Cour des miracles
Még mindig Párizsban voltak, de a város egy igen rémisztő részén. Koldusok hevertek az utcán, mindegyik nyöszörgött valamit. Rossz szemmel nézték az úri öltözékben levő Renét és a börtönőri ruhát viselő Armandot. Az utóbbi láthatóan otthonosan mozgott itt, s most egyenesen egy ház felé tartott, ahol még ilyen későn is lámpa égett, s hangos zsivaj hallatszott a nyitott ablakokon át.
A ház előtt Armand lepattant lováról, kikötözte, majd intett Renének, hogy ő is tegye ugyanezt. Most, hogy a szökevény közelebb volt az ablakhoz nem csak énekszót hallott, hanem valami mást is. Bizonytalanul pillantott barátjára, aki ezt látva elmosolyodott és belépett a házba. René szorosan mögötte maradt.
Odabent édeskés szag terjengett, ami inkább volt émelyítő, mint kellemes. Körös-körül asztalok, az asztaloknál részeg emberek daloltak, veszekedtek vagy épp nőkkel szerelmeskedtek. Ez az első ránézésre kocsmának tűnő hely egy kissé talán több volt annál. A két jövevényhez egy harmincas évei végén járó nő lépett.
-Ön az, Armand úr?- kérdezte széles vigyorral.- A tulipán önre vár, ha gondolja.
-A tulipán?- kiáltott fel René, mert már megsejtette, hogy mi is lehet ez a hely valójában.- Armand! Ezt nem gondoltam volna rólad.
-Változnak az idők, cimbora- csitította el Armand, majd a nőhöz fordult.- Kedves asszonyom, talán majd később visszatérek a tulipánhoz, most azonban azt mondja meg nekem, hogy tudja-e, merre van Jean császár?
-Ó, hát természetesen a katakombákban pöffeszkedik, mint megszokhattuk. Csak nem óhajt beállni közénk?
-Á, én ugyan nem! De ez a fickó itt mellettem- mondta Armand a grófra mutatva-, ő csatlakozni akar.
-Mi?!- kiáltott fel René, de barátja úgy taposott a lábára, hogy rögtön elhallgatott.
-Nem mi, csak te, cimbora. No, gyere, keressük meg a császárt- azzal kirángatta az ajtón, felültek a lovaikra és a Pont-Neuf felé indultak.
-Ezt remélem nem gondoltad komolyan!- csattant fel René.
-Dehogynem- felelte Armand.- Fogd már fel, hogy ez az egyetlen módja az életben maradásodnak, Rosé.
-Igen? Zsebmetszők, zsiványok, törvényen kívüliek közé viszel, és azt mondod, hogy ez az egyetlen módja az életben maradásnak? Megzavarodtál?
-Nem. Udvari ember vagyok, pontosan tudom, hogy őfelségét jelenleg jobban lekötik az államügyek, és a hozzád hasonló nagyszájúak elhallgattatása, mint a kis tolvajok üldözése.
-Most! De később?
-Később meg már élvezni fogod a zsivány létet.
-Mondja ezt az, aki nem zsivány.
-Valakinek védeni is kell őket- vonta meg a vállát Armand.- Ha én nem szólnék az érdekükben, már egész utca lenne tele az akasztottakkal, és nem férnénk el a temetőben.
-Férnénk? Beszélj a magad nevében, mert hogy én nem Párizsban temetkezem, az biztos!
-Eddig legalábbis nem itt temetkeztél. Ha majd itt élsz, vagy itt temetnek el, vagy valahol elás egy kutya.
-Biztató szavak...- dörmögte René.
-Rosém, itt vagyunk- szólt vígan Armand, lehuppant lováról egy háznál, ami a Pont-Neuffel szemben volt. René is leszállt a szemét forgatva: kezdte már unni a Rosé nevet. Bekopogtattak hát a ház ajtaján. Egy hanyagul öltözött, látszólag cselédlány nyitott ajtót, kérdőn nézett Armandra.
-Longue vie Jean9!- mondta az, mire a lány félreállt az ajtóból és engedte belépni a fiatalembereket. A ház normálisnak tűnt, a zsiványféléknek csupán átjáróként szolgált. Armand, minden bizonnyal többször is volt már itt, mert magabiztosan kinyitott egy ajtót, ami egy lefelé vezető lépcsőre nyílott. Intett is barátjának, hogy menjen előre.
A katakombákat nem hiszem, hogy nagyon ecsetelni kéne. Bűzös hely, tele mindenféle kanyargó járattal, patkánnyal, denevérrel; tehát összességében nem a legbarátságosabb hely. Az egyik járatból zsivaj hallatszott, s fény pislogott a végén. Nem is volt kérdés, hogy arra menjenek tovább a vendégek.
Amikor elérték a járat végét, egy nagy teremben találták magukat, ahol mindenféle rossz arcú népség megtalálható volt: Afrikából hozott rabszolgák, akik vagy megszöktek vagy kidobták őket, cigányok, és volt még pár zsidó kinézetű szerzet is. Nők, férfiak, gyerekek, macskák egy fedél alatt. Egy nagy kandallóban tűz ropogott, a tűz mellett pedig egy zsámollyal magasított széken ült egy férfi. Koldus, mint a többi, csavargó, zsivány. De mégis más! A közelében nemigen voltak, ha pedig voltak is, csak kérdést mertek intézni hozzá.
Armand ehhez az alakhoz közelített, nyomában Renével. Mikor elérték, meghajoltak előtte.
-Nagyra becsült Jean császár- szólt Armand.- Újoncot hoztam.
-Á, Armandom!- kiáltott fel Jean, kiegyenesedve székén.- Mi ez a maskara rajtad? Rosszabb, mint a bolondjainké!- azzal nevetve intett az egyik sarokba, ahol fele ilyen, fele olyan ruhában gyakorolta néhány zsivány a trükkjeit.
-Éppen a Bastille-ból loptam ki ezt a fickót- bökte meg a fiatalember Renét.- Jó zsebmetszőnek vagy bolondnak, mert ügyesnek ügyes.
-Hm- dünnyögte Jean, végigmérte Renét, aztán visszapillantott Armandra.- Hm...Ez a barátod?
-Igen, császárom. Rangját, földjét elvesztette a szerencsétlen, tehát vagy ti fogadjátok be vagy a halál.
-De költői vagy, cimbora. No, ez most felkeltette az érdeklődésem- félrebillentette a fejét, úgy nézett Renére.- Mi a neved, lókötő?
-René de Bellerose- felelte a megszólított mély nyugalommal.
-Rosé- vágta rá szinte nyomban a császár. René erre ránézett a barátjára, mire az megvonta a vállát, mintha csak azt mondaná: „Nem tőlem szedte!”.- Mihez értesz?
-Vívni tudok, mégpedig jól, felséges császár, lőni tudok...
-Aztán lopni tudsz-e?- vágott közbe őfelsége.
-Lopni?- kerekedett el René szeme.- Nem, felséges császár, nem tudok.
-Táncolni?
-Boldogulok.
-A labdával hogy állsz?
-Tudom, hogy van, felség.
-Nagy a szád, hogy az ördögök szánkázzanak a hátadon!- morogta Jean.- Bolondnak te is jó leszel. Ha! Bolondnak te is jó leszel, ha tudsz mutatni valami értékelhetőt, ami elkápráztatja a párizsi tulkokat.
A mi szökevényünk egy pár perceg törte a fejét, aztán dobálni kezdte tőreit, amiket mindig a nyeregtáskájában hordott, de most inkább az övére tűzte; tehát elkezdte dobálni tőreit, zsonglőrködött velük, miközben szép hangján dalolni kezdett:
Nagy urak, dámák, idesüssetek!
Most ugrik egy párizsi gyerek
A Pont-Neufről bele a Szajnába.
Dobjon egy-két sou-t, aki sajnálja!
Nagy urak, dámák, jól figyeljetek!
Most ugrik egy párizsi gyerek
A Pont-Neufről bele a Szajnába.
Ugorjon utána, aki sajnálja!
S a dal végén az egyik tőrt a három közül elhajította úgy, hogy Armand kalapjáról a tollat a falra tűzte vele. Mondanom sem kell, hogy erre a mutatványra az is René felé fordult, aki addig nem bámulta. A dal csattanós vége néhányakat megnevettetett, néhányak azon csodálkoztak, hogy milyen pontossággal tépte le a tőr a tollat a kalapról, és még csak egy karcolás sem esett sem a viselőjén, sem a kalapon.
Jean felállt a székére, és elkiáltotta magát:
-No, zsiványok, tolvajok, zsebmetszők, és egyéb gazemberek! Hajlandóak vagytok-e bolondnak elfogadni ezt a lókötőt itt?
De mivel felelet nem érkezett, mert nem nagyon érdekelte a többieket, hogy most eggyel többen vannak-e vagy kevesebben, és az „előadás” vége után már ment is mindenki tovább a dolgára, Jean mérgesen leugrott a székről, odament az egyik bolondhoz a sarokban, elkapta a karjánál fogva és odarángatta Renéhez.
-Na, húgocskám- mondta neki, mert valami afrikai lány volt az a bolond-, te is láttad az előbbi bemutatót. Mit mondasz, tudsz belőle bolondot csinálni?
-De ugye puhítás után?- kérdezett vissza a bolond. Armand közelebb lépett és a császár fülébe súgott valamit, mire az ismét végigmérte Renét, aztán bólintott.
-Puhítás után, de neki nem kell öt nap, elég a kettő is. Ha katonaféle volt, és ha így bánik a fegyverekkel, az istenfáját neki, akkor elég a két nap!
-Akkor megpróbálok valamire valót nevelni belőle- hajolt meg a lány. Jean meglökte a sarok felé, jelezve, hogy visszamehet a dolgára; a lány rögtön vissza is ment.
-No, R...Rosé, he?- láthatóan elfelejtette a nevet. A szökevény gróf, aki már biztos nem lesz gróf, belátta, hogy itt ő már csak Rosé lehet, tehát rábólintott.- Na, Rosé! Bolond leszel, ha még nem vagy eléggé bolond! Köszönd meg Armand cimborádnak!
René, vagyis most már Rosé, mosolyogva ölelte meg barátját.
-Azt mondtam köszönd meg, nem azt, hogy öleld meg, ember!- kiáltotta Jean.- Mindegy... A lényeg, hogy mától közénk tartozol. Bienvenue à la Cour des Miracles10!- mondta a vállára csapva, széles vigyorral.
9Sokáig éljen Jean!
10Üdvözöllek a Csodák Udvarában!
