A kalózpárbaj
Randolph másnap feketébe öltözve ment le az utcára. Arca kifejezéstelen volt, bár a kisleány halála kétségkívül mély nyomot hagyott benne. Sötét gondolatokat forgatott fejében. A királyt hibáztatta Cleo haláláért, elvégre, ha hamarabb odajuthatott volna hozzá, a lány még élne, talán jobban is lenne.
Elindult hát a palota felé. Ám amilyen határozottan indult, olyan bizonytalan lett, mire a közelébe ért. Sétált egy kört a városban, aztán ismét arra vette útját. Ugyanúgy elbátortalanodott. Mikor már harmadjára tett így egy kört, megunta a dolgot, és dühösen dobbantott.
-A fenébe is!- mormogta. Aztán egy ötlet villant át agyán. Sarkon fordult, betért a legközelebbi kocsmába, és italt rendelt. Addig addig küldte le torkán a különböző alkoholokat, míg már elég bátorságot érzett magában. A fájdalom elillant, helyét a düh, a bosszúvágy és a merészség vette át.
Stabil léptekkel indult meg újra a palota felé. Minden simán ment, az őrök nem kérdezték meg, hogy mit akar, miért jön, mindennapos vendégnek számított őfelségénél. Csupán éppen a kihallgatás napján nem hagyták odamenni a királyhoz... Nem kellett dörömbölnie a trónterem ajtaján, azonnal bebocsájtották, amint jelentették, hogy ki az. Xiorel mosolyogva fogadta.
-Á, te vagy az, kedves barátom!- mondta neki széttárva karjait.- Hogy van a kis beteged?
-Meghalt- dörmögte Randolph. A király valószínűleg nem értette, előrébb hajolt a trónszékén, fejét enyhén oldalra fordította.
-Tessék?- kérdte.
-Meghalt- mondta kissé hangosabban a gróf. A király a füléhez tette a kezét.
-Micsoda?
-Meghalt!- üvöltötte hirtelen a képébe a fiatalember a meghökkent Xiorelnek.- Meghalt, te nyomorult, mégpedig a te hibádból! Lehet, hogy te csináltál belőlem kalózvadászt, lehet, hogy te adtad a grófi címet meg a vagyont, de ha szíved nemességében csak feleolyan volnál, mint bármelyik közveszélyes kalóz, ahogy te mondod, az az ártatlan gyerek nem halt volna meg!
Xiorel csak pislogni tudott. Megrázta a fejét, mintha valami rémképet akarna elűzni, felállt, és sápadt arcára mosolyt erőltetett.
-Barátom, te részeg vagy. Jöjj, feküdj le.
-Igaz- hajtotta meg a fejét Randolph.- Részeg vagyok.
A király átkarolta barátja vállát, úgy indult el vele az egyik titkos ajtó mögött rejlő folyosón, felfelé az emeletre. Senki sem tudott ezekről a folyosókról, csak ő és a király. Tökéletes helyszín. Hirtelen előrántotta tőrét kabátja belső zsebéből, és egyenesen a férfi mellkasába vágta. Az nem kiáltott, csupán hörögve kapkodott levegőért. A tőr pedig szépen lassan elolvadt. Különleges anyagból volt. Egy vajákostól vette meg kora hajnalban, akkor olvadt el, ha vér ért hozzá. De akkor az a része is vérré változott, ami nem ért az áldozatéhoz.
-Szép álmokat, gyilkos- vicsorogta a fiatalember, nem gondolva arra, hogy mit is tett. Az ital megtette hatását. Randolph gondosan ügyelt arra, hogy feltűnő vérfoltot ne ejtsen a ruházatán, így nyugodt lélekkel ment fel a folyosóra, ott pedig zsebre dugott kezekkel végigsétált, mintha mi sem történt volna.
-*-
Vestof az utcákat járta, kalóznak való kölykök után kutatva. Legalábbis egyre biztosan szüksége volt. Hogy miért? Mert azok a legfürgébbek, és mivel kicsik, nagyon jól el is tudnak rejtőzni. Kémnek tökéletesek, és sosem tudhatja az ember, hogy mikor kell egy kém valahol. Megbeszélte Juliennel és Zageval, hogy tizenegykor találkoznak, de addig még volt három óra. És valamivel el kell ütni az időt amúgy is.
Hát az igaz, hogy kölyökre éppenséggel nem akadt, de egy búval b*szott, fiatal nemesre igen. Ez a fiatal nemes volt Randolph. A kalózvadász. Vestof már találkozott vele a tengeren, nem is egyszer. És el kell ismerni, jó volt a munkájában. Hajót ritkán süllyesztett, de rakományt és embereket gyakran zsákmányolt. Bár az a hír járta, hogy két éve nem járt tengeren.
-Hé, vadász!- kiáltotta oda neki Vestof. Gyűlölte ezt a fickót. Nem csak azért, mert visszarabolta néhányszor tőle azt, amit ő sikerrel lenyúlt néhány felfuvalkodott hólyagtól, hanem azért is, mert valahányszor visszatért ebbe az istenverte városba, megpróbálta magához édesgetni az ő Sharonáját. A kiáltásra Randolph felkapta a fejét, és odanézett.
-Vestof kapitány- dünnyögte, és biccentett. A kapitány ott termett előtte.
-Na mi van, már el sem akarsz kapni?- incselkedett vele.- Ennyire a király talpnyalója lettél? Az engedélye nélkül már nem is vadászol?
-Hagyj békén- mondta a fiatalember, odébb tolva a kalózt. De az hirtelen elkapta a köpenye végét.
-No, no, no! Nem úgy megy az. Tartozol nekem, cimbora!
-Én? Neked? Elmész te a fenébe!- felelte a gróf, és bizony látszott rajta, hogy kezd kijönni a sodrából.
-Te. Nekem. Pontosan. Hány évig is csaptad a szelet a nőmnek? Négy, öt, hat?...
-Még mindig ezen vagy felakadva?- sóhajtotta Randolph. Vestof unta már a dolgot, megragadta az ifjú gallérját.
-Igen. És leszek is, amíg elégtételt nem adsz!- sziszegte.- Tudod-e, milyen egy kalózpárbaj?
-Láttam párat- bólintott a vadász-, sőt magam is vívtam egyszer.
-Most vívsz még egyszer.
-De honnan szedünk hajót?
-Én tudok egyet- azzal Vestof elindult a kikötő felé, nyomában a fiatal kalózvadásszal, aki egy csöppet sem lelkesedett a dologért, de már magáért az életért sem. Mióta az ő kis drágája meghalt, azóta nem. Mióta ő maga is gyilkos lett, azóta nem.
Vestof a Szentháromsághoz vezette, felvitte a fedélzetre, ott aztán intett egy kalóznak, aki nyomban odarohant hozzá.
-Két pisztolyt ide- súgta neki. Az bólintott, és elszaladt. Nem kellett sokat várniuk, hamar visszatért két hatlövetűvel. Tehát kitalálta, mit akarnak. Vestof az egyiket odaadta a hideg képpel messzeségbe meredő Randolph-nak. Az elvette, megpörgette az ujja körül, és biccentett egyet.
Stofy fellépett a korlátra. Egyik oldalon a kemény fapadló, másik oldalon a tenger volt. Szemben vele pedig egy póker arcú, tapasztalt párbajhős, akinek többször volt dolga kalózokkal, még kalózpárbajban is volt része. Felemelte a pisztolyát, és odakiáltotta a tőle négy méterre álló fiatalembernek:
-Feldobok egy érmét. Amint az a padlóra esik, indul a párbaj.
Randolph némán bólintott. Az elsőtiszt feldobta az említett érmét. Az néhány másodpercig pörögve repült, aztán a jellegzetes pénzes, csilingelő hanggal ért földet. Amint meghallották ezt a nevezetes, és számukra sem ismeretlen hangot, két lövés durrant. Mégsem talált el senki senkit. Innentől azonban már szabad volt a tüzelés. Vestof második lövésére már nem felelt dörrenés.
Randolph szintén a korláton állt, és az első lövése után nem tudott rögtön lőni, úgy megremegett a keze. Aztán ellenfele elsütötte a pisztolyt. A golyó a mellkasába csapódott be, és a hátán távozott. Az ifjú gróf kétrét görnyedt, kibillent egyensúlyából, elejtette a pisztolyát, ami nagyot koppanva esett le a hajó fapadlójára. Mire Vestof leugrott a korlátról, csobbanás hallatszott. A nagy vadász beleesett a vízbe. De persze ez Vestofot nem érdekelte. Minek kellett annyit kötekednie vele? Elindult inkább a találkozójára Zageval és Juliennel.
Mi azonban maradjunk a kikötőben. Sharona vásárolni volt. Némi whiskeyt vett, mert elfogyott a bordélyban... Sétálgatott a mólón, szeretett egyedül járkálni, és ábrándozni, hogy mi lett volna, ha nem egy kalóz szeretője lett volna, mi lett volna, ha nem bordélyházban élne a kezdetektől fogva. Ha ott hagyja Vestie-t azért a fiatal nemes úrért, talán már boldog feleség lehetne...
És amint így gondolkozott, elmélkedett, álmodozott, lepillantott a vöröslő vízre. Majd' elejtette a kosarát, mikor meglátta azt a szép, már jól ismert arcot a vízben. Az volt az ő fiatal nemese, aki annyi éven át járt hozzá, és mégsem lett soha semmi belőle. Gyorsan segítségért kiáltott. Akadt is nyomban két férfiú, aki jelentkezett. Kihúzták a fiatalembert. Randolph volt az, bár ezt gondolom, már kitaláltad, kedves olvasóm.
A két férfi elszaladt orvosért, mire Sharona felkapta a grófot izmos karjával, ami nem is látszott rajta, és hazavitte a bordélyba. Ott persze már segített a többi hölgyemény is, így már egyszerű volt felvinni az egyik vendégszobába a sebesültet.
Lefektették az ágyra, lefejtették róla a zakót, mellényt, inget. Mind elázott már, nem csak a víztől, de a vértől is. Hárman voltak Sharyn kívül a szobában, és természetesen elégedetten dünnyögtek és vihorásztak, amint meglátták az izmos felsőtestet. Sharona mélyen elpirult, amin maga is meglepődött.
-Tűnjetek el!- kiáltotta a lányoknak, mire azok nyomban kiszaladtak. Randolph mellkasán a lőtt seb még vérzett, az ifjú még lélegzett. A nő gyorsan ellátta sebét, valamiféle különleges kenőcsöt tett rá, ami bizonyára mágikus hatalommal is bírt, mert a vérzést azonnal elállította, ráadásul a gróf könnyebben is vette a levegőt utána.
Sőt, hamarosan a szemét is kinyitotta, s bambán nézett körül. Hamar felmérte a helyzetét, észrevette Sharonát az ágyon ülve.
-Te?- sóhajtotta. A lány ránézett, és vörösödő arccal bólintott.- Miért?... A férjed...
-Nem a férjem- vágott közbe Shary.
-Mindegy. Akkor is... A szeretőd...- lassan beszélt, csak suttogva, és levegőért kapkodva.- Megöl, ha itt talál. Engem már így is megölt.
-Nem!- csattant fel Sharona.- Nem fogom hagyni, hogy bántson. És, hogy tudd: nem fogsz meghalni.
-Hogy?...
-Van egy kenőcsöm. Különleges ereje van, máris meg vagy mentve az életveszélytől, csak maradj nyugton, és ne ugrálj, jó?- a hangja meglepően gyengéd volt, talán kissé remegett is. Randolph megfogta a kezét.
-Hálásan köszönöm- súgta, aztán ajkaihoz vonta a fehér kezet, és nyomott rá egy finom csókot.
Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett Vestof.
