7. fejezet

Megbízások

Másnap korán reggel, még jóval nyolc óra előtt, három sötét alak igyekezett a palota felé. Lámpás egyiknél sem volt, és mindhárom más-más irányból bukkant elő. Az egyikük a Körte utca felől, a másik a Piac úton jött, a harmadik pedig a Szentek utcáján át igyekezett. A téren, a szökőkút mellett találkoztak, kezet fogtak, a Körte utcából érkezőt külön köszöntötték, erősebben szorongatták meg a kezét. Aztán elindultak a palota felé.

Az őrök lámpást tartottak az arcukba, mikor felismerték őket, gyorsan áteresztették, még üdvözölték is egymást. Az alakok besurrantak a palota ajtaján, végigosontak a folyosón, lépteik alig voltak hallhatóak, úgy siklottak, akár az árnyék. Nem a trónterembe mentek, ahol rendszerint szokták keresni az uralkodót, hanem egyenesen fel az emeletre, ismét átsiklottak egy folyosón, és megálltak egy díszes ajtó előtt.

Pár percig csak néztek egymásra, s azon tanakodtak, vajon alszik-e a király, és ha alszik jó ötlet-e felébreszteni. Végül is arra jutottak, hogy ő hívta őket ide, nem tehetnek róla, ha nem kelt fel időben. Már csak egy kérdés volt hátra: ki kopogtasson be, és vonja magára őfelsége haragját, ha netán rossz kedvében találnák. A két alacsonyabb összenézett, és hátralépett, jelezve a magasnak, aki egyébiránt tökéletes nyugalommal állt ott, hogy rá vár ez a megtisztelő feladat. Ingatta kissé ugyan a fejét, mint amikor a felnőtt ingatja, ha gyermeke valami piti dolgot nem mer megtenni, aztán felemelte kesztyűs kezét, és bekopogott.

Semmi válasz. Tehát vagy nincs bent, vagy alszik. Ránézett a másik kettőre, azok meg bólintottak, integettek, hogy próbálja csak újra. Vállat vont, bekopogott ismét egy hanyag kézmozdulattal.

-Mégis mi az?- hallatszott Atheis kissé rekedt hangja az ajtó túloldaláról.

-Felséged három leghűségesebb gárdistája- válaszolta az ajtóban maradt férfiú mély hangján.

-Az égre! Most vagy álmodom, vagy ez tényleg Julio De Neases!- kiáltotta a fiatal uralkodó, és hamar ki is nyitotta, sőt, szinte feltépte az ajtót!

Való igaz, a magas alak, aki a Körte utca felől jött, Julio volt. Tökéletesen egyenes háttal, méltóságteljes tartással, akárcsak egy király, állt meg a fiatal felség előtt. Gondolom, kitalálja a kedves olvasó, hogy kicsoda a másik kettő: Savio Belnobile és Chamberlain Tireson.

-Öröm látni, kedves De Neases úr!- szólt a király, és megszorította a gárdista kezét.- De mégis, hogy lehetséges ez? Elvégre két nappal ezelőtt még az is kérdéses volt, hogy életben marad-e!

-Elég egyszerű ez, felség, de ha kérhetném, ne a folyosón beszéljünk ilyenekről- szólt szerényen mosolyogva Julio. Atheis bólintott, és bevezette őket a hálószobájába. Tágas szobácska volt, benne egy jókora ágy, aminek a közepére most beugrott a fiatal király, törökülésbe helyezkedett, és térdére könyökölve figyelte a katonáit.

-No, nehogy már álljanak ott nekem!- szólt, mikor látta, hogy a három barát megáll az ajtóban, mint akik szolgálatot teljesítenek.- Baráti beszélgetés ez, nem vallatás. Üljenek csak le- azzal az ágy széle felé intett. Julio szépen maga elé tolta a két fiatalembert, ő utoljára foglalt helyet, noha a legközelebb a királyhoz.

Nem azért, mert valami visszatartotta volna, szimplán csak azért ült le ő utoljára, hogy megmutassa: sebesülése már semmiben sincs terhére. Legalábbis a lábán meg tud állni tántorgás és botladozás nélkül.

-Hallgatom, Julio- mondta a király megvillantva hófehér fogait ahogy elmosolyodott.- Miféle kúrát talált magának, ami ilyen csodát tett?

-Nos, felség- kezdte Julio, de amikor észrevette, hogy a király türelmetlen mozdulatot tesz, felemelte mindkét kezét, és azt mondta:- Bocsásson meg, de nem fogom soha a keresztnevén szólítani a királyomat!- megvárta, míg Atheis kuncogva vállat von.

„Eljön még annak is az ideje, Julio, hidd el”- gondolta magában.

-Tehát- folytatta a gárdista.- A recept nagyon egyszerű. Először is kell egy jó orvos, aki szabályszerűen fertőtleníti a sebet. Ha ez megvan, onnantól már csak annyi a teendő, hogy ügyelni kell a napi mozgatás, edzés mértékére, de figyelni kell a pihentetésre is. Persze, ennyi még nem lett volna elég, ha nincs a Vivre és néhány jó barátom. Este kimentek nekem a folyóhoz, és hoztak vizet, amiben kellemesen vehettem egy jó fürdőt, beáztattam alaposan a felkaromat, és ezt ismételgetve egész nap sikerült elérnem ezt.

-Nekünk meg azt, hogy már nem bűzlesz- vetette oda Chamberlain, aki ezúttal igencsak vidám volt. Nevettek is egy jót a hozzászólásán.

-És a kislány?- kérdezte a király.

-Jól van, ő is ugyanúgy részt vett a kúrában, mint én, és már kutyabaja sincs- felelte a gárdista, és arcára különösen gyengéd mosoly ült ki.

-A szülei?

-Meghaltak.

-A gúlok műve?

-Igen, felség.

-Valahogy meg kell találnunk a módját, hogy bezárjuk azt az átkozott kaput...- dünnyögte a király, aztán ismét mosolyogva nézett rájuk.- De elvégre is a jutalmukért vannak itt, nemde? Nos- azzal oldalra hajolt, elkapott egy vörös selyemtasakocskát az éjjeliszekrényről, és Saviónak dobta.- Parancsoljanak, remélem, elegendő.

-Köszönjük, felség- szólt egy emberként a három barát, és már felállni készültek, mikor Atheis rájuk szólt, hogy maradjanak még.

-Lenne egy feladatom a számukra- szólt halkan a fiatal uralkodó, s karjaival átkarolva a három fiatalember nyakát közelebb húzta őket.- Kaptam ma egy levelet. Érdekes levél, és majdhogynem ostobaság, hanem valami mégis azt bizonyítja, hogy hinnem kell... A levél írója a fortringeri erőd ura, Foriosa lovag. Élemedett korú férfi, de mindvégig hűséges volt atyámhoz, mielőtt nyugdíjba vonult. Van egy lánya (Savio szeme felcsillant), akinek elég különleges adottságai vannak. Erről egyelőre nem árulok el semmit. A lovag a levelében azt írja, hogy a lányát veszély fenyegeti, el akarják majd rabolni. Foriosa úr, tudniillik kitűnően ért a csillagokhoz, és olyannyira benne van a szakmában, hogy meg tudja jósolni a jövőt, amennyiben tiszta az ég. Sosem hittem volna el, de a levélnek van egy olyan pontja, ami tökéletesen egyezik a valósággal. Mégpedig az, hogy Nicolas mostanában ingerlékenyebb, mint eddig, hogy egyre erőszakosabban követeli, hogy házasodjam meg. Foriosa szerint azért, mert saját magának kívánná a lányát, és...

-Pfuj!- fakadt ki Savio.- Amellett a szörnyeteg mellett egy lovag lánya!...

-És aggódik, hogy én esetleg veszélyt jelenthetnék a házasságára- folytatta Atheis, mintha nem is hallotta volna a hősszerelmes gárdista megjegyzését.- A lovag szerint Nicolas fog majd a rablás hátterében is állni. A maguk feladata, barátaim, az lenne, hogy elmenjenek Fortringerbe, és megvédjék azt a szegény leányt.

-És a háború, felség?- szólt Chamberlain.- Ki fog a hazáért harcolni, ha nem mi?

-Megható a hazafisága, barátom- felelte Atheis bájos mosollyal, és megszorította barátságosan a fiatalember kezét.- De azt kell mondanom, hogy amíg az igazi harcok elkezdődnek, legalább két hetünk van. Ennyi idő elég lesz maguknak is, azt hiszem.

-Hogy őszinte legyek- szólt közbe Savio-, nem nagyon értem, miért is fogunk harcolni már megint?...

A király már éppen szólásra nyitotta volna száját, de Julio felállt, a kardját kivonta, és egyenesen Savióra szegezte.

-Megmondom én neked- szólt, és hangja nem fenyegetően, hanem szónoki méltósággal zengett.- Egyetlen és mindenkori hazánkért, a dicsőségért, a becsületért, urunk, királyunk parancsáért, az ország lakosainak, területünk, vagyonunk védelméért. Önmagunkért. Vagy inkább azt mondom: egymásért.

Azzal tisztelgett kardjával a meglepett, de magát meglehetősen megtisztelve érző király előtt, és nyugodtan visszaült mellé az ágyra.

-Szóval- törte meg a pár percre beállt csendet őfelsége-, szóval, mit felelnek? Elvállalják ezt a bizalmas, de rendkívül érdekes küldetést, vagy inkább keressek mást?

-Felséges úr, Julio megmondta: harcolunk urunk, királyunk parancsáért- felelte Chamberlain.- Ha felséged ezt parancsolja, vállaljuk. Azt is vállalnánk, hogy a világ végére menjünk egy ilyen királyért.

-Vigyázzon, Tireson úr, már túlzásba viszi a hízelgést!- kuncogott Atheis, de újabb selyemtasakot kapott fel az éjjeliszekrényről, azt meg a hízelgőnek dobta.- Fogja- és mivel Julio már tiltakozva emelte volna fel a szavát, a férfi szájára tapasztotta a kezét, és folytatta.- Nem akarom, hogy az úton megszoruljanak. És különben is, benne van papírformában is a parancs, ha bárki feltartóztatni merészelné magukat. Bár remélem, hogy két nap alatt odaérnek. Szeretném megelőzni a főtanácsost, ha lehetséges.

-Igencsak elmérgesedett a kettejük viszonya, nemde, felség?- szólt halkan Savio. A szavak úgy hullottak a padlóra, akár a hó, puhán, némán, felelet nélkül hagyva.

Atheis várt. Némán ültek, mindenki a csizmáját vizsgálgatta vagy az ujjait. A király érezte, hogy egyedül ő vethet véget ennek a meglehetősen kellemetlen hallgatásnak, ezért hát mély levegőt vett. A hangra mindenki felkapta a fejét, és máris három szempár szegeződött rá.

-Menjenek, hát- mondta.- Induljanak útnak azonnal, amilyen gyorsan csak tehetik- gondolatban még azt is hozzátette, hogy mielőtt Nicolas megtudja...

A három gárdista felállt, mélyen meghajolt, majd kivonult a szobából magára hagyva a gondolkodó uralkodót. Gyorsan szedték a lábukat, hogy minél hamarabb elindulhassanak, bár kifelé menet Julio közölte cimboráival, hogy neki még el kellesz intéznie Gondalea sorsát is útra kelés előtt. Persze a másik kettő készségesen elfogadta.

Savio és Chamberlain versenyezni kezdtek, hogy vajon melyikük érhet ki hamarabb. Onnantól kezdve harmadik, legidősebb barátjukkal vajmi keveset foglalkoztak, csak vágtattak lefelé a lépcsőkön. Savio kitartóan őrizte a tempóját, és mivel így nem fáradt ki annyira, mint Chamberlain, a bejárati ajtóban már egy teljes méterrel járt előtte. Hanem akkor éppen egy szép, vörös hajú, hosszú, barack színű ruhába öltözött hölgy óhajtott volna belépni. Kis híján feldöntötték egymást, azonban a gárdista időben észrevette a belépő szépséget, és rálapult a falra futtában, így csak meglökte kicsit a nőt, mire az felsikoltott, és a falnak tántorodott.

Azután közvetlen érkezett Chamberlain, aki úgy suhant el a szegény, kétségbeesett teremtés előtt, mint a nyíl. Savio pedig, nem tagadva meg önmagát, visszakocogott a hölgyhöz, és alázattal kezet csókolt neki.

-Bocsásson meg, drága kisasszonyom- szólt elővéve a legmegnyerőbb mosolyát.

-Nos, azt hiszem, megbocsáthatom- felelte kacér mosollyal a nő, és arany színű szeme mélyen a fiatalemberébe nézett.- Bár legközelebb legyen azért óvatosabb, gárdista úr.

-Kérem, Savio Belnobile- mondta a gárdista, és ismét kezet csókolt.- Szabadna a becses nevét?

-Ugyan minek az magának?

-Hogy szerenáddal hálálhassam meg nagylelkűségét, amiért megbocsátott!- dorombolta a fiatal csábító.

-De hiszen attól, hogy a nevem tudja, a lakcímem nem fogja tudni- kacagott jó ízűen, édes hangon a hölgy.

-Ó, azt már bizony könnyű kideríteni, ha egyszer tudom a nevét, szép kisasszonyom- kacsintott Savio, és a gomblukába tűzött vörös rózsát a nő hajába tűzte.- Illik magához.

-Köszönöm- a kisasszony elegánsan térdet hajtott, majd kézcsókra nyújtotta a kezét.- Vorlaimer úrhölgy vagyok.

-Már az első pillanattól fogva tudtam, kedves kisasszony- felelte mosolyogva Savio, és nagyon mélyre hajolt a kézcsókhoz.- Hamarosan találkozunk, Vorlaimer úrhölgy.

-Remélem is, Belnobile úr!- rámosolygott a fiatalemberre, mire az odafutott Chamberlainhez, aki már-már türelmetlenkedni kezdett.

De hol volt e jelenet alatt Julio? Valahol a lépcső és az ajtó között. Hadd magyarázzuk el. Mialatt a két fiatalabb gárdista versenyzett, ő csak annyira futott, hogy ne tévessze őket szem elől. Mikor már az ajtót látták, lelassított, nyugodt sétával váltotta fel a loholást. Mindent tökéletesen látott. Látta azt, ahogy a barackszín ruhás nő megjelent az ajtóban, látta, ahogy Savio meglökte. Nagyon ismerős volt neki, emlékeztette az arc, a haj valakire. De nem tudta sehogy sem felidézni, hogy kire. Azonban, amikor a nő felsikoltott Savio lökése után, Julio megtorpant a lépcsőn, szörnyen elsápadt és megremegett. Valami különös érzést idézett fel benne ez a sikoly... Egy sötét emléket, ami olyan homályos, hogy már arra se emlékszik, mikor vagy mi történt. De tudta, hogy ott volt valami.

Két ugrással a lépcső alján termett. Nyugalmat erőltetett magára, lassú léptekkel haladt tovább. Hallotta Vorlaimer úrhölgy beszélgetését Savióval. A kacaj hallatán arca sápadtsága tovatűnt, és érezte, ahogy a vér vadul kezd zúgni az ereiben. Szíve olyan gyorsan kezdett el dobogni, hogy inkább megállt, és csak figyelte a nőt, belebámulva az arcába, végigmérve legalább tízszer.

„Nem ismerem- gondolta magában-, és mégis... Olyan, mintha egy régi, kedves barátomat látnám... Ki ez? És miért van rám ilyen hatással?”

Akkor hangzott el pontosan a név: Vorlaimer úrhölgy. Julio kíváncsian kutatott az emlékei között, hallotta-e már valaha ezt a nevet? És a válasz az volt, hogy nem. Sosem. Akkor mégis miért van ez a furcsa érzés?

Elért az ajtóhoz, pontosan akkor, amikor Savio elvált a hölgytől. Vorlaimer felemelte szemeit, és összerezzent, amint tekintete találkozott a férfiéval.

-Ó, bocsásson meg, kisasszony- szólt félrelépve az ajtóból Julio, és meghajolt.- Nem akartam megijeszteni.

-Nincs...- hebegte Vorlaimer.- Nincs semmi baj, uram...

Julio nem mondott semmit, csak meghajolt még egyszer, és a nőt kikerülve futva igyekezett barátaihoz. Menekülni akart attól a furcsa jelenéstől, ami előtte állt, és ami összerezzent a pillantásától.

Dawnie meg csak állt, és kerek szemmel nézte a helyet, ahol az imént még a férfi állt. Hagyta, had keringjenek a gondolatok a fejében, hagyta, hogy kissé levegőhöz jusson a hosszú utazás, a nagy sietség után. Ez a kis találkozás a három gárdistával tökéletes alkalom volt erre.

Azonban abban a magas férfiban mégis volt valami ismerős... Talán a göndör haja miatt emlékeztette kedvesére, de neki határozottan világosabb szeme volt, mint a gárdistának. A gárdistáé sötétbarna, az ő szerelme pedig mogyoróbarna szemű volt. Megrázta magát, és inkább elindult felfelé a lépcsőn.

Céltudatosan haladt, elment a király szobája előtt is, aztán a következő lehetőségnél jobbra fordult, és az egyik ajtón, ami egyszerű volt, minden díszítés vagy aranyozás nélküli, bekopogott. Egy hangot sem hallott bentről, semmi választ nem kapott, de az ajtó lassan kinyílt, és Dawnie előtt feltárult a főtanácsos dolgozószobája. Tele volt könyvespolcokkal, illetve volt egy széles kanapé az egyik polc mellett. Nyilván ott szokott olvasni. A nagy ablak előtt pedig az íróasztal, amelyen most is éppen ott könyökölt Nicolas, valamit igencsak sietve firkálva. Nyilván ő nyitotta ki az ajtót is, csak úgy, fel sem pillantva a munkájából, mert rajta kívül senki más nem tartózkodott a helyiségben.

Vorlaimer úrhölgy belépett, és bezárta az ajtót. Nem kérve engedélyt, könnyedén, kecsesen helyet foglalt a kanapén, és figyelmesen fürkészte a főtanácsos arcát. Nyugodt volt, magabiztos. Tehát ő örül a kitörni készülő háborúnak.

-Örömmel látom, hogy tökéletesen teljesítette a feladatát- szólt Nicolas, még mindig írás közben.

-Igenis, uram- biccentett a nő.

-Éppen most írom húszezer aranytallérra szóló igazolványát, amivel forduljon majd a kincstárnokhoz.

-Húszezer? Tízről volt szó, és abból is megkaptam már ezret- felelte Vorlaimer meglepetten. A férfi végre felnézett, vörös szemével szinte felnyársalta a kémet.

-Hát bizony, ezt a másik tízet ki kell érdemelni- bólintott a főtanácsos.

-Újabb megbízás?

-Pontosan- felállt, és helyet foglalt a nő mellett, miközben az ölébe fektette a papírt.- Három kedvenc gárdistám, Julio, Savio és Chamberlain éppen most indultak útnak, hogy meglátogassák a fortringeri erődöt.

-Gondolom, nem nagyságod jóvoltából?...

-Nem. Sajnos nem. És a közeledő háborúban is éppen annyira hátráltathatnak majd ezek, mint ebben az ügyben- közelebb hajolt a nőhöz, és a nyakát cirógatva a fülébe suttogva folytatta:- Azt hiszem, érti, mire célzok, hölgyem.

-Türtőztesse magát, Nicolas!- szólt rá Dawnie, és elhúzódott tőle.- Tökéletesen értem. Tegyem el a három férfit láb alól, igaz?

-Eltalálta. A lehető legkisebb feltűnés keltése nélkül. Csinálja úgy, mintha baleset lett volna, ne tudja meg senki. Különben maga is, de én is elveszett vagyok.

-Nagyszerű. Kit intézzek el először?

-Juliót. Ő a legveszélyesebb mind közül. Magas, göndör hajú, széles vállú, harmincas éveiben járó férfi. Csodálom, hogy nem ismeri.

-Találkoztunk az ajtóban, de be nem mutatkoztunk...

-Az ajtóban?- kapta fel Nicolas a fejét.- Ma?

-Ma. Nagy sietségben voltak...- nem tudta befejezni, ugyanis Grand főtanácsos idegesen felugrott, és megrázta a csengőt, mire belépett az őrparancsnoka.

-Azonnal szedje össze a tizenöt legjobb emberét, és szegődjön a három gárdista nyomába. Mindenképp meg kell előzni őket. Nem lehet az övék a lány!

Az őrparancsnok már nyilván tudta, miféle lányról van szó, mert meghajolt, és azonnal elrohant. Dawnie ülve maradt, nyugodtan nézett fel a féldémonra.

-És én, nagyságos uram?- kérdezte. Nicolas villogó szemmel nézett rá.

-Maga, hölgyem, fog egy gyors lovat, és azonnal elindul, de más úton, mint az én testőrségem. Megmondtam: senkinek nem szabad róla tudnia. Nagyszerű és bőséges jutalomban részesítem majd azon a húszezer talléron kívül, ha sikeresen teljesíti a küldetését.

-És ha nem? Mert értse meg, hogy mindenre fel kell készülnöm.

-Ha nem, akkor a legszörnyűbb véget fogja kapni, amit csak el tud képzelni- mondta Nicolas, és vörös szeme izzani kezdett.

-Vigyázzon, főtanácsos úr!- kuncogott a szeme közé a hölgy.- Nem tudja, hogy nekem milyen élénk a fantáziám.

-Induljon már!

Vorlaimer úrhölgy felnevetett, meghajtotta a térdét, és kiment. Okosan nem a királyi istállóból kért lovat, hanem az egyik városi postakocsi állomásról, s nyomban vágtatva indult el a Fortringerbe vezető úton.

Azonban hiába siettek a testőrök, hiába sietett az úrhölgy is, mert bizony a három jó barát akkor még csak Julio lakásán volt. Mert a legidősebb gárdista bizony kikötötte, hogy ő addig el nem hagyja a várost, amíg a „kislányának” nem talál egy olyan nőt, aki hajlandó vigyázni rá.

Tehát felöltöztette Gondaleát a legmelegebb ruhába, és körbejárták az utcát. Szerencsére, Savio nőcsábász lévén sok nőt ismert a városban, úgyhogy voltak bőven jelöltek a dada posztra. Julio, akármennyire is erősködtek a társai, hogy a bárókisasszonynál jobb helye lenne, azt felelte, hogy az apácazárda tökéletes.

Így hát a zárdába vitték a lányt, rábízták egyenesen a főnővérre. Hanem azonban a búcsú igencsak nehezen ment.

-Akkor most nekem itt kell maradni?- kérdezte Gondalea, mikor Julio leguggolt előtte.

-Igen, törpike, neked most itt kell maradni, hogy biztonságban legyél, mert ahová én megyek, nem vihetlek magammal.

-Megint a gúlokhoz mész?

-Nem, most nem- mosolygott a fiatalember.- De ez is lesz éppoly veszélyes, mintha oda mennék.

-Sokat fogsz harcolni?

-Valószínű.

-Akkor ezt neked adom- mondta a navarsza, és egy kék férfi gyűrűt vett elő, rajta egy sólyommal.

-Ezt honnan?...- kérdezte Julio.

-Apué volt, mielőtt meghalt, ideadta nekem. Leszel te az új apukám?- nyújtotta oda neki ártatlan szemeivel a lány a gyűrűt.

A fiatalembernek még a szava is elakadt, csak bólintott, mosolygott, és magához ölelte Gondaleát. Nem tudott ellenállni ennek a tiszta ártatlanságnak, ennek a nagylelkűségnek, ennek a bájos naivitásnak, amit ez a kicsi lény magában hordozott.

Felhúzta jobb keze gyűrűsujjára az ékszert, nyomott egy gyengéd puszit még a lány fejére, aztán kiindult, barátai ugyanis már odakint vártak rá.