8. fejezet

A győztes csata

Reggel hatkor gyülekező volt, a testőröknél névsorolvasást tartottak, maga a király is ott volt. Végigszólították már a fél századot, mikor elérkeztek az öt cimbora nevéhez. Mind ott voltak, sőt! Az egész századból nem hiányzott egyetlen ember sem. Senki sem akarta kihagyni a mindent eldöntő ütközetet.

Őfelsége, Tréville kapitány, és a fél század lovon indultak el a csatamezőre. Aramis még lován ülve elmondott egy imát, és megcsókolta a nyakában függő aranyos keresztet, amit egyébiránt szeretőjétől kapott. No hogy melyiktől, azt én meg nem mondom, de asszonytól kapta, az bizonyos. Porthos a gyalogosokkal tartott, és azt tervezgette, miként fogja ritkítani a Habsburgok sorait. D'Artagnan nagy hévvel mesélte Athosnak, hogy miféle verekedések zajlottak le, amíg ő az ágyat nyomta, és néhány történetbe Damien is besegített. Jókedvűen értek el a tágas, zöld, napsütötte mezőre.

A testőrök felsorakoztak, egymás mellett szépen. Egyedül Aramis és D'Artagnan ült nyeregben, a többiek az öt barát közül gyalog vártak a jelre. XIII. Lajos állt az élükön az oldalán a kapitánnyal. Látták a Habsburgok táborát, íjászokat is, ahogy a bokrok és fák közé igyekeztek bújni, anélkül, hogy pontosan meghatározhatnák a helyüket.

-Testőreim!- kiáltott a király emberei felé fordulva.- Eljött a mi időnk. Most eldől, hogy kiűzzük-e mindörökre a Habsburgok züllött faját erről a gyönyörű földről. Bár nagy árat fizethetünk érte, harcoljatok úgy, hogy a fényes cél lebegjen a szemetek előtt: Észak-Itália hamarosan a miénk! Ha itt kell meghalnunk, hát meghalunk, de ma visszavonulni nem fogunk!- azzal az ellenség felé fordította lovát, kivonta kardját, ami megcsillant a reggeli nap fényében.- Vive le France¹!

Ez volt a rég várt pillanat. A király előrelendült, hű testőrei követték. Megindultak a Habsburgok is. Ha valaki madártávlatból kémlelte volna a mezőt, olyan látvány tárult volna elé, mint amikor a tenger hullámai összecsaptak az egyiptomiak felett, miután Mózes áthaladt rajta.

Aramis egyenesen egy íjász felé vágtatott. Várt, míg az íjász célba vette, aztán hirtelen levetette magát a nyeregből. Nyomban talpon volt, és elvágta támadója torkát, mielőtt az újabb nyílért nyúlt volna. Porthos kardja ketté tört, mikor egy vastag páncélba burkolt lovag a buzogányával rávágott egyet, így most puszta kézzel harcolt: némelyeknek nyakát törte, másoknak összezúzta a fejét. D'Artagnan még mindig lóról viaskodott, úgy ült a nyeregben, mintha hozzánőtt volna. Persze acél csuklója közben olyan erőseket vágott a vállakba, nyakakba, és fejekre, hogy célpontjai nyomban kiáltva dőltek el- ha ugyan volt idejük kiáltani. Athos éppen olyan nyugodtan vívott, mintha csak edzőteremben lenne, de olyan gyors volt, hogy az egész férfiból csak forgó kék egyenruháját lehetett látni. Érthető volt gyorsasága: három ellenféllel harcolt egyszerre.

Tréville kapitány Damien mellé szegődött, és nem tágított tőle akkor sem, amikor Lajos király előrébb tört. A fiatal testőr valakit keresett, az tisztán látszott a szemén. Végül megtalálta célpontját: egy vörös hajú, őszülő osztrák kapitányra pillantva felnyögött, mintha valami régi sebe felszakadt volna, és vadul kezdett rohanni felé. Hiába kiáltott Tréville utána, Damien nem látott és nem hallott, csak célpontjára koncentrált. A király is ott harcolt, nem messze a kapitánytól. A fiúnak sietnie kellett, nehogy valaki elorozza előle áldozatát.

Időben odaért, kardjával oldalba suhintotta, persze nem annyira, hogy súlyos sebet ejtsen rajta, de mindenesetre magára vonta a figyelmét. Az idős katona előhúzta tokjában pihenő kardját, és védőállásba helyezkedett. Damien vad dühvel nekirontott, úgy vagdalkozott, mint tíz veszett ördög.

-Megismer-e, nagyuram?- kiáltotta közben a kapitánynak.

-Kéne egy ilyen férget ismernem?- felelte a Habsburg, olyat vágva a fiú felé, hogy ha nem ugrik hátra, bizony már a beleibe látnának.

-Féreg, én? Az a féreg, aki egy tizenöt éves lánynak lemészárolja a családját a szeme láttára!- hangja már nem is kiáltás volt, hanem bömbölés. A kapitány megértette a célzást, jobban megvizsgálta ellenfele arcát, és hirtelen rájött, hogy maga a bosszú jött el érte. Elsápadt, és Damien kihasználta azt a rövid időt, melyben gyengült a védelme: kiütötte a kezéből a kardot, megragadta a gallérját, úgy rántotta magához.

-Ne felejtse el megemlíteni a nevem a Sátánnak, aki régi jó barátom. Ha elfelejtette volna- suttogta ördögi mosollyal a testőr.- Damienne d'Auvrigne- ezt már teljesen a férfi füléhez hajolva súgta. Aztán kardját teljes erővel beledöfte a kapitányba, akinek a penge a hátán nyomakodott ki. Egy darabig a bosszuló kiélvezte keserű, mégis kellemes örömét, aztán körülnézett.

Tréville úr ott állt mellette, sápadtan, remegő kézzel. De nem attól rettent meg ennyire, amit Damien művelt, hanem attól, amit a tábor közepén kialakult látvány nyújtott.

Őfelsége páncélja vöröslött a vértől, hogy az a sajátja volt vagy áldozataié, azt megmondani nem tudta pontosan a testőrök jó kapitánya, de azt tisztán látta, hogy a király ezúttal egy olyan katonával került szembe, aki nála jó másfél fejjel magasabb volt. Amolyan Porthos termetű Habsburg szorongatta a királyt. Egymagában is elég volt ahhoz nagy kardjával és nehéz buzogányával, hogy lekösse a francia uralkodót.

Tréville attól sápadt el, attól remegett úgy, ami ezek után következett. A hatalmas katona kardjával kiütötte a király lábát, amitől az elterült. A Habsburg önelégült vigyorral nézte, ahogy a huszonhét éves fiatal felség négykézláb próbál feltápászkodni a lábainál. Aztán megunta ezt a látványt, szívesebben látta volna Lajost szétzúzott fejjel, ugyanis Damien és a kapitány látta, hogy lassan emeli fel súlyos buzogányát.

És akkor olyan váratlan dolog történt, amire senki sem számított. Az egész küzdőtér megmerevedett, mikor látták a francia királyt a földön egy emelkedő buzogánnyal a feje fölött. Csupán egyetlen férfiú őrizte meg akkor is a hidegvérét: Athos. Három ellenfeléből kettőt megölt, abban a pillanatban döfte le az utolsót, mikor a király a földre zuhant. Megfordult, látta, hogyan emelkedik az óriás kezében a buzogány. Gyors pillantással felmérte környezetét, senki sem mozdult. Sem ellenség, sem barát, mind csak várták, mi lesz a vége, jóllehet mindenki sejtette. A Habsburg keze meglendült. Athosnak egy másodpercre sem volt szüksége, odaugrott a király elé, és felfogta megragadta a katona csuklóját. Igaz, hogy alig tudta elhúzni a fejét a nehéz fegyver elől, de megmentette a királyt.

-Vive le roi²!- sziszegte levegőért kapkodva a fiatal testőr. Az egész francia sereg egyetlen emberként lélegzett fel, észre sem vették, hogy nem mertek levegőt venni addig. Athos gyors mozdulattal átszúrta a katona szívét. A franciák nagy éljenzésben törtek ki, a testőr pedig uralkodója felé fordult, hogy megnézze, milyen állapotban van.

Lajos király már féltérden volt, szemében látszott a hála csillogása. Athos a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse, és őfelsége elfogadta azt.

-Merci beaucoup, monsieur³- suttogta XIII. Lajos.

-L'honneur est pour moi, Votre Majesté⁴- hajolt meg a testőr. Mikor felegyenesedett, látta, hogy a Habsburg sereg, vagyis ami maradt belőle, visszavonulót fújt, amint meglátta, hogy a francia királynak semmi baja, ám a kapitányuk holtan fekszik.

-Athos!- kiáltotta D'Artagnan barátja kezét melegen megszorítva.- Valóban győzedelmeskedtünk, és valóban azért, mert ma te is harcoltál!

-Isten velünk van!- sóhajtotta boldogan Aramis.

-Úgy ám!- nevetett Porthos.

-Szép volt, fiaim- mondta Tréville úr büszke mosollyal ajkain, miközben Damien vállán tartotta a kezét.- De enélkül az ifjú nemes nélkül nem lett volna olyan egyszerű dolguk.