer font váltságdíjért cserébe. Mindezt azonban csak 1430 decemberében sikerült elérni.