Őfelsége, Xiorel király
A téren nagy volt a tömeg, a fiatal gróf alig vette észre az emelvényen ülő királyt. Hosszú sor állt előtte, napestig bizonyosan eltart a kihallgatás. Márpedig neki most kell beszélnie vele! Átverekedte magát a bámészkodókon, oldalról próbálta megközelíteni a királyt.
Ám az őrök össze csapták előtte alabárdjaikat, és összevont szemöldökkel néztek ki sisakjuk alól.
-Hé, mi az?- csattant fel a gróf.- Már fel sem ismertek, arcátlanok?
-Éppenséggel felismertük mi, gróf úr- szólt a két őr közül a merészebb.- Csakhogy őfelsége parancsba adta, hogy senki sem juthat oda hozzá, hacsak nem a kérelmezők sorában áll.
-De hát én nemesember vagyok és őfelsége első számú barátja!- háborgott a fiatalember, mire a két őr a mellkasának szegezte alabárdját.
-No ide figyeljen, gróf!- szólt megint a merész katona.- A király azt mondta, hogy a kérelmezők során kívülről senki nem mehet oda hozzá. Tehát ön sem! Vagy beáll a sor végére, vagy vár holnapig!
-Vagy átmegyek rajtatok- tette hozzá a fiatalember és már nyúlt oldalán lógó kardjáért. Ekkor azonban megérezte az alabárdok hegyeit.
-Én nem tenném, uram. Mi most a király szolgálatában állunk, és ha megölne, nem lenne ön több, mint egyszerű gyilkos, talán még merénylő is. Ezt akarja?
-A lelkiismeretem, ha nem teszek valamit, így is azt fogja suttogni, hogy gyilkos vagyok- nyögte a férfi és leeresztette a kezét. Csüggedten állt be a hosszú sorba. Már senki sem volt, aki bármit akart volna őfelségétől, csak ő mert odaállni.
Lassan telt a nap, főként koldusok álltak a király előtt. Egy művész tökéletes festményt készíthetett volna a kontrasztokról: a király és csillogó kísérete, vele szemben a mocskos, elgyötört alakok sora. De ebből a sorból kilógott egy. A mi fiatal barátunk.
Xiorel király magas arany koronát viselt a fején, ami csaknem olyan volt, mint egy sisak, ahogy aranyszőke, hosszú hajával együtt csillogott a napfényben. Vörös ruháján imitt-amott díszes hímzések, aranyozott kardövén tigrisfej markolatú kard, fekete csizmája tökéletesre tisztítva. Arca azonban mogorvaságot sugárzott, mély ráncai idő előtt ütötték fel fejüket, ugyanis alig járt még a negyvenes éveiben. Vastag, bozontos szemöldöke volt, mely alatt kicsi, kék szemek bújtak meg, orra nagy és vörös, ajkai sápadtak, csaknem olyan színűek, mint sárgás bőre maga. Nem csodálkozott senki azon, hogy nem volt családja.
A Nap már-már teljesen lebukott a föld peremén, mire végre az egyre idegesebb grófra került a sor. Letérdelt királya elé, és mélyen fejet hajtott.
-Mégis mit művel, kedves Randolph?- kiáltotta a király, amint felismerte barátját.
-Amit felséged műveltetett velem- felelt a fiatalember hidegen.- Ha már nem engedjük a barátokat csak így idejárulni, fogadjuk is úgy őket, mint a többit.
-Inkább mondja, mit kíván- tért ki az egyenes felelet elől Xiorel, és tekintetét is el kellett fordítania, nem állhatta tovább azt a kemény, hideg, vészjósló szempárt, mely e pillanatban oly sötét volt, mint egy mély szakadék, melynek nem látható a feneke.
-Hogy mit, felség? Csupán annyit, röpke három órája csak annyit, hogy engedje át egyetlen estére a legjobb orvosát.
-Három órája?- kérdezte megütközve, szemöldökét összevonva a király.
-Igen!- kiáltotta Randolph.- Három átkozott órája álltam sorban, csak ennyiért. El nem tudom képzelni, meddig várakozhattam volna, ha később jövök!
-Jó, nyugodjon meg, grófom- nyerte vissza hidegvérét Xiorel.- Menjen csak a palotába és hívja el az orvosomat. Én magam egy fogadóban szállok.
Érdekelte is Randolph grófot, hogy hol alszik a király? A válasz után nyomban lóra kapott, és vágtatott a palotába. Futtában ugrott le az állatról, majdhogynem ajtóstól együtt rontott be a palotába, végigszáguldott a folyosókon, míg egy üveges ajtóhoz nem ért. Ott aztán ököllel kopogott.
Egy magas, ősz hajú, de ránctalan arcú férfi nyitott ajtót, zöld, mindent látó szeme végigfutott Randolph egész testén, és egészen aggódva nézett rá.
-Jó estét gróf úr!- mondta tiszta hangon. Ez az orvos egyszer régen tábori orvosként szolgált.- Csak nem beteg? No lám, fehér, mint a fal, és úgy remeg, mint az oroszlán, ha csörgőkígyót lát maga előtt. No, mi lelte?
-Ne kérdezzen, az ég szerelmére, doktor! Csak jöjjön, siessen, kapja össze a holmiját, és menjünk!- hadarta Randolph. A doktor bólintott, hamar összepakolta a dolgokat, amikre esetlegesen szükség lehet, aztán már kint is voltak az udvaron.
-Ne hozassa a kocsiját, bőven elég, ha felül mögém a lóra- vágta oda neki a gróf, és felsegítette a hátasra. Aztán keményen sarkantyúba kapta az állatot, és úgy hajtotta a Fecskét, mint eddig még talán soha. Hamar meg is érkeztek abba az ismeretes „Fekete negyedbe”. Ott a már bemutatott ház előtt Randolph leugrott, és lesegítette az orvost is.
Ezúttal nem kellett kopognia, nyomban kinyílt az ajtó, pedig csak felemelte a kezét. Az öregasszony fonnyadt arcán semmi változás nem látszott, a fiatal grófnak mégis rossz előérzete volt. Felkaptatott hát gyorsan a lépcsőn, nyomában a doktorral, és belépett a szobába.
A kislány már ébren volt, éppen azt a nagy, barna mackót simogatta lágyan, de láthatóan gyenge mozdulatokkal. Randolph odaugrott hozzá, megfogta a kis kezét, leült mellé, s halkan suttogva így szólt:
-Ne félj semmit, kedveském, már itt a doktor úr, ő majd meggyógyít.
A leányzó ráemelte szép szemeit, mosolyra húzta ajkait, és csengő hangon szólalt meg:
-Ó, nem kellett volna, Dolphie, már nem is vagyok beteg.
-Hogyan?
-Nem én. Ilyen jól még sosem voltam- ölelésre tárta karjait. Randolph magán kívül szorította önmagához, boldogan, örülve, hogy kedves unokatestvére végre jobban van. Csak a doktor nem volt boldog. Szomorúan mosolyogva állt az ajtóban, onnan figyelte az eseményeket.
-Légy jó fiú, Dolphie, és sose felejts el- suttogta a lány, és egyre csak mosolygott. A fiatalember felkapta a fejét.
-Mit beszélsz?
-Álmos vagyok már, te butus, le kell pihennem.
-Nem, Cleo, nem, még egy picit maradj ébren...!
-Ég veled, drága Randolph, sosem felejtelek el!- azzal a gyermek, egyik karjával a macit ölelve, másik karjával unokatestvérét magához szorítva, elaludt. El, örökre. A fiatal gróf egy darabig üres, dermedt tekintettel bámult az ólomszürke arcba, aztán egy hullám rázta meg keblét, és mély, halk, de annál érzékibb zokogásban tört ki. Ő volt az egyetlen rokona már a világon. Ez a kis, ártatlan teremtés. És most őt is elvesztette.
A doktor keresztet vetett, és magára hagyta Randolphot gyászával. Az ifjú még sokáig maradt ott, Cleo hideg testét ölelve és zokogva, aztán pedig újult erővel, végzetes dühvel egyenesedett fel.
