9. fejezet

Melyben Athos rájön, hogy a látszat néha csal

Alighogy visszatértek Franciaországba, pár nap elteltével minden visszaállt a régi kerékvágásba a testőrök számára. Azaz majdnem minden. A király nagyszabású, több napos ünnepséget kívánt tartani, egy nagy bállal megnyitás gyanánt. És nem is Párizsban, mert az túl kicsi, hanem Fontainebleau-ban. Tréville úr tehát megpróbálta a kissé ellazult testőrségét ráncba szedni, megnevelni. Szerencsére őfelsége időben közölte vele a dolgot.

-Még valami, Tréville- szólt oda neki, midőn távozni készült. Richelieu bíboros is felpillantott a papírjaiból, annyira különös hangsúllyal mondta a király ezt a pár szót.

-Parancsoljon, felség- felelte a kapitány meghajolva.

-Nem felejtettem ám el azt a hű testőrt, aki megmentette az életem. Athos, remélem azóta teljesen felépült?

-Abszolút, felség, bár az izma néha még görcsöl azon a ponton, ahol a nyílvessző belehasított. Ha felséged szeretné látni, hívathatom.

-Nem most, kapitány- mondta mosolyogva Lajos.- Majd Fontainebleau-ban.

-Felség, ott lesz a fél testőrség, Athosnak is ott a helye- bólogatott Tréville.

-Félreértett, uram. Úgy értettem, hogy ne testőrként jelenjen meg, hanem úgy, mint a franciák hőse.

-Úgy érti felséged...- hebegte Tréville meglepetten.- Hogy Athos... Mint nemesember vegyen részt az ünnepségen? Hogy részt vegyen a bálon?

-És akár még táncoljon is!- csapta össze a tenyerét a király.- Kíváncsi lennék, milyen képességekkel rendelkezik, mert bár ellenfeleit remekül táncoltatja, őt még egyszer sem láttam.

-Bevallom, felség- mondta enyhén meghajolva a kapitány, miközben a bíborosra pillantott. Richelieu egészen belebújt irataiba, de gúnyos, megvető mosolyát nem tudta elrejteni.- Bevallom, én sem láttam még táncolni.

-Nos, a bál remek alkalom lesz. A maga feladata lesz közölni ezt a megtiszteltetést Athos úrral.

Így vált el Tréville kapitány a királytól. Igyekezett vissza a palotájába, és csak félúton jött rá, hogy Athos nincs szolgálatban. Megvonta a vállát, és irányt változtatott: a Vieux-Colombier utca helyett a Férou utcába tartott. Éppen befordult a sarkon, és majdnem nekiment Aramisnak, aki Bazinnel, az inasával nyomában sietősen távozott.

-Aramis!- szólt rá élesen a kapitány a siető testőrre, aki hirtelenjében azt sem tudta, fiú-e vagy lány.- Hová ilyen sietősen?

-Haza, kapitány úr- mondta Aramis.- Fontos küldeményt kaptam, amit csak személyesen vehetek át.

-Megértem- mondta a kapitány egy sokat sejtető mosollyal. Aramis már éppen tovább indult volna, amikor Tréville kinyújtotta a karját előtte.- Athostól jön?

-Igen, uram, tőle- vakkantotta oda az ifjú testőr, átbújt a kapitány karja alatt, és elrohant. Tréville mosolyogva rázta a fejét.

-Aramis és a nőügyei...- suttogta magának, aztán elindult.

Athos az utca végén lakott, nem messze attól a kocsmától, ahol olyan csetepatéba keveredtek egyszer, hogy ő maga majdnem ott maradt. A ház kapuja nyitva volt. Tréville nem tétovázott belépett az emeletes házba, melyben a testőr csupán két szobát bérelt. Bár az a két szoba meglehetősen csinosan volt berendezve.

Amint baktatott felfelé a kapitány, vele szemben jött egy fiatal, elég szemrevaló hölgy. Udvariasan megemelte előtte a kalapját, a hölgy pedig biccentett üdvözlés gyanánt. Szegény nőnek igazán megtetszett a bérlője, de nem tudott vele mit tenni, Athos rá sem hederített sóhajaira és bájos pillantásaira.

Tréville megállt a testőr ajtaja előtt, bekopogott. Grimaud, az inas nyitott ajtót. Amint meglátta, ki jön látogatóba, mélyen hajlongva állt félre az ajtóból. Már esteledett, de a júliusi napsütés még igencsak erős volt. A kapitány látta az inason, hogy gazdája ismét rossz hangulatban van, eleresztett egy bájos mosolyt a legény felé, kezébe nyomta kalapját és köpenyét, aztán szemével kérdezte, hogy merre van Athos.

Mielőtt még Grimaud-nak lett volna ideje válaszolni, megjelent a szobájának ajtajában Athos. Fekete haja kócosan, nedvesen tapadt halántékára, inge félig kigomboltan látni engedte izmos mellkasát, amely szintén nedves volt. Kezében egy üveg bort tartott, és a kapitány esküdni mert volna, hogy Champagne-ból származik az az ízletes ital. Látszott a testőrön, hogy némileg megmosakodott, hogy a nyári hőségben lehűtse magát, aztán elővette esti itókáját.

-Kapitány?- mondta összevont szemöldökkel, és az asztalra tette a butéliát.- Ebben az órában ön itt?

-Igen, Athos- bólintott Tréville, mire a testőr egy szék felé intett. Mindketten leültek közel egymáshoz.- Rendkívüli kérésem lenne. Vagyis... Rendkívüli parancs őfelségétől.

-Igazán?- dörmögte a fiatalember, és mereven bámulta kezében a bort.

-A lényeg az lenne, hogy, mint tudja, lesz egy nagy ünnepség, a győzelem ünnepe. És mivel ön mentette meg a király életét, nos... Őfelsége szerint mindenképpen részt kell vennie legalább a megnyitó bálon- Athos éppen kortyolta borát, ám ekkor majd' belefulladt. Úgy köhögött, hogy egészen belevörösödött amúgy sápadt arca.

-Tessék?- nyögte és kerek szemmel meredt a kapitányra.

-Jól hallotta. A király parancsa, és ellenszegülés nincs- folytatta határozottan Tréville. Athos tekintete elsötétült egy pillanatra, aztán olyan villám cikázott át rajta, hogy még a kapitány is megrettent.

-És akad az egész udvarban olyan nemes hölgy, aki nem szégyell egy táncot egy egyszerű testőrrel?- morogta. Tréville elmosolyodott, és a vállára tette a kezét.

-Ha csak ennyi bántja, Athos, holnap tízkor várom az irodámban. Majd meglátja, hogy én találok egy olyan hölgyet, aki hajlandó megtenni ezt magáért.

A testőr valami köszönetfélét dünnyögött bele a borosüvegbe, aztán még inkább borús kedvvel nézte, ahogy a kapitány elhagyja a szobát. Tréville megállt a lépcső tetején és elgondolkozott. Athos jobban fogadta a hírt, mint várta. Hirtelen olyan dörrenés ütötte meg a fülét, hogy hátrafordult. A zárt ajtó megremegett, és ezernyi üvegszilánk csörömpölését hallotta a túloldalról. Lehet, hogy elhamarkodottan ítélt, és közel sem fogadta olyan jól a parancsot a testőr, mint hitte...?

Másnap reggel, miután letudta éjféltől tartó szolgálatát, és három órát aludt, Athos egyenruhában, megfésülködve, úgy, ahogy egy igazi testőrhöz illik, háromnegyed tízkor beült a váróterembe. Várakozása közben egy kezet érzett a vállára nehezedni. Felpillantott, és D'Artagnant látta maga előtt.

-Jól látom, hogy valaki nem aludt eleget?- kérdezte mosolyogva a hadnagy. Athos néma maradt, fejét is lefelé billentette, mint mielőtt barátja felbukkant.- Ahogy látom, ismét fényes kedvedben vagy. Gyere, járjunk egyet, ha már felkeltél.

-Nem mehetek- mondta Athos. D'Artagnan éppen kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor megjelent a lakáj és behívta a búskomor testőrt.

Odabenn a fiatalember meghajolt kapitánya előtt, és levette kalapját természetesen. Tréville az ablaknál állt, az utcára nézett, csak akkor fordult meg, mikor Athos belépett.

-Reméltem, hogy eljön- szólt.

-Nem szegülhettem ellen a parancsnak, uram- felelte Athos. A kapitány bólintott.

-Mennyire emlékszik még hajdani tánctudásából?- kérdezte halkan. Athos egy pillanatra összevonta a szemöldökét, aztán felelt csak.

-Némi gyakorlással meg tudom közelíteni a régit, kapitány.

-Helyes. És készen áll, hogy találkozzon partnerével?- tette hozzá mosolyogva. A testőrt elbizonytalanította ez a mosoly. Folyton az járt a fejében, hogy kit szedhetett össze ez a gascogne-i róka... Be kellett ismernie, kíváncsi volt, bármennyire is igyekezte kerülni a nőket. Bólintott hát egyet, mire a kapitány az egyik mellékajtóhoz lépett, kinyitotta, és beszólt.

-Kijöhet.

Athos éppen csak meglátta a karcsú derekat, a lebegő szoknyát, de nyomban meghajolt, nem nézte, hogy kivel is áll szemben. Hallotta kuncogni kapitányát, és homlokán egy izzadságcsepp gördült végig. Most meg mi mulattatja annyira?

-Athos, regarder en haut¹- mondta Tréville. A fiatalember engedelmeskedett: lassan egyenesedett fel, és tekintetét csupán utoljára volt hajlandó a hölgy arcára vetni. Egy másodpercre úgy érezte, megállt a szíve és nem kap levegőt.

A hölgy, aki előtte állt, karcsú volt, viszonylag telt idomokkal. Gyönyörű, búzakék, fodros ruhában állt az ajtóban jobb kezét a kapitányén nyugtatva. Hosszú, szőkésbarna haja hullámokban omlott gömbölyű, fehér vállaira. Kékeszöld szeme úgy mosolygott, akárcsak vörös ajkai: bájosan és titokzatosan.

-Damien...- suttogta Athos meglepve. A jövevény elnevette magát, és megrázta a fejét.

-Nem, Athos, Damienne- mondta bársonyos hangon.