8. fejezet

Úton

Mint említettük, kár volt annyira sietnie Vorlaimer úrhölgynek és a testőröknek, mert a három jó barát később indult el. A testőrök éppen a város keleti kapujában értetlenkedtek a két őrrel nagy vitába bonyolódva, mikor odaért az úrhölgy, és lováról odakiáltott a testőrök alakulatának vezetőjéhez, ha jól emlékezett, valami századosféle volt.

-Mégis mit művelnek itt?- kérdezte a nő.- A gárdisták nyomában kéne lenniük!

-Kéne, kéne, asszonyom- vont vállat a férfi.- Csakhogy még el sem hagyták a várost.

-Hogyan?

-Jól hallotta. Az urak itt- folytatta az őrök felé bökve vaskos ujjával a százados- nem látták még őket távozni, márpedig ez a legrövidebb út, és ha valóban oly sürgős lenne nekik, kétlem, hogy kerülőt tennének.

-Akkor meg pláne előre kell mennünk! Hát nem érti, fajankó? Ha még most elindulunk, legalább egy órát nyerünk, s mi sem lesz könnyebb, mint elrabolni a lányt az elvetemült apjától- felelte Dawnie, és vágtatva hagyta el a várost, a nyomában a tizenhat testőrrel.

Julio ekkor búcsúzott el a kis navarszától a kolostorban. Hamarosan ők is útnak indultak, mintha csak kergetnék őket. És igazából pontosan ettől féltek. Savio mégis a folyamatos vágtatás közepette is vígan fütyörészett, tudniillik amíg a barátja Gondaleától vett könnyes búcsút, addig ő elment megkeresni az ő kedves apácáját, ha már a főnöknő úgyis azzal foglalkozott, hogy a gyermeknek találjon helyet.

Chamberlain is élvezte az októberi, gyenge napsütést. Mint mondtuk, jó napja volt, és ilyenkor szöges ellentéte volt a másik arcának: ilyenkor mindig mosolygott, dudorászott, vicceket és történeteket idézett fel vagy egyszerűen csak lova hátán mutatványozva szórakoztatta a barátait. Miközben Savio fütyült, ő felugrott a nyeregben, és tökéletes egyensúllyal kézen állva énekelte a dalszöveget, mert akármilyen zeneszerző volt is ez a Savio, jobban szerette a népdalokat.

Tehát a két ifjabb barát jól mulatott, és még Julio is csatlakozott volna, ha nincs rossz előérzete. Nem tehetett róla, de valami mégis azt súgta, hogy ebből bizony nem jönnek ki nehéz küzdelmek nélkül. Mindig voltak ilyen megérzései, és általában mindegyik helyes is volt.

-Hé, nagy ember- bökte oldalba szórakozottan Savio, mire a fiatalember összerezzent.- Szerinted szép?

-Ki?- pislogott Julio.

-Ki, ki! Hát Vorlaimer úrhölgy!

-Szerintem nem csúnya, de láttam már nála szebbet is- magyarázta legfiatalabb barátjuk, és visszaült a nyeregbe, csak annyi volt a különbség, hogy háttal a menetiránynak.

-Na, Julio, te mit gondolsz?- érdeklődött Savio.

-Semmit- dünnyögte az orra alatt a fiatalember.

-Most meg mégis mi a bajod? Ennyire azért nem volt lehangoló látvány!

-Chamberlain, az előbb még azt mondtad, hogy nem csúnya!- kiáltotta a szívtipró.

-Most se mondtam- vont vállat Chamber.- De igaz, ami igaz, úti ruhában volt, és egy poros nő nem a legszebb látvány, főleg úgy, hogy még ráadásul a haja is széthullott a nagy sietségben.

-Ohó, hogy te igénytelennek tartod?- kérdezett vissza Savio.- Hát nem láttad azt a gyönyörű, karcsú hattyúnyakat? És azokat a hófehér kezeket? Vagy azt a bájos darázsderekat? Istenkém, én mondom neked, az a nő a legvadabb álmaimból került elő, és micsoda szerencsém van, hogy éppen én botlottam bele! Szó szerint...- tette hozzá kuncogva.

-Julio, jól vagy?- kérdezte Chamberlain a viccet elmulasztva, és barátjához kaptatva, aki a pontos jellemzést hallván egyre jobban elkomorodott, elsápadt.

-Soha jobban- felelte.

-Na persze! Miért lógatod az orrod, matróz?- kiáltott rá keményen a fiatal gárdista.

-Chamberlain, kérlek...

-Nem, nem, nincs itt semmilyen Chamberlain!- folytatta nagy hangon a játékos hangulatú fiú.- Csakis Tireson kapitány.

-Nincs kedvem most a játékaidhoz...

-Hát éppen azért csinálom, hogy legyen!

-Chamber...- kezdte figyelmeztetően Julio.

-Nem!- felelte határozottan a fiatalabb.- Nem és nem! Akkor is fel foglak dobni, ha nem akarod.

-Csak nehogy nagyot essen!- szólt közbe nevetve Savio, akit fölöttébb mulattatott a dolog.

-Nem fog- vigyorgott rá Chamber, és pontos, magabiztos kézzel Julio válla fölé emelte a kezét.- Játszol vagy nem?

-És ha nem?- kérdezte a gárdista.- Akkor mi lesz? Addig paskolod a karom, amíg érzem? Annak csak örülnék. Minél hamarabb elzsibbad, annál kevésbé fáj.

-Te bolond vagy...- vágta rá szinkronban a két fiatalabb.

-Lehet.

-De ne legyél már ilyen! -paskolta meg finoman a hátát Chamber.- Szépen fogod magad, és elkezdesz énekelni egy tengerész nótát.

-Miért?

-Mert azt mondtam.

-De miért pont tengerész nótát?

-Mert a haditengerészetben csak megtanultál párat, nem?!- Chamber kezdett türelmetlen lenni. Megremegett, megrázta magát, és máris eltűnt az arcáról minden mosoly.

-Nem- válaszolta tompán Julio. Csupán egyedül akart maradni a gondolataival, semmi kedve nem volt énekelgetni holmi szobalányokról, kalózokról, rumról és egyéb nyalánkságokról, amikről minden egyes tengerész nóta szól.

Onnantól kezdve már nehéz csönd telepedett rájuk. Chamberlain hangulata erősen megváltozott: ismét az az agresszív, morcos fiatalember volt, akit már előző nap láttunk. Savio is abbahagyta a fütyülést, inkább tollat s papírt vett elő, majd apró betűkkel valamit írni kezdett. Hogy vers volt-e vagy levél, nem tudták, de nem is kérdezte senki. Julio pedig nyugodtan, méltósággal ülve lován, nézelődött, szinte kutatott a látóhatáron valami gyanús tevékenységre utaló jel után.

Az este, körül-belül félúton betértek egy fogadóba, melynek Lila Életvirág volt a neve. Az életvirág a Vivre partján nő, és bizony a szivárvány minden színében megtalálható. Az utazók közkedvelt virága, minden vándor hord magánál pár szálat, mert úgy tartják, szerencsét hoz.

Mikor a három fiatalember leugrott a lováról, a fogadós levett sapkával sietett eléjük.

-Gerbera hozta nagyságos uraimat!- köszöntötte őket mély meghajlással.

-És magára jó szerencsét- felelte megbólintva fejét Julio, aki jól tudta, hogy egy ilyen köszöntésre mit is kell felelni, különösen egy fogadósnak, ha bizalmat akarunk benne ébreszteni. Azt remélte, a fogadós talán tud majd neki csicseregni egy-két dolgot, ami vagy bizonyságot nyújt vagy megcáfolja rossz érzését.

-Miben segíthetek az uraknak?

-Szállás kéne három főre- felelte Savio, majd, mikor találkozott a tekintete idősebb bajtársával, hozzátette:- lehetőleg egy szobában.

-Hinnye, hát olyanom ippenséggel vagyon, csak hát...- vakarta a tarkóját a fogadós.

-Csak hát?

-Csak hát abbul ippen most méltóztatott távonni a három vendíg, oztán aztat még ki kő takarítani...

-Annyi baj legyen, öreg!- legyintett Julio.- Megvárjuk, ha kapunk némi ételt és italt, ugyanis egész nap úton voltunk, és kopog a szemünk.

-Írtem én nagy jó uram- hajbókolt megvillantva foghíjas vigyorát a vénember.- Hanem az úgy feláras lesz.

-Mondja mennyi, jóember, megfizetjük.

-Hinnye...- kezdte rágcsálni bozontos bajszát a fogadós, és elkezdett az ujján számolni, mintha valóban az összeget számlálná, holott magában így mormogott:- Hát hogy fogom én ezeket főtartóztatni, ha ennyire nagylelkűek? Há' képesek ezek elverni minden pízüket, hogy odajussanak ahova akarnak... Jaj, te vörös asszonka, nem tudtad, hogy mire kértí te engemet... De mivel kértí, és fizettí is, hát megteszek minden tűlem telhetőt.

Aztán felemelte a fejét, és fennhangon így szólt:

-Há', kérem szípen, az kendteknek összesen százkilencvenöt aranytallír.

-Mennyi, te tolvaj?!- mordult fel Chamberlain, és félig kivonva hüvelyéből a kardját elindult az ijedtében felkiáltó fogadós felé, ám Julio keze úgy állította meg, akár egy sorompó.

-Csillapodj, Lain- pontosan figyelt, hogy mégis melyik megszólítást alkalmazza.- Az úr ennyit kér, hát ennyit kap. Vidéken más a helyzet, mint a városban. Itt nem olyan nagy a forgalom, igaz, kedves fogadósom?- kérdezte jó kedélyűen a gárdista, de az utolsó két szóra olyan hangsúlyt fektetett, s olyan dermesztően nézett a szerencsétlen ember szemébe, hogy annak az ereiben megfagyott a vér. A nyelve is elakadt, csak bólogatni tudott.

Az ideges gárdista motyogott még valamit, de visszadugta kardját, és hátrébb lépett.

-Na most már kérjük, kedves fogadósom- szólt Savio utánozva Julio modorát-, készíttessen nekünk valami harapnivalót, s a lovaknak is.

A vénember persze meghajolt, és kiáltozni kezdett össze-vissza. Hamarosan két istállófiú futott elő, a harmadik csak vánszorgott, és elvitték a lovakat az istállóba. A három gárdista pedig besétált, kalapjukat egy asztalra dobták, aztán maguk is leültek. Egy viszonylag kövér lányka sürgölődött a pult mögött, hogy előkeressen három tiszta poharat, míg egy vénebb, bizonyára az anyja, a tűzhely körül matatott.

Chamberlain kedve megint jóra változott, mosolyogva figyelte Saviót, amint szakértői szemmel méregette a lányt, aki egy tálcán ügyesen egyensúlyozva vitte ki nekik a poharakat és a bort.

-Jófajta, remélem?- kérdezte a nőcsábászunk, s bizony megcirógatta a lányka karját. Ámde arra, ami akkor következett, bizonyára nem számított, ugyanis visszakézből olyan pofont kapott, hogy ha Chamber nem kapja el, biztosan lefordul a székről.

-Köszönjük- szólt elmosolyodva Julio, és egy tallért tolt a lány elé.- Tartsa csak meg. Lehűti a pofon után sajgó tenyért.

A leány kuncogva hajolt meg, nagy boldogan zsebre vágva az aranyat. A három fiatalember pedig jóízűen megvacsorázott, ivott is, aztán arra kérték a fogadóst, hogy mutassa meg nekik a szobát. Meg is tette.

Hát, nem volt nagy, és a három ágy is sok helyet foglalt. Középen azért jutott egy asztalnak, meg köré három széknek hely, valamint minden ágy mellett állt egy éjjeliszekrény. Ennyi nekik éppen elég. A fogadós nagylelkűen felajánlotta, hogy megkaphatnák a legszebb, legkényelmesebb szobáját, de az csupán két személyes, és ott csak egy ágy van... Tehát megállapodtak abban, hogy kiveszik ezt.

Chamberlain és Savio könnyedén lehuppantak a székre, és mivel valamelyiküknél mindig volt legalább egy pakli kártya, nekiálltak a kedvenc játszmájuknak.

Ennek a neve „Lopj lapot!”. Lényege, hogy minden játékos öt-öt lappal indul a harminckettes pakliból. A játékosok felváltva húznak a maradék lapok közül, megpróbálva az azonos jelképpel ellátott lapokból a lehető legtöbbet összegyűjteni. Ezeket játék közben letehetik vagy a kezükben tarthatják, de egy ilyen sorozatnak legalább három azonos jelzésű kártyát kell tartalmaznia. A már letett kártyákhoz adni lehet, viszont a „lopó” már nem tud elvenni közülük egyet sem. Lopni bármikor szabad, ha éppen a lopni szándékozó illető következik. A pakliból való húzás helyett bejelenti, hogy lop, és nyúlhat a kártyáért. A lopó célja lehet egyrészt az, hogy a maga részére szerezzen sorozataiba illő kártyalapot, de az is lehet, hogy csak az ellenfél dolgát akarja megnehezíteni. A győztes az, aki kezéből hamarabb fogynak el a kártyák.

Nos, tehát a két fiatalember hozzálátott a kártyapartihoz, míg Julio az asztalra könyökölve, elgondolkodva hümmögött egy tengerésznótát.

-Hé, dalosmadár- szólt oda neki Chamber egy idő után.- Mit csicseregsz itt nekünk?

-Várj, kitalálom!- tartotta elé a kezét Savio belefojtva a szót.- Ide a grogot? Nem? Akkor... A részeg tengerész? Az sem! Bunyó a sikátorban? Még mindig nem?! Jól van, feladom, nem tudom...

-Hagyd el, Johnny- vont vállat Julio, de már nem tudta elfedni mosolyát.

-Na, akkor nyisd ki a szád, hogy rendesen halljuk- vigyorgott rá a legfiatalabb, és folytatták a kártyát. Julio, mivel a bor kissé megtette hatását, s fűtötte egyaránt az ereit, agyát, megköszörülte a torkát, majd mély, kellemes hangján rázendített:

Azt gondoltam, azt mondják:

Hagyd el Johnny, hagyd el,

Holnap pénzed megkapod már,

És itt az idő, hagyd el!

Hagyd el, Johnny, hagyd el!

Ó, hagyd el Johnny, hagyd el!

Mert az út hosszú,

És a szél nem fú',

És itt az idő, hagyd el!

Aztán még összesen öt versszakot énekelt, de mire az utolsónak a végére ért, cimborái már összepakolták a holmijukat, kibújtak kabátjukból, ingükből, ráterítették a székek támláira, és bizony bebújtak a takarójuk alá. Julio mosolygott, és követte a példájukat.

Hajnalban, olyan fél öt környékén vérben forgó szemmel, izzadtan, lihegve ült föl ágyában, mintha rugóra járna. Haját hátrasimította remegő kezével, és végigpillantott a többieken. Semmi rendkívüli, mindkét barátja az igazak álmát aludta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, hatalmas kő esett le a szívéről, ez is csak egy újabb álom volt. Mindig voltak rémálmai, már a haditengerészetnél is, de mióta gárdista lett, különösen gyakran találkozott a lidérceivel éjjelenként. Általában tűzzel álmodott. Tűzzel, amely felemésztett egy falut valamelyik hegy lábánál, aztán már egy fordulat vagy pislogás után Portvernont találta lángokban, és látta, ahogy barátai elhamvadnak. És ő nem tehet semmit...

Hogy kitisztítsa fejét felvette ingét, kabátját, s lesétált a fogadó nagy csarnokába. A házigazdát ott találta a pultnál ülve, neki háttal. Éppen az előző napi bevételt számolgatta, olyannyira belemélyedve a számok rengetegébe, hogy egyáltalán nem hallotta Julio lépteit. Ami igaz, igaz, nesztelenül sétált felé a gárdista.

-Szép jó reggelt, fogadós uram!- szólalt meg a háta mögött, és bár nem emelte fel a hangját, a szegény vénember olyat ugrott, hogy majdnem kihullott kezéből a köteg bankó. Gyilkos tekintettel fordult meg, hogy felnézhessen annak a pimasznak az arcába, aki ilyen módon meg merte őt riasztani korán reggel. Azonban amikor meglátta, hogy az egyik gárdista az, igyekezett erőt venni magán, noha Julio bájos mosolya ebben igencsak megnehezítette a dolgát.

-Jó reggelt, nagyságos úr!- mondta a vénember.

-Ahogy nézem, jól megy az üzlet- bökött a fogadós kezében tartott pénzre a fiatalember, s közben leült egy székre, rákönyökölt a pultra.

-Hát, mi tagadás, nem panaszkodhatom.

-Mondja csak, uram, elég ez magának?

-Hát, az attú függ, hogy mire...

-Arra, hogy jól éljen. A családjával együtt.

-Ó, há' most még csak-csak... De amikó' nincsen ennyi vendíg, hát ugye érti nagyságod, hogy akkó' nem olyan egyszerű az.

-Hogyne érteném, fogadós uram- bólogatott a gárdista.- És éppen ezért, tudom, hogy mindig jól jön egy kis mellékes. Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, adok négyszáz tallért, feltéve, ha tud nekem kielégítő válaszokkal szolgálni.

-Hej, hát nagyuram igencsak bőkezű. Hallgatom!- szólt a fogadós máris a tenyerét dörzsölve.

-Először is: járt itt előttünk néhány furcsa alak?

-Nem furcsábbak, mint bármelyik utazó- vonogatta a vállát a férfi, mert kezdte már érteni, hogy mégis mire megy ki a játék.

-Nono!- intette nyugodtan Julio.- Vigyázzon, öregem, mert megmondtam: kielégítő válaszokkal. Ez minden volt, csak nem az. Nos?

-Nos... Há' vót itten néhány fekete ruhába öltözött, rossz képű fickó, meg egy szíp hölgy.

-Hölgy?- vonta fel a szemöldökét a fiatal nemes.

-Biz' a hölgy vót- bólogatott vigyorogva a férfi.- Szíp, veres haja vót, meg arany szeme.

-Vorlaimer úrhölgy- dünnyögte Julio, majd fennhangon folytatta:- Azt nem tudja, merre tartottak?

-Elmondani ugyan nem mondották, de megfigyeltem én, és láttam, amit láttam. Azok bizony a folyó mentin haladtak tovább, ha jól láttam, a Fortringeri úton.

-Ennyit akartam hallani, kedves fogadósom- bólintott De Neases, s egy bőrzacskót előhúzva a zsebéből leszámolta az asztalra a fogadós elé a csengő-pengő négyszáz tallért.

Azzal felszaladt a lépcsőn, s a szobába betoppanva nagyot kurjantott.

-Keljetek fel most azonnal! Nincs vesztegetni való időnk!

A többiek álmosan pislogva ültek fel ágyukban, és elkezdtek ugyan készülődni, de folyamatosan csak azt kérdezgették, hogy mégis miért. Julio nem felelt, csupán annyit volt hajlandó mondani, hogy út közben mindent megmagyaráz.

Lóra pattantak, és a kifulladásig hajtották az állatokat, hogy időben odaérjenek.

-Hallgatunk- mondta közben Savio.

-Emlékeztek még a legutóbbi vadászatra?- kérdezte a legidősebb. A másik kettő gárdista bólintott.- Nos, tudjátok, hogy Nicolas, amikor megálltunk pihenni, és víztartalékot magunkhoz venni, elsétált valahova azzal az ürüggyel, hogy kinyújtóztatja lábait. Talán arra is emlékeztek, hogy követtem. Ügyeltem arra, hogy semmiképp se lásson meg, így a bokrok között manőverezve igyekeztem utána. Mikor megállt, hallottam, hogy egy nővel beszél. A nőt magát nem láttam, mert, mint mondtam, vigyáztam, hogy ne vegyen észre, és inkább megbújva maradtam. De hallottam a hangját. Savio, tisztán, kristálytisztán emlékszem, hogy a nő, akivel a főtanácsos szövetkezett Vorlaimer úrhölgy volt. Közel sem olyan bájos és kedves, mint azt te hiszed...

-De várjál!- szólt közbe Chamberlain.- Ha tudtál erről, miért nem szóltál?

-Mert nem hittem, hogy azonnal elindulnak, amint megérkezik ez a nő- felelte őszintén Julio, és szép, barna szemében jól kivehető volt a bűntudat.

-Az biztos, hogy jól bírja- szólalt meg Savio.- Elvégre akkor érkezett Portvernonba, mikor találkoztunk vele, és máris előttünk jár.

-Éppen ezért nem lett volna szabad egy teljes éjszaka előnyt engednünk nekik- vágta rá De Neases, és összevonta a szemöldökét.- Így már talán el is késtünk...

Alighogy ezt kimondta, lovascsapat tűnt fel a láthatáron velük szemben.

„Mögöttük kelt a nap, tehát Fortringer felől jönnek”- gondolta Julio, és odasúgta barátainak, hogy készüljenek. Az élen lovagló három lovas közül kettőt felismert. Az egyik a főtanácsos testőreinek századosa volt, a másik Vorlaimer úrhölgy. A harmadiknak meg volt kötve a keze, és lova is össze volt kötözve a másik kettővel.

Gyönyörű, lenszőke haja volt, távolról is látta csillogó szemét, melynek ugyan a színét ilyen messziről nem tudta megállapítani, de biztos volt benne, hogy különleges. Sápadt volt, arcán mély szomorúság ült.

„Ez az a lány, akit mi keresünk”- gondolta Chamberlain, és máris kezdett benne fortyogni a düh, amiért ilyen emberek kezére jutott, akik úgy hurcolják, mint valami rabot, holott feleségnek készül...

-Remélem, arra gondoltok, amire én?- szólt Julio.

-Igen. A feladatunkat teljesítenünk kell- egyezett bele a legifjabb gárdista. Savio még mindig a lányt bámulta, és arcán olyan mosoly játszott, mint ami a vadász ajkain jelenik meg, ha új prédát lát.

-Persze- felelte.

-Akkor ki a kardot!- mennydörögte Julio, mire mindhárman kivonták kardjaikat, és úgy vágtattak ellenfeleik felé.

-Tizenheten három ellen!- kiáltotta út közben Chamberlain, és arcán vérfagyasztó vigyor terült el.- Optimálisabb arány nem is lehetne!

A Fortringer felől érkezők azonnal alakzatba rendeződtek, szorosan zárva a szőke lány és őrei körül a területet. A három cimbora valóságos sorfal felé vágtatott, de nem lassítottak, sőt, inkább még vadabb vágtára ösztönözték hátasaikat. A testőrök, mikor látták, hogy a gárdistáknak esze ágában sincs előttük megállni, kivonták a kardjukat, néhányan a pisztolyaikat emelték a magasba.

-Savio, Chamber!- kiáltotta barátainak Julio.- Testvérek?

-Testvérek!- felelték ugyancsak kieresztve a hangjukat a fiatalemberek.

-Mindhalálig?

-Annál is tovább!

-Együtt?- minél tovább folytatták beszélgetésüket, annál inkább erősödött a hangjuk, és egyenletesen, gyorsan vágtattak a sorfal felé, ahol már rájuk szegezték a lőfegyvereiket.

-Mindörökre együtt!- üvöltötte mind a három Sólyom, mire közöttük és körülöttük hófehér fénysugár cikázott, akár egy valódi sólyom, ami, miután mindenkit körberepült egyszer, felröppent az égbe, legalább háromszor akkorára nőtt, s zuhanórepülésben indult meg a testőrök felé.

Olyannyira elterelte a figyelmüket a madár, amely egyébiránt sorra döntötte le az embereket a nyeregből, hogy észre sem vették a három, villámként közéjük rontó fiatalembert. Hamarosan pisztolylövések, kardcsattogások töltötték be a levegőt. Na meg persze a nyögések és halálsikolyok.

Chamberlain úgy vágtázta körbe a területet, mintha csak sportolna, vagy gyakorolna otthon az udvaron. Szépen, a legszélső testőröket kaszabolta, de sosem állt meg egy embernél. Ádáz vigyorral az arcán mindenkire rávágott egyet, nem számított, hol találta el kardjával, csak hajtotta tovább a lovát, és már szedte is következő áldozatait.

Julio beverekedte magát a társaság közepére, és odakiáltott egyenesen a századosnak:

-No, uram, most vagy leszáll magától, és megküzd velem, vagy segítek én leszállni!

Ezt a nyílt kihívást már nem lehetett visszautasítani, a százados leugrott a lováról, ám ahelyett, hogy fair játékot játszott volna, azonnal rálőtt Julióra. A fiatalember azt hitte halálra van ítélve, mikor is valaki hátulról nekiütközött a hátának, és a földre taszította. Egy ló nyerítését hallotta, valamint a tompa puffanást, ahogy a lovas leugrott az állatról. Hamar talpra állt, és térlátásának hála felismerte Chamberlaint anélkül, hogy le kellett volna vennie a szemét az előtte már karddal álló századosról.

-Foglalkozz a lánnyal, fiam, a százados úr az enyém- mondta barátjának, mire az bólintott, és futva indult meg az egyre hátrébb vonuló Vorlaimer úrhölgy felé, aki vonta magával a szőke lányt is.

-Szerencsés ember maga, Julio- morogta a százados, és vörösen villant meg a szeme, ahogy megsuhogtatta kardját.- Gerbera bizonyára kedveli.

-Ha maga mondja, uram- hagyta rá vállat vonva a fiatalember-, én elhiszem.

Akkor azonban a százados előretáncolt, és csöppet sem tétovázva a gárdista fejére irányította támadását. Julio azonban oldalra lépve egy remekül időzített kvinttel hárította a csapást, majd hátrébb lépett. Nyugodtan vívott, látszott, hogy nem erőlteti meg magát, és éppen ez tüzelte a százados vérét. A fiatalember körkörösen hátrált, és hidegvérrel védte ki a vágásokat. Mikor az ellenfele kifulladt, támadt.

Jobb lábáról elrugaszkodva előreugrott, és letérdelve felfelé döfött. Érezte, ahogy a penge áthatol a húson, majd megakad egy keményebb valamiben. Felpillantott, és látta, hogy a százados jobb melle alatt hatolt be a kardja, tehát minden bizonnyal vagy a bordái egyikében, vagy a kulcscsontjában akadt el. Lassan, óvatosan húzta ki a kardját a férfiból, s csak utána állt fel.

A százados kerek szemekkel meredt az előtte magasodó Julióra, aztán megtántorodott, összeesett. A fiatal gárdista körülnézett. Körülötte még folyt a harc, ám már nem sok volt hátra. Elégedetten biccentett, mikor meglátta Vorlaimer úrhölgyet, amint a lányt maga elé kapva igyekezett elvágtatni a csoport mellett.

-Gerbera szerelmére, Julio!- hallotta maga mögött Savio hangját.- Lődd ki alóla a lovat!

A fiatalember, akit ez a lovagló stílus emlékeztetett valakire, magához tért, és előkapta pisztolyát. Bal karját behajlította, azon támasztotta meg jobbját, célzott, tüzelt. A pisztoly visszarúgott, a golyó pedig hangos dörrenés kíséretében hasította a levegőt. Nem hiába volt Julio a legjobb lövész a gárdában, pontosan a ló nyakába fúródott a golyó, mire az állat szívszaggatóan felnyerített, és összerogyott. Még látta, ahogyan a két nő lerepül.

-Sosem élveztem a lovak mészárlását- morogta az orra alatt, ahogy eltette kilőtt pisztolyát. És akkor kapott oldalról egy ütést a halántékára. Megtántorodott, ha kezével nem tudja időben megtámasztani magát, el is esett volna. Megrázta a fejét, úgy nézett körbe keresve támadóját. Hamar rá is lelt: egy tagbaszakadt testőr volt az, ám nyilvánvalóan alig állt a lábán, ugyanis kardlappal sújtott a fiatalember fejére. Ha ez az ütés pontos, Julio halott.

Kivonta hát ismét a kardját, és újra vad küzdelembe bocsátkozott. Akármennyi vért vesztett is a nagydarab férfiú, kitartása az volt, mert sok ideig harcoltak.

Mikor a küzdelemnek vége lett, a három fiatalember lihegve kapaszkodott össze. Szorosan megölelték egymást, gratulációkat, dicsérő szavakat, szinte dédelgetéseket suttogtak a másik fülébe, és ellenőriztek mindenkit, kapott-e bármelyikük is súlyos sebet. Nem, mindnyájan megúszták karcolás nélkül.

Juliónak azonban eszébe jutott a feladatuk. Gyorsan odakocogott a ló hullájához, amiből még keskeny patakban csordogált a vér. Ott feküdt mellette a szőke lány a hófehér ruhájában, amit helyenként már vörösre festett az állat testéből kiömlött folyadék. Azonban Vorlaimert sehol sem látta. Szeme kutatva igyekezett fellelni legalább a nyomait annak a különös asszonynak.

-Na, megvan!- kiáltotta Savio.- Akkor most mi lesz?

-Ti visszaviszitek az apjának Fortringerbe- felelte Julio komoran, és leguggolt a ló teste mellé, miután barátja felvette az ölébe a lányt.

-És te hova mész?- kérdezte Chamberlain.

-Megpróbálom megtalálni ezt a vörös rókát. Ló nélkül még nem mehetett messze, és éjjel esett az eső, a sárban jól látszódnak a nyomok.

-De ugye nem akarsz semmi ostobaságot csinálni?

-Chamber- szólt elmosolyodva a gárdista, és keblére vonta barátját.- Fiam, nem is én lennék, ha nem csinálnék ostobaságot.