Via qe riolvuson!
Mikor visszatértem a főbarikádhoz, az már teljesen kész volt. Magas, körül-belül tíz láb volt. Nyüzsgött rajta a nép. A férfiak puskával, íjjal várták a támadást a réseknél, a nők és lányok már a sebek ellátásához szükséges eszközöket készítették elő. Az utcagyerekek pedig ott segítettek, ahol tudtak.
A barikád tetején pedig ott állt a bátyám. Ruházatát eddig nem írtam le, hát most megteszem, hogy még inkább átadjam a hatást: hófehér ingén sötétkék, pikkely mintázatú mellényt viselt, bár az alig látszott ki a vérvörös zakója alól. Fekete nyakkendője kissé szétcsúszva lógott mellkasára. Szintén fekete nadrágja abszolút illet hozzá, pláne azzal a csillogó csizmával. És mindehhez társult még szőke haja, és sötétkék, villogó szeme. Kezében tartotta zászlónkat, melyet a szél néha meglobogtatott. Anjelros maga volt a forradalom.
-Ti ott, a barikád túloldalán!- hangzott a felszólítás a királyi sereg vezérétől.- Adjátok fel! Nincs, aki megvédhetne benneteket. Elvágjuk minden utatokat, nem mentek ki, és senki nem megy be hozzátok! Ha más nem, az éhség fog megölni titeket!
-Átkozott légy, hazug szó!- kiáltotta Anjelros feleletként az előbbiekre.- Lássátok meg, hogy a nép mellénk állt!- azzal bátran hátat fordított ellenfeleinknek, magasra tartotta a zászlót, és folytatta:- Testvéreim! A nép ma mellénk áll, látjátok, hogy nincs mitől félnünk; bármivel fenyegessenek is, mi tartsunk ki! Via qe riolvuson!
Mit jelent a „Via qe riolvuson”? Azt jelenti éljen a forradalom. És ez a kiáltás most úgy tört fel a barikádról, mintha ezer tünde kiáltaná, pedig csak harmincan voltunk.
Anjelrosnak éppen annyi ideje maradt, hogy leszúrja a zászlót a helyére, és leugorjon a barikád tetejéről, mert nyomban elkezdtek rá tüzelni. Tüzes nyilak hullottak alá az égből. Nem csak puskákat hozott a királyi sereg, hanem nyilakat is, amiket meggyújtottak.
-Vizet!- ordította torka szakadtából a bátyám.- Hozzatok vizet, locsoljátok a barikádot!- nem kellett kétszer mondania, a nők szaladtak is vízért, én is mentem. Mikor visszaértünk, barikád néhány része már égett. Az elsők között voltam, akik odaugrottak, hogy eloltsák a tüzet. A férfiak közben folyamatosan viszonozták a tüzet.
A barikádról megláttam a királyt. Ugyanolyan méltóságteljes volt, mint a templomban. Megdobbant a szívem. És találkozott a tekintetünk! Láttam, hogy Rindír magához szólítja egyik tisztjét. Tudod, én nagyon jól olvasok szájról. Most is tisztán rájöttem, miféle párbeszéd folyt le kettejük közt:
-Tolomir- mondta Rindír-, ki az a lány?
-Melyik, felség?- kérdezte Tolomir.
-Az, aki ott oltja a tüzet.
-Az? Iliana Fioro. A forradalom kirobbantójának a húga.
-Valóban? Akkor már tudjuk a gyenge pontjukat. Figyeljétek a barikádokat. Mind a hármat. Ha az a lány ki találna jönni, fogjátok el. És hozzátok elém.
Két érzés kavarodott abban a pillanatban össze bennem: az egyik, és ez erősebb volt, az volt, hogy el kell fogatnom magam, akkor közelebb kerülök Hozzá; a másik, hogy veszélyben vagyok, mert ha elfognak akár ki is végezhetnek. Megmondjam Anjelrosnak vagy ne? Ha megmondom, nem mehetek ki, tehát sosem fogok tudni beszélni Vele. De ha kimegyek, mi a garancia arra, hogy nem esik bajom?
Mindegy. Via qe riolvuson!
