Gilea napja
Eljött a reggel. Alig aludtam pár órát, bátyám még annyit sem. Nem voltam álmos. Ahogy felébredtem, szívem vadul dobogott. Akkor megértettem, mi viszi előre Anjelrost.
Hat órakor arra riadtam fel, hogy nagy a nyüzsgés a teremben. Kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy a harminc fő egészen megkétszereződött. Nem tudtam uralkodni magamon, akkor még elaludtam. Most már nem tudom, hogy sikerült ez akkor...
Reggel már csak egy 20 fős csoport volt a Perdumban. Anjelros nagyban osztotta a parancsokat és tanácsokat. Odaléptem hozzá.
-Indultok?- kérdeztem halkan. Villogó szemmel rám nézett, felséges volt, szinte királyi.
-Igen. Te pedig jobban tennéd, ha hazamennél.
-Nem! Nem foglak itt hagyni.
-Kérlek, Iliana... Ez veszélyes feladat. Ha mindenáron segíteni akarsz, építsd a barikádot.
-Nem! Veled megyek.
-Azt mondtam, maradsz és kész!- dobbantott a lábával, aztán intett a többieknek és elindultak. Egy pillanatig gondolkoztam, hogy most mit tegyek. Ahogy az egyik sarokba pillantottam, láttam, hogy van ott egy férfisapka és kabát. Gyorsan belebújtam, elég nagy volt rám, nekem pedig nem voltak túlságosan telt idomaim... Bátyám nyomába szegődtem. Egy sikátoron keresztül eléjük vágtam, és útközben csatlakoztam hozzájuk.
Szerencsére nem ismert rám senki, bár kerültem a szemkontaktust. Nem csak én ütődtem a fiúkhoz út közben, jött még néhány utcagyerek is.
Mikor elértünk a templomhoz, ott már javában folyt a tolakodás. Mindenki jó helyre akart jutni, hogy láthassa a királyt. Ha jól vettem észre, némelyek pár rothadó zöldséget és gyümölcsöt is hoztak. A nép tényleg mellénk áll! Önfeledt örömömben hirtelen azt éreztem, hogy egy kéz nehezedik a vállamra. Nyomban magamhoz tértem.
-Figyelj, testvér- a bátyám. Lehajtottam a fejem, hogy a sapka árnyékot vessen arcomra.
-Igen?- próbáltam eltorzítani a hangom, hogy ne tűnjön fel neki, kihez is beszél.
-Nem vagy te egy kicsit fiatal ide?- ütközött meg hirtelen, de fel nem ismert!
-Vannak tőlem ifjabbak is.
-Igaz. A terv a következő: én, meg négy cimbora bejutunk a templomba, elvegyülünk a hallgatóságban. Öt ember felmászik a környező háztetőkre, onnan fognak majd lecsapni, ha eljön az idő. Akik lent maradnak, a nép között fogják játszani egyszerű polgári szerepüket, de mégis a zsoldosok közelében. A jelet ők fogják megadni azzal, hogy elveszik egy zsoldos pisztolyát, és háromszor elsütik. Nos, már mindenki megvan, egyedül te nem döntöttél még, hogy hová szeretnél tartozni. Válassz hát.
-Veled mennék, testvér- feleltem határozottan. Anjelros bólintott, és éppen elindult volna tolakodni, amikor azonban valaki hirtelen megfogta a karját és feltartotta.
-Várj, testvér!- az illető nyelve nehezen forgott. Anjelros erre dühösen forgatta meg a szemét, és megfordult.
-Grandtre!- morogta.- Mit akarsz?
-Hadd menjek veled. Vagy legalább bízz rám valamit.
-Menj és ne avatkozz a dolgunkba!
-Anjelros, kérlek!- nyögte Grandtre, aki minden bizonnyal a fenekére nézett pár üveg bornak...- Hadd segítsek!
-Te?- köpött ki a bátyám, s megvetően végigmérte.
-Én.
-Te, aki nem hisz semmiben?
-Benned hiszek.
-Menj és folytasd az ivást, ahogy eddig- azzal egy erőteljes mozdulattal kitépte karját szegény Grandtre markából, és intett, hogy kövessük. Elfoglaltuk helyünket a templomban.
Hamarosan megláttuk őfelségét bevonulni. Micsoda férfi! Hosszú, fekete haj, gyönyörű, bár mélabús szem, különleges, de szép arcvonások, melyekre rányomta a bélyegét az álmatlanság és a keserűség. De volt benne valami, ami megfogott. Nem tudom, micsoda. Fogalmam sincs. Egyszerűen megbámultam, talán még a számat is eltátottam, mert bátyám, aki mellettem állt, oldalba bökött.
-Mi van, nem láttad még a királyt, testvér?- suttogta. Én szintén suttogva feleltem neki.
-Nem, testvér, még nem láttam.
-Akkor nézd meg jól, mert nem sokáig lesz ilyen előkelő pozícióban!- mormogta vészjóslóan. Amint Rindír elfoglalta a helyét, mindenki leült. Türelmesen végighallgattuk a misét, bár kintről beszűrődött a zaj, amelyet Anjelros előre megjósolt: a koldusok keserves nyöszörgése, és a kint rekedt nép zsörtölődése.
A közös imádság után mindenki felállt, őfelsége elindult kifelé. Ahogy elhaladt előttünk kíséretével, hallottam, hogy Anjelros számol:
-Egy, kettő, három...
A zsoldosokat számolta, akik közvetlen a királyt kísérték. Megvárta, míg elhaladt előttünk a harmadik őr, aztán a nyomukba szegődött. Mi négyen követtük. Egyedül nekünk sikerült a király közelébe jutni. Amint Rindír után mi is kiléptünk az ajtón, megértettük, mit kiáltoznak az emberek: a koldusok túl akarták kiabálni kéregetésükkel a királyt éltető vagy éppen szidalmazó tömeget. A királyi hintó mellett, ahol a zsoldosok maradék része állt, megpillantottam Grandtret és egy másik forradalmárt, név szerint Fuylle-t. Hevesen vitatkoztak. Fuylle-nek kellett volna megadni a jelet a támadásra.
Anjelros is észrevette ezt az akadályt. Morgott, mint valami farkas, ha hátba támadják. Láttam rajta, hogy azt hitte, elveszett az ügy, és éppen ezért, azt mondtam magamban, hogy lesz, ami lesz, bebizonyítom, hogy igenis jó, hogy eljöttem! És úgy tettem, mintha megbotlottam volna. Egyenesen az egyik kísérőnek estem.
-Vigyázz már, kölyök!- kiáltott fel mérgesen az, ahogy megfordult. Láttam arcvonásain, hogy nemes, magas rangú családból származik. Felemelte a kezét, és mielőtt elhúzódhattam volna, erős pofont kevert le nekem. Olyan erőset, hogy a sapkám lerepült a fejemről, és hosszú, szőke hajam a vállamra hullott. Láttam, hogyan sápad el a zsoldos, megrettenve attól, hogy folt esett becsületén. És hallottam, amint bátyám elkiáltja magát:
-Iliana!- és mikor felnéztem, már azt láttam, hogy Anjelros ökle találkozik a zsoldos gyomrával, aki felnyög és összegörnyed. Ekkor már megmozdult a tömeg. A nép rárontott a többi zsoldosra, a tetőn lévő testvéreink is ügyesen irtották őket. Bátyám is harcba keveredett, de magával a királlyal. Lefogta, csakhogy az próbált menekülni.
Heves küzdelem alakult ki kettejük közt. Rindír ütött, rúgott, hogy szabaduljon, Anjelros pedig fogta ahol tudta, míg csak erősítés nem érkezett. Hamar odaértek még páran cimboráink közül, ám mikor már kezdett jóra fordulni helyzetünk, egész sereg, körül-belül száz páncélos katona jelent meg a templom sarkán.
-Az anyakirálynő serege!- kiáltotta egy utcagyerek, aki velünk együtt jött. Erre aztán Anjelros még egy hatalmas ütést mért a király fejére, és hagyta összeesni.
-Tündék!- ordította, ahogy a torkán kifért. Felkapaszkodott a királyi hintó tetejére, és így szólt:- Tündék, vége a zsarnokságnak és a megfékezhetetlen vandálkodásnak! A királyt ma a földre kényszerítette hatvan ember. Álljatok mellénk, százhatvanan megdöntjük az egész királyságot! Gyertek velünk, építsétek meg velünk a barikádot!- és leugrott a hintóról. Rohanvást indult el a Perdum főutcája felé. Mi, és velünk együtt a nép nagy része, követtük. Tudtuk jól, hogy a had utánunk indul, de nem törődtünk vele.
Mikor a „háromszög csúcsához” értünk a barikád fele már állt. Közeledésünkre az ott lévők még inkább megsürgették munkájukat. Anjelros lihegve ugrott fel az építményre és vetette át magát rajta könnyedén.
-Ne féljetek! Ne féljetek, csak rakjátok! Hozzatok ki mindent a Perdumból, ha kell, de építsétek még magasabbra!- biztatta a dolgozókat, egészen addig, amíg én le nem huppantam elé. Akkor szúrós szemmel rám nézett.
-Szia...- mondtam neki zavaromban.
-Mégis mit képzeltél? Megmondtam, hogy maradj itt! Hogy volt képed odajönni?- szidott össze. Aztán ellágyult a tekintete, átölelt, és nyomott egy testvéri csókot a homlokomra.- De legalább jól vagy. Na, szaladj, nézd meg, hogy áll a többi barikád, aztán gyere vissza jelenteni.
-Igenis, parancsnok!- mondtam és elindultam. Még éppen láttam, ahogy Anjelros berohan a Perdumba.
