8. fejezet

8.

-Visszavonulnak!- üvöltötték teli torokból angolok és burgundok, amint meghallották a francia kürtöt, és látták, hogy az emberek megfordulnak, és iszkolni kezdenek. Harsantak az éljen kiáltások. Úgy tűnt, végre csak jó irányba billen a szerencsének bolond mérlege, és az angol erők, valamint szövetségeseik járnak jól. Először ősszel Párizs sikeres megvédése, most Compiégne ostroma.

Az egyik burgund csapat azonban előrelendült, és egyenesen a hátvéd felé tartottak. Derry és Thomas, akik nem kevésbé voltak boldogok, értetlenül néztek össze.

-Ezeknek mi bajuk lett?- kérdezte Tom. Derry megvonta a vállát.

-Talán csak szeretik a hajtóvadászatot- vigyorgott az orra alatt. Hanem ahogy eloszlottak előle az emberek, hogy rendbe tegyék magukat és fegyvereiket, már látta, miért rohant a franciák hátvédjének a csapat: Jeanne d'Arc maga zárta a sereg végét, ő akart lenni az utolsó, aki biztos helyre vonul.

-Tom, látod, amit én?- szólalt meg. Barátja éppen háttal állt, de a hangsúly hallatán nyomban megfordult.

-Ez a nő bolond- dünnyögte.

-Melyik francia nem az?

A burgundiai csapat bekerítette a franciákat, és elfogták vagy lemészárolták őket. Hadvezérüket, a drágalátos orléans-i szüzet élve fogták el. Derry alaposan megnézte magának. Szőke, hosszú haja lobogott körülötte, kék szeme villogott, egyenes tartása egy pillanatra sem lankadt, büszkén lépkedett, mintha valami hercegnő lenne. Hogy ezek a franciák milyen nagyképűek! Még egy parasztlány is úgy járkál köztük, mintha ezerszer feljebb való lenne náluk. És mindezt néhány látomásért, amit ki tudja, milyen szerek idéztek ennek a bolond nőszemélynek a fejébe. Persze a papok mondják, hogy istenkáromló, na de Derry ilyen kifejezésekkel inkább nem dobálózott, elvégre ő is megkapta már nem egyszer ezt a rangos címet.

Körülnézett az ünneplő angolok között. Mindenhol vigyorogtak, aki elment mellette, megölelte, megpaskolta a másikat, már előre érezték a sör frissítő ízét a szájukban. Tom is köztük volt, és persze Derry sem hagyta volna ki semmi pénzért sem az ünneplést, hanem akkor, barátja válla fölött elnézve meglátott valamit. Pontosabban valakit.

Richard. Az ő barátja, York hercege. Egy nagyobb sziklának dőlve ült, jobb, páncélkesztyű nélküli kezével egy nyílvessző véres hegyét markolta. A páncél miatt Derry nem látta, hogy lélegzik-e még, arca ijesztően sápadt volt, ajkai nyitva, szeme lehunyva. Alighanem egy francia számszeríjász hátulról lőtt bele, de kétségkívül közelről, hiszen a nyíl nem csak a páncélt, de az embert is átütötte.

Kétségbeesetten lökte félre Thomast az útjából, és mindenki mást, aki elé került. Ha nagyon nem akartak kotródni előle, rájuk ordított, ha kellett még ütött is. Végül csak elérte a sebesült herceget.

-Nagyuram- kiáltotta Brewer, letérdelt Richard mellé, és már halkabban, de határozottan megszólította:- Richard, hallasz? Felelj, jelezz, Richard!- mivel azonban a fiatalember nem mozdult, lekapta róla a sisakot. Akkor látta csak, hogy a szemöldöke fölött is felszakadt a bőr, és ha nem lett volna az a sűrű, fekete szemöldök, már a szemébe patakzott volna a vér.

-Richard, nézz rám!- folytatta Derry, miközben megfogta York állát. Mikor megérezte, hogy még nem hideg a teste, felragyogott benne a remény sugara, finoman megrázta a herceg fejét, minthogy azonban nem reagált, vágott neki egy pofont. Richard arra persze nyomban felébredt, fénytelen szemmel nézett barátjára.

-Derry- suttogta erőtlenül.

-Shhh- csitította a fiatalember.- Mindjárt hívok valakit, segít elmenni a táborba.

-Nem, nem- tiltakozott a herceg.- Megoldom magam is.

És megpróbált felállni. Brewer csodálattal figyelte, ahogy szemét s fogát összeszorítva fél térdre emelkedik, halkan nyög, de végül teljesen kiegyenesedett. De látszott egyre inkább elszürkülő arcán, hogy nem volt jó ötlet a megerőltetés, így hát Derry gyorsan felugrott, és karját a vállára véve segített neki.

Nehéz volt utat törni a táborig, de végül csak sikerült. Eleinte az emberek rájuk sem hederítettek, elvégre mindenki segített a sebesülteken, azon, akihez éppen hozzáfért, miért adtak volna neki nagyobb helyet, mint másnak? De amikor néhány szemfüles észrevette a címert a páncélon, futótűzként terjedt tovább a hír, hogy York hercege megsebesült.

Derry ügyelve arra, hogy a nyílvessző ne mozduljon meg a fiatalemberben, óvatosan lefektette az ágyára, nyomban ott is termett az orvos. Nézegette egy darabig az ifjút, aztán komor tekintettel kijelentette, hogy előbb ki kell húzni a nyilat, csak aztán tudja ellátni a sebet, de a páncél miatt nem lesz egyszerű.

Az orvos megmarkolta a nyílvesszőt, nem sokkal a hegye mögött, és egy gyors rántással letörte. Richard megszívta a fogát, de nem szólt, csak fénytelen szeme látszott kissé kiélesedni egy pillanatra. Akkor az orvos, sűrű elnézéskérések közepette, a hasára fordította a fiatalembert.

-Brewer- nyögte Richard, és véres jobb kezével megfogta a Derryét.

-Itt vagyok- felelte halkan, kissé megdöbbenten Derihew, de biztatóan megszorította az erős kezet, és látta, hogy a herceg arca egy pillanatra ellágyul.

De az csak futó pillanat volt, ugyanis az orvos kirántotta a sebből a nyílvesszőt, egyúttal lekapta róla a páncélt is. Richard felüvöltött, átkozódott, majd' összeroppantotta barátja kezét. Brewer ki sem nézte volna belőle, hogy ilyen erő van benne.

-Segíts bekötözni a sebet- vakkantotta az orvos Derrynek, aki a hátára fektette Richardot, hóna alatt átnyúlva megemelte, hogy a doktor el tudja látni, be tudja kötni a sebet. Eközben a herceg nyöszörgött, lihegett, szakadt róla a víz. Végül, mikor Derihew letette, eszméletlenül, sápadtan maradt a párnán.

Brewer aggódva pillantott az orvosra, de az csak vállat vont, és suttogott:

-Vagy megmarad, vagy nem- azzal kiment a sátorból. A fiatalembernek kedve lett volna utána menni, megfojtogatni kicsit, vagy legalább kiverni egy-két fogát, de inkább megfékezte magát, és inkább a saját sátorába indult.

-*-

Már virradt, mikor egy kezet érzett a vállára nehezedni. Még ki sem nyílt a szeme, egyik kezével elkapta a vállát markoló idegen kezet, másikkal pedig a tőrét tartotta az illető nyakszirtjéhez.

-Nyughass- hadarta Suffolk, mert hiszen ő volt.- Derry, én vagyok.

-William?- dünnyögte a fiatalember, és leeresztette tőrét.- Hány óra van?

-Fél hat.

-Elmész te a fenébe- mordult fel Brewer.- Egy becses fél órát így elpocsékolni! Miért jöttél?- azzal elkezdett öltözködni, mert ő is csak egy szál nadrágban aludt.

-Futár jött Henrik királytól. Hallotta, hogy York hercege megsebesült, és azt is, hogy ha te nem vonszolod el a táborig, valószínűleg már nem is élne. Őszinte gratulációját küldi, háláját fejezi ki, és bárói címet ajánlott fel neked. A futár a válaszodra vár.

-Báróságot, nekem?- kacagott Derihew.- Kicsit se hangzana hülyén, igaz? Derihew Brewer, ennek meg ennek a bárója. Lásd be, William Pole, a serfőző Brewer elég érdekes báró lenne.

-Ez tehát egy nem?- pislogott a gróf.

-Nem. Alázattal és tisztelettel visszautasítom, vagy hogy szokás ezt mondani. Te vagy a szavak embere, én az őszinteségé. Nem tudok neki kertelni, csak megmondom nyíltan és egyenesen, hogy nem, nem kérek semmi rangot, címet, semmit.

-De van még valami- toldta meg mondandóját kitérve az egyenes válasz elől Suffolk.- Angliának szüksége van Jeanne d'Arc-ra. Példát kell statuálnunk, és arra az a legjobb mód, hogy azt kapjuk el, aki a leginkább fontos a franciáknak.

-Elfelejtetted, hogy a drágalátos Johanna a burgundok fogságába esett tegnap- vonta meg a vállát Derry, karba tette a kezét, és vigyorogva állt meg a tőle fél fejjel magasabb William előtt.- Ezt hogy oldod meg?

-Némi tárgyalással. És veled- bökte meg a mellkasát mutatóujjával a lord.

-Most mondtam, hogy nem vagyok a szavak embere- válaszolta a fiatalember, de láthatóan felkeltette az érdeklődését a dolog, ugyanis egyik szemöldöke szinte a homloka közepére szökött.

-Éppen azért kellesz. Némán végighallgatod a tárgyalásokat, nem csak a mieinket, mindegyiket a burgund táborban. Derry, neked a memóriád különösen jó, lopakodási képességeid pedig felülmúlják mindenkiét, akivel eddig találkoztam. Tavaly, még Henrik király koronázása előtt azt kérted tőlem, mentselek fel a hadseregben való szolgálat alól. Itt a lehetőség. Veheted akár próbának is. Ha ezen a küldetésen jól teljesítesz, talán Henrik meggondolja, alkalmaz-e kémként.

-Rendben. Elfogadom, veled megyek. De... ki lesz a távollétedben a sereg parancsnoka?

-Fastolf még itt van. És nem áll szándékomban csak Párizs és Burgundia között ingázni. Nyugodj meg, nem engedem ki a kezeimből a sereget.

-Bízok benned, William- mondta halkan Derry, közelebb lépve barátjához.- Jobban, mint talán kéne.

-Hidd el, fiam, mindent helyrehozunk még az év vége előtt- paskolta meg a vállát Suffolk, és a fiatalember gyengédséget látott a szemében. Nem azt a gyengédséget, amivel minden gyerekre nézünk, hanem azt az apai gyengédséget, amit csak a vér szerinti utódunk idézhet elő.- Talán lesz időm másra is, nem csak a háborúra...

-Csak nem baba jön a házhoz, William?- kérdezte vigyorogva Derry. A férfi enyhén összevonta a szemöldökét.

-Feleségem sincs, Derry, tudod jól- dünnyögte Suffolk, de a figyelmes Brewer tekintete elől nem menekülhetett.

-Szeretőd viszont van!- kacsintott rá Derry. Látta, hogy barátja elpirul, aztán elsápad, aztán megint pirul, végül csak visszanyerte hidegvérét, megköszörülte a torkát.

-Este indulunk, Derry, nem akarom, hogy a lovak a hőségben vágtázzanak- mondta, azzal sarkon fordult, és ott hagyta a nevető íjászt.

-*-

Richard Plantagenet este lódobogásra ébredt. Bambán kinyitotta a szemét. Fájt a hasa, ahol átment rajta az az átkozott nyíl, noha az orvos elviekben összevarrta. Kábán nézett körül, először észre sem vette a sötét alakot, aki az íróasztalnál gubbasztott. Csak akkor tűnt fel neki, amikor megmozdult.

-Ki van ott?- mondta, és örült, hogy hangja tökéletesen nyugodtnak hangzik, pedig a szíve nagyokat dobbant. Az alak felállt, és belépett a gyertyafénybe.- Richard!- kiáltotta boldogan York hercege, felült, és megölelte barátját.

-Én vagyok, testvér, igen- bólogatott mosolyogva Richard Neville, Salisbury grófja.

-Végre- mondta a herceg, de összeszorított szemmel feküdt vissza az ágyra.- Jó olyan ember arcát látni, aki nem azért jött, hogy megnézze, nem feszült-e meg túlságosan a varrás, nem szakadt-e szét...

-Nagyon súlyos?- kérdezte Salisbury, miközben leült mellé.

-Nézd meg magad, majd eldöntöd- vont vállat York, és felhúzta ingét a hasáról, amin körül-belül nyolc centis öltés húzódott

-Nem tűnik vészesnek. Ahhoz képest, hogy tegnap kaptad, szép.

-Persze- dünnyögte Richard.- Főleg úgy, hogy a hátamon van a párja, és a belső szerveim még mindig igazodnak... Segíts felülni, aztán valamivel támassz meg, kérlek.

-Mit akarsz?- nézett nagyot a másik Richard.- Még korai felkelni egy ilyen sebbel. Ne késleltesd a gyógyulásod.

-Igen, igen- mondta unott fejjel a herceg.- És haljak éhen, mi? Vagy hívjam be az inasomat, hogy etessen fekve ismét, mint amikor az orvos itt ült fölöttem?... Az ég szerelmére, nem a kezemnek van baja, hanem a hasamnak! Ha nem kell tartanom magam, szinte semmi bajom nincs!- alig hogy ezt kijelentette, akkorát kordult a gyomra, mint egy medvének.- Leszámítva ezt.

Salisbury nevetett, és megtette amire a barátja kérte.

-Na, kényelmes?- érdeklődött. Richard bólintott.

-Tökéletes, köszönöm. Most, ha kérhetlek, szólj az inasnak, hogy kerítsen valamit enni, mert éhen halok... Egyedül meg tudnék enni egy egész vadkant.

Azonban az inasnak nem kellett szólni, hallotta gazdája kívánságát, hozta is nyomban a vacsorát, gazdájának is, barátjának is, amit ők azon nyomban jóízűen el is fogyasztottak.

-Most már csak egyetlen dolog van hátra- mondta York. Richard Neville felvonta a szemöldökét.

-Éspedig?

-Cecily-vel tudatni kell, hogy megsebesültem. Vagy már tudja?

-Nem- rázta meg a fejét a férfi.- De nem is kell tudnia.

-Mi az, hogy nem? A feleségem!- kiáltotta Richard.

-Igen, az igaz, de gondolj bele, testvér: mi lenne, ha megtudná? Ide akarna jönni, hogy lássa, hogy tényleg jól vagy, nem csak hamisítottunk valami levelet, vagy hazudunk a szemébe. Mit kezdenél akkor? Ilyen állapotban magadra is épp elég vigyázni, nem kell még, hogy egy asszonyszemély is legyen a seregben. Itt sem maradhatna, akkor pedig mit csinálsz vele? Hova viszed? Párizsba? Rosszabb hely az bármelyik angol városnál. Itt nyüzsögnek a franciák. Mekkora veszélyben forogna az élete, ha meglátogatna?

-Igazad van- suttogta egy perc csend után az ifjú.- Köszönök mindent, testvér.

-Nincs mit. De pihenj, már így is túlhajszoltad magad.

Azzal óvatosan visszafektette mostohaöccsét a párnájára, betakarta, leült mellé, és figyelte ahogy elalszik. Richard mindezt tudta, érezte, de nem zavarta. Eszébe jutott a gyermekkora, mikor a tőle egy évtizeddel idősebb fiú ült fölötte és őrizte álmát. Mert hiába volt Ralph Neville-nek annyi gyermeke, ő mégis csak ezzel a nagy fiúval, és azzal a gyönyörű kislánnyal jött ki jól. A nagy fiú pedig most legkedvesebb barátja, a gyönyörű kislány pedig szerető hitvese.