Merci, mon ami
A gróf hamar egy cellába került, nem mondanám tágasnak, de szűk sem volt éppenséggel. Amolyan primitív kuckó, amiben aludni lehet, de mást nemigen. René találkozott már a parancsnokkal, név szerint Baisemaux úrral.
A férfiú el volt ragadtatva, hogy ilyen magas rangú urat tudhat a vendégének, és mindenére megesküdött, hogy a gróf a legjobb szobát kapja, remek vacsorákkal szolgálnak majd neki ittléte alatt. Azon nyomban azt is mondta, hogy másnap vele vacsorázik. René ebbe szó nélkül belement, nem nyugtalanította sem a börtön, se a parancsnoka.
Este, mikor a vacsora érkezett, valóban finom ételt hoztak neki. Nyúl. Nem tartozott a kedvencei közé, de ha azt nézzük, hogy börtönkoszt, ez is tökéletes. No, de nem is az étel nekünk a fontos, hanem az őr, aki behozta.
Akinek egy kicsit is gyors az esze, talán már sejtheti ki lehet az, aki pedig nem, annak elárulom: Armand. A gróf felnézett rá, de nem szólt semmit, nehogy leleplezze magukat.
-No, fogolykám, jó étvágyat!- mondta neki Armand, amikor átadta a tálat. Körülnézett a folyosón, bezárta az ajtót, aztán odahajolt a falatozó barátjához.- Ide hallgass. Holnap Baisemaux veled ebédel, és én is itt leszek vele!- mondta hangosan, hogy a kinn maradtak ne fogjanak gyanút, majd suttogva hozzátette:- Lesz nálam egy nyuvasztókörte meg két darab hosszú kötél. Az körtét megetetjük a parancsnokkal, jól megkötözzük, aztán angolosan távozunk: lemászunk a falon. Világos, mákvirág?
-Ja- vágta rá René.
-Ejnye, Rosé! Mióta vagy ilyen paraszt?- azzal finoman tarkón ütötte barátját.
-A fejed csapná le a hóhér!- kiáltott fel a gróf, megjátszott dühvel, de szeme játékosan csillant meg.
-Na jó, én megyek, mielőtt agyonütlek dühömben...- vágta oda neki hetykén Armand és visszatért őrhelyére az ajtó elé.
René hallotta, mint beszélgetnek a társával a fogolyról, a parancsnokról, barátokról, szolgálatról. Azt is hallotta, hogy az ilyen vacsoráknál, mint ami holnap lesz, csak az az egy őr van a közelben, akit Baisemaux kiválaszt, a többi kimenőt kap addig. Tehát egyszerű lesz a folyosót elhagyni. Fejben már végiggondolta a tervet párszor a gróf, de annak csak a fele lesz használható. Armand különben is jobban szereti a saját ötleteit használni.
Az éjszaka békében telt, reggel friss kenyeret kapott a fogoly. A napját azzal töltötte, hogy az ablakon leskelődött. Éppen a külső falra tudott kitekinteni. Kiszámolta, milyen időközönként halad el arra az őrjárat, mikor van őrségváltás a nagy ajtónál, ami az ablaktól körül-belül tíz méterre van. Pontosan megfigyelt mindent, a legapróbb neszt is jól kielemezte, mintha csak háborúra készülne.
Az ebéd is eltelt, megint nyúl. Erre már igazán húzta az orrát René, de nem szólt senkinek semmit. Délután egy kődarab segítségével igyekezett szavakat vésni a falba. Ezt olyan elszántan csinálta, hogy estére, mire jött Baisemaux, már tisztán olvasható volt két szó:
ROSSZUL LÁTTOK
Az ajtó nyikorgására a gróf megfordult, s látta maga előtt a kapitányt sötétszőke hajával, hiúzszemével.
-Szép estét, gróf úr!- szólt hozzá a parancsnok valami fintor kíséretében, ami gondolom mosoly akart lenni.- Remélem jól érzi magát.
-Soha jobban, kedves uram- felelte René nyájasan.- Pláne így, hogy ön is velem vacsorázik. Egyedül jött?
-Nem, itt van velem ez a derék legény- mutatott az éppen belépő Armandra, aki teljes egyenruhában állt meg a sarokban.- Remélem eszébe sem jutott valami ostobaságot elkövetni, mert azt hitte, hogy egyedül jövök.
-Ó, dehogy, uram!
-Nagyszerű, kérem foglaljunk helyet!- mondta Baisemaux és leült. René vele szemben helyezkedett el. Armand volt a felszolgáló is egyben, egy hatalmas pitét tett eléjük az asztalra, valamint egy üveg rosé bort, melyet úgy fordított, hogy a felirat rajta, azaz a „rosé” a barátja felé legyen. René rápillantott, mintha gyanakodna, mire Armand visszaállt a parancsnok háta mögé, onnan kacsintott rá egyet.
-Meghagyom magának az örömöt, uram- szólt René-, hogy felvágja ezt az étvágygerjesztő pitét.
Nem is kellett őkelmének kétszer mondani: úgy esett neki a pitének a késsel, mintha valami régi ellenségét belezhette volna ki. Egy nagy szeletet tett a maga tányérjára, s egy kisebbet a gróféra.
-Ejnye már!- kiáltott fel a gróf, akinek bizony szemet szúrt a méretbeli különbség.- Az istenfáját, Baisemaux uram! Jól látom, hogy nem szívesen etet?
-Mi? Hogy?- hebegte amaz, és nem tudott hova lenni meglepetésében.- Ó, nem! Csupán elnéztem a méreteket a vágás közben.
-No jó, most az egyszer elnézem- mosolyodott el René, de ez a mosoly inkább szólt Armandnak, mint Baisemaux-nak. Enni kezdtek hát. Dicsérték a pitét, közömbös dolgokról beszélgettek, mint például, hogy milyen lehet itt lenni a Bastille-ban parancsnokként, és mennyire más lehet az egy fogoly szemszögéből, stb.
-És mondja, kedves gróf- kezdte a parancsnok-, valóban nem gondolt még szökésre?
-Gondolni éppen gondoltam. Többféle verzió is eszembe jutott.
-Ez érdekes, hadd hallom az egyiket!
-Hát kérem, az egyik az lenne, hogy összefogok az egyik őrrel, megbeszélem vele, hogy juttasson nekem eszközöket. Aztán egy ilyesmi vacsorán, mint ez a mostani, magát én megnémítom, megkötözöm, hogy moccanni se tudjon. Aztán találkozok az én őr-barátommal, és vele együtt kimászunk a falon. Amint a falon kívül a földre teszem a lábam, szabad vagyok!
-Hm- mondta Baisemaux-, nem rossz, uram, de az én őreim nem olyan emberek ám, akikkel csak úgy össze lehet fogni.
-És ha az az őr, nem is lenne valójában az ön szolgálatában?- kérdezte baljós mosollyal a gróf.
-Akkor elkapnák, amikor mászik a falon- vágott vissza zavarban a parancsnok.
-Akkor sok szerencsét nekik!- mondta René, majd felugrott, elkapta Baisemaux nyakát, hogy az mukkanni sem tudjon, majd intett Armandnak, hogy hozza azt a nyuvasztókörtét.
Armand rögtön bele is tömte a parancsnok úr szájába. Tudniillik, ez a nyuvasztókörte egy olyan furfangos eszköz volt, amit belenyomtak az ember szájába, és egy rugó segítségével olyan nagyra feszítették vele az ember száját, amilyenre csak lehetett. Tehát az első lépés megvolt. Armand és René gyorsan megkötözték az úr kezét-lábát, hogy tényleg alig tudott megmoccanni. Bedobták az egyik sarokba, nehogy az ajtóból látható legyen.
Két fázis megvan. Kapták magukat, összevigyorogtak, és már végig is rohantak a folyosón. Az ajtóban azonban megtorpantak.
-Közel van ide a nagy ajtó?- kérdezte suttogva René.
-Mit, komám? Az a sarkon túl van!- felelte Armand.
-Akkor nyomás!- és már nyitotta is az ajtót a gróf, de barátja el kapta a karját.
-Várjál már! Ennyi börtön elvette az eszed? Őrök szaladoznak fel-alá a falon!
-Most van az őrségváltás, gyerünk!- kitépte magát barátja szorításából és máris kötözte a falhoz a kötelet, hogy leereszkedjenek. Armand gyanakodva sétált oda hozzá, folyamatosan a fal többi részét szemlélte, hogy nem jönnek-e az őrök. De nem! Renének igaza volt, s tényleg sehol egy lelket sem láttak.
A gróf már éppen leereszkedett volna, amikor Armand ismét megragadta a kezét.
-Csak óvatosan! Ki ne törd nekem a lábad, mert akkor nem érünk messzire!- mondta neki vigyorogva. Társa is elvigyorodott, és eltűnt a kötelet körülvevő köd mélyén. Armand füle roppant jó volt, így hallotta a tompa puffanást, amellyel barátja földet ért.
Azon nyomban meg is rándult a kötél, mely egy jelzés volt: jöhet. Így hát ez a fiatalember is kezébe szorította a kötelet és leereszkedett. Már bizonyára közel járhatott a talajhoz, mert tisztán hallotta René hangját:
-Na, most már óvatosan, mert a kötél rövid, és egy jó méterrel a talaj fölött lóg a vége!
-És én messze vagyok még a végétől?- kérdezte Armand.
-A lábad éppen ott van- hangzott a felelet. Nem is kellett az ál-őrnek több, eleresztette a kötelet és két lábbal ugrott a talajra. A kötelet ott hagyta, minek az már nekik. A sötétből négy alak vált ki: kettő valami lóféle, kettő emberi alak.
-Jól van, mindketten hű inasok vagytok- szólt Armand, és odapattant az egyikhez, felugrott a lóra, amelyet fogott. René szintén.
-Ez szép és jó, de most hová megyünk?- szólalt meg a gróf.
-Majd én azt tudom!- mondta nem sok jót sejtetően az udvaronc Armand, és sarkantyúba kapta lovát.- Most hajts, Rosé!- kiáltott barátjának vissza.
Nem kellett neki sok, „Rosé” is nyomban megsarkantyúzta paripáját, hamar utolérte bajtársát, és fej fej mellett vágtattak végig árkon-bokron. Mindenféle kis csapásokon haladtak végig, de a rendes utakat messzire elkerülték. Mikor már eléggé messze értek a börtöntől, lassítottak.
-Merci, mon ami- szólt René, és kezet nyújtott a mellette lovagló fiatalembernek.- Merci beaucoup7!
Az elmosolyodott, és vígan a tenyerébe csapott.
-De rien, mon Rosé8!
7Köszönöm, barátom. Köszönöm szépen!
8Szívesen, Rosém!
