Catherine
Olivier kiugrott az ágyból, megigazította a haját, és éppen indult volna, hogy megkeresse feleségét a városban, mikor az betoppant a szalonba. Andrée sápadt arca többet mondott neki minden szónál: a nő félt. Félt, hogy elveszti; félt, hogy sosem láthatja többé, hiszen, mikor elment, Olivier nem volt otthon.
Férje láttán megkönnyebbülés vette át az aggodalom helyét, és boldogan szaladt a férfi kitárt karjai közé. Melegen átölelték egymást, s Charny gróf csak akkor szólt, amikor Andrée ráemelte gyönyörű, átható tekintetét.
-Andrée, lenne egy kérésem.
-Mit tehetek érted, Olivier?- kérdezte mosolyogva a fiatalasszony.
-Öcsémnek, szegény bolondnak volt egy szeretője. Talán mondhat valamit az a név, hogy Billot... Catherine Billot.
-Ismerős, valóban.
-Különös álmot láttam, Andrée. Isidore üzenete volt az.
-Biztos vagy benne?
-Senki más nem szólított Viernek soha- mondta határozottan a férfi.- Első szava volt ez, és mondhatom...- elcsuklott a hangja, erőt kellett gyűjtenie.- Mondhatom, hogy az utolsó is...
-És mit üzent szegény sógorom?- kérdezte Andrée, és megszorította Olivier karját, jóllehet, nem egészen érte át apró kezével az izmokat.
-Hogy vegyem magamhoz a lányt és gyermekét. Veszélyes itt a környéken nekik, akárcsak neked. Andrée, most elmegyünk hozzá Ville d'Avray-ba, s mivel hamarosan esteledik, holnap visszautaztok délre.
Andrée ellenkezni akart, de amikor kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, Olivier olyan segélykérőn nézett a szemébe, mintha tulajdon életét kéne megmentenie. Nem tudott ennek a tekintetnek ellenállni. Elfogadta.
Kocsiba ültek, átvágtak Párizson a Versailles-ba vezető úton haladva. A házak fokozatosan összementek, végül egyre ritkábbak voltak. Andrée elbóbiskolt a kocsiban, teste oldalra dőlt, feje Charny vállán nyugodott.
Megérkeztek a faluba. Ville d'Avray csendes volt, akárcsak Olivier álmában. Megvárta, míg a megfelelő házhoz érnek, ott botjával megütötte a kocsi tetejét. Megálltak. Egy lágy csókkal ébresztette feleségét, aztán kiszálltak. A kaput nyitva találták, hát bementek. Olivier kopogtatott.
Lépteket hallottak odabentről, aztán kinyílt az ajtó. A gróf ugyanazt a fiatalasszonyt látta maga előtt, akivel az utcán találkozott. Enyhén meghajolt, aztán így szólt:
-Asszonyom, talán nem ismer meg...- lehalkította a hangját.- Olivier de... Charny vagyok- a Charny név hallatán Catherine úgy rezzent össze, mintha egy kígyó marta volna meg. Ez a kígyó igazából a gyász volt.
-Jöjjenek beljebb, kérem- mondta halkan, és félreállt az ajtóból. Andrée ment előre. Egy kicsi, otthonos szobában találták magukat. Egy pamlag volt ott, meg egy asztal székekkel, a falon festmény függött. Isidore de Charny portréja. Hányszor állhatott szegény lány eme arckép előtt könnyáztatta arccal!
Csönd lett úrrá a házon, mikor leültek. Andrée csodálta a nőt, aki szerelme halála után is képes túlélni, egyedül, egy gyermekkel. Ő belehalt volna, ha Olivier nem tér haza...
-Szabad megkérdeznem látogatásuk okát?- szólalt meg aztán egyszer Catherine.
-Asszonyom, tudom jól, hogy mennyire szerette öcsémet- kezdte Olivier.- Éppen ezért, ennek a szerelemnek és öcsém emlékének eleget téve szeretném, ha elfogadná támogatásunkat. Talán nincs meg itt mindene, menekülnie kell, hogy enni tudjon, s hogy etetni tudjon, azonban a mi birtokunkon nem éhezne.
-Kedves, uram, igazán- mondta szomorúan a lány.- Csakhogy nincs szívem itt hagyni ezt a házat. És hát mit csinálnék én holmi nagy birtokon egyedül?
-Nem lenne egyedül, barátnőm- szólalt meg Andrée nyomban bizalmas hangot ütve meg.- Velem lenne.
-Ó, grófné!- sóhajtotta boldogan Catherine. A gondolat, hogy nem lesz többé annyira magányos, megenyhítette a lelkét. Hirtelen azonban gyermeksírás harsant az egyik szomszédos szobában. Az ifjú anya felpattant, és besietett.
Hamarosan ismét megjelent az ajtóban egy keservesen síró, másfél éves fiúcskával. Olivier megismerte: ezt a gyermeket látta az utcán, és az álmában is.
-Bocsássanak meg- szólt az anya.- Mióta az apja meghalt, gyakran sír látszólag ok nélkül...
-Ha megengedné- mondta Charny, és mindenkit meglepett, hogy kinyújtotta a kezét a gyermek felé. Catherine átnyújtotta neki. A férfi gyengéden vette a kezébe Isidore ficánkoló fiát, kicsi kezeit finoman mellkasához fogta, másik kezével a fenekénél támasztotta, úgy ringatta. A két fiatalasszony legnagyobb csodálatára a gyermek elhallgatott.
-Nahát, Olivier!- szólt Andrée.- Nem hittem volna, hogy ennyire értesz a picikhez.
-Két öcsém van... azaz volt, kedvesem- mosolyodott el szomorkásan Charny.- Tudom, hogy kell elcsitítani őket.
Most, hogy volt ideje, jobban megnézte magának a fiút. Nagy, barna szemei öccsét idézték, haja is sötétbarna volt, mint apjáé. Olivier szemébe könnyek szöktek, bár hamar el is tűntek, a gyermek felhőtlen mosolya elűzte őket.
-Hogy hívják?- kérdezte Andrée, és gyönyörrel telve nézte a fiút, kiben férje öccsére lelt.
-Ethan- mondta Catherine mosolyogva. Andrée szintén mosolygott.
-És mikor menjünk vissza délre, Olivier?- kérdezte most férjét. A férfi felemelte a fejét, ránézett, aztán a másik nőre, de mielőtt szólhatott volna, a kisfiú megszólalt. A legtöbb szó összefolyt, gügyögésnek volt mondható, ám Olivier megértette az utolsó szót: „Dore”. Más talán azt hitte volna, hogy aludni kíván, vagy csupán ez az első szó, amit tud.
A valóság azonban sokkal bensőségesebb volt, s mindhárom jelenlévő tökéletesen megértette: édesapját emlegette a fiú. Úgy, ahogy Isidore egykor, hasonló korában, lerövidítette Olivier bátyja nevét Vier-re, úgy rövidítette Ethan apja nevét is Isidore-ról egyszerűen Dore-ra.
