7. fejezet

7.

-Mi a fenét keres ez itt?- dünnyögte Derry, miközben letérdelt a társaival Henrik király előtt.

1430 januárjában jártak, lábuk alatt még ropogott a hó, azonban a franciák ellen szükség volt a hadseregre. Összeszedték hát az íjászokat, lovasokat, gyalogosokat, akik otthon tartózkodtak, megpróbáltak elhívni néhány nemest is, és elhatározták, hogy átkelnek a csatornán. Derry a fejében hallotta William hangját: „Le Havre-ban partra szállunk, le a Szajnán egész Burgundiáig”. Na de a királlyal? Szent ég!

-Jó reggelt, urak!- szólalt meg vékony hangján Henrik.- Franciaország ránk vár, hogy rendre tanítsuk. Jómagam sajna csak Párizsig kísérhetlek benneteket...- szünetet tartott. Derry felpillantott.

VI. Henrik elegánsan volt öltözve, hófehér ingén sötét zekét viselt, amire aranyozott rózsák voltak hímezve. Vékony lábát szürke nadrág rejtette, barna csizmája egész a térdéig ért. Haja hátra volt fésülve, egyetlen rakoncátlan szál sem szabadult ki. Egy kicsit talán mégis hasonlít az apjára, kezdte hinni Derry, de akkor észrevette, hogy Humphrey, Gloucester hercege suttogja ezeket a szavakat a fiú fülébe, és Henrik nyilván azért akadt el, mert nem értette tisztán.

Brewer nem tudta megállni, hogy ne hördüljön fel, mire a mellette térdelő Thomas mélyen a bordái közé fúrta a könyökét, de olyan erővel, hogy majd' felborult. Gyilkos tekintetet villantott Tomra, miközben Henrik tovább beszélte a diktált szavakat. Tom persze vigyorgott, mint a vadalma, Derry legnagyobb bosszúságára. Nem sok hiányzott, hogy ne adjon neki egy pofont, de mire rávette volna magát, Henrik végzett a beszéddel, és felszállt az egyik hajóra.

A királyt kísérő nemesek között Derry felismerte York hercegét. Richard egyenes háttal, büszkén lépkedett közvetlenül a régens Humphrey után. Mellkasán megfeszült a mellény, kissé mintha jobb színben lett volna, mióta Derry látta. Ki tudja? Lehet, hogy karácsonykor Cecily felhizlalta, mint a disznókat.

Brewer nem tudta elfojtani kuncogását. Ám amikor meglátta, hogy Suffolk odalép a parancsnokukhoz, és mond halkan neki valamit, kíváncsian kezdte hegyezni a fülét. Nem értett sok mindent az összegyűlt tömeg zajongásától, de azért próbálkozott. Aztán a parancsnok a csapat élére állt, és kieresztette a hangját.

-Fiaim!- mert általában így hívta őket.- Mi, íjászok őfelsége hajóján fogunk utazni.

Volt is nagy éljenzés, és Derry már csak azért sem akart kimaradni, mert hogy néznének rá a többiek, ha nem örülne ekkora megtiszteltetésnek? Felszálltak a hajóra. A nemesek kabint kaptak, az egyszerű katonák, mint az íjászok, csak a fedélközben alhattak azon, amit találtak. Néhány függőágy volt ugyan, de az vajmi kevés volt az ő létszámukhoz képest, így hát volt, aki szalmán, volt, aki más rakományokon próbálta álomra hajtani este a fejét.

Ha a parancsnok nem lett volna ott, Derry-nek csúnya verekedésbe kellett volna kezdenie egyik társával, ugyanis az mindenáron arra a függőágyra pályázott, amit a fiatalember kinézett magának. De szerencsére nem kellett bunyóznia, pedig arra még a király is lenézett volna a fedélközbe, látta volna, milyen nyomorult körülmények között élnek azok, akik vérüket a hazáért ontják a csatamezőn, míg ő otthon gubbaszt a régensei meg papjai között, és imádkozik.

Mivel ilyen gondolatok cikáztak a fejében, fogta magát, és mikor mindenki aludt, felment a fedélzetre. Alig hogy kidugta a fejét, a hűvös, csípős januári szél belekapott a hajába. Derry lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és engedte, hogy a szél kifújja az agyából a bolond gondolatokat.

Csizmája halkan kopogott, ahogy odasétált a hajó korlátjához, és rákönyökölt. Csak bámult a sötét éjszakába, és hagyta, hogy fejében is kialakuljon az a sötétség. Van az úgy, hogy az embernek nincs szüksége másra, csak sötétségre. De az a sötétség sokkal elviselhetőbb lenne, ha lenne valaki, akit a karjában tartson. Derry felhorkant, mint a ló. Ilyen marhaságot gondolni! Hiszen mindenhol vannak örömlányok és bordélyházak. És akkor villámként hasított belé a tudat, hogy talán sohasem jut majd neki több, mint a szajhák.

Miért is jutna? Ő maga is egy szajha fia, az apját sosem ismerte, csecsemő volt, mikor meghalt. Még akár az is lehet, hogy nemesember fattya. Na mondjuk az még nagyobb gyalázat, mintha közemberé lenne.

Valami csobbant a vízben. Lenézett, és egy delfint látott odalent. A hajó oldalánál úszott, néha ki-kiugrott a vízből, ügyesen trükközgetve. De egyedül volt. Pont, mint Derry. Tudja ő játszani a kemény legényt. Meg tudja mutatni, hogy milyen is Derry Brewer. De akkor is egyedül volt, most is egyedül van, és talán egyedül is lesz. Tizenhat éves, lassan tizenhét. Megjárta a csatateret, a bordélyokat, a kocsmákat, a nyomornegyedeket, de igazán még talán egyszer sem tapasztalta meg, milyen az élet. Mert ő eddig, mint az előbb felsoroltak is mutatják, csak halált, vad vágyat, mocskot, részegeket, szenvedést és ismét csak halált látott. Az élet bizonyára nem ilyen. Vagy pontosan ez lenne az élet, és amit a nemesek mondanak, meg amit édesanyák mesélnek esténként becsületes munkáról, boldogságról, családról, szeretetről, az mind csak mese?

Azonban, mielőtt folytathatta volna tovább ezt a borús gondolatmenetet, lépteket hallott. Közeledő lépteket. Nem véletlenül ő volt a legjobb lopakodó a hadseregben. Tökéletesen tudott ügyelni saját magára és a környezetére is egyszerre. A léptek hangzásáról, erősségéről azt is megállapította, hogy férfi, határozott, sarkantyús csizmát visel, és mivel a lovasok nem ezen a hajón voltak, Derry arra is rájött, hogy nemes.

Igaza volt. Alig fél perc múlva Richard Plantagenet könyökölt mellé a korlátra. Derry most megnézhette közelebbről. Nem csak hogy jobb színe volt, egészen máshogy festett. Mintha... A szeme élénkebben ragyogott, mint bármikor, ajka egyik sarka most nem görbült gúnyosan fölfelé, szemöldöke közül eltűnt a ránc.

-Jó estét, Brewer- szólalt meg egy idő után Richard. Derry bólintott.- Kifejezetten gyönyörű ma az éjszaka, nem? Sehol egy felhő, tökéletesen látni a csillagokat.

-Már bocsánat- dünnyögte a fiatalember.- De én jobb szeretem azt látni, mi van előttem, mint felettem.

-Én szeretem a csillagokat- folytatta a herceg, mintha meg sem hallotta volna Brewert, pedig egyenesen a szemébe nézett.- Sokak szerint megmutatják a jövőt. Hidd el, jó az, ha az ember látja, hogy mi van fölötte.

-Főleg akkor, ha nő, mi?- vigyorgott Derry. Azt várta, hogy Richard majd visszavág, megfenyegeti, talán meg is üti, ehelyett azonban a herceg egy pillanatnyi szünet után hangosan hahotázni kezdett.

-Ravasz kölyök vagy, igaz, Derry?- akkor szólította először a keresztnevén. Pontosabban a becenevén. A fiatalember elkerekedett szemekkel nézett fel a mellette álló, közel hat láb magas hercegre.- Mi az? Azt hittem, barátok vagyunk.

-Elnézést, kegyelmes uram, biztos, hogy nem vagy beteg?- kérdezte felegyenesedve Brewer.- A múltkor még fel akartál akasztatni, de ha annyira nem is mentél volna messzire, biztosra vettem, hogy többé látni sem akarsz.

-Ideges voltam, fáradt, és ezer más bajom is volt- ismerte el Richard.- A földjeim visszaszerzése nem olyan egyszerű, rengeteg a papír, különböző okmányok, vannak olyanok, amiket teljesen újra kell írni, mert vagy olvashatatlan, vagy eltűnt, emellett még családom is van és persze nemesi kötelességeim.

-Érthető, nagyuram. És egyébként... Ha nem haragszol, megkérdezhetem, miért vagy itt?

-Itt? Kérlek szépen, azért vagyok itt, mert szerelmes vagyok.

-No, no! Nagyuram, én nem vagyok fogékony az effélére, tartsd csak meg a szerelmed magadnak!- emelte fel a két kezét Derry, miközben hevesen rázta a fejét. Richard ismét nevetett.

-Nem beléd, te!- lihegte.- Hanem a feleségembe. Nem hagy aludni a gondolat, hogy egyedül fekszik az ágyban otthon. Meg az sem, hogy én egyedül fekszek itt- aztán Derry-re sandított a szeme sarkából.- Nem akarod meggondolni magad?

-Nagyuram! Itt hagylak mindjárt, nem érdekel, mit mond az illendőség!- hátrált a fiatalember, de képtelen volt elfojtani vigyorát.

-Jól van, na, abbahagyom- kuncogott a herceg.- De azt ugye tudod, hogy nevem is van?

-Persze, nagyuram- hajolt meg enyhén Derry, és olyan gyorsasággal, hogy szavai szinte egybefolytak, hiba nélkül hadarta:- Te vagy Richard Plantagenet, York hercege, March grófja, III. Edward királyunk dédunokája Edmund fia ágán.

-Nos, azt látom, hogy jó fejed van- mondta egy perc hatásszünet után York, mert addig meg nem tudott szólalni meglepetésében.- Éppen ezért remélem, hogy nem fogod elfelejteni, hogy mától neked csak Richard vagyok.

-Persze, nagyuram- vágta rá Derry, aztán rájött, hogy mit is jelentenek a herceg szavai.- Hogyan? Én? Hívjalak téged Richardnak? De hiszen az csak családtagok és nemesek között szokás.

-Van olyan nemes szíved, mint bármely címeres nagy família tagjának Angliában. Kérlek, Derry, ne játszd, hogy zavarban vagy. Tudom, hogy a szíved mélyén ugrálsz örömödben, és szinte látom a dicső vigyort az arcodon.

Hát nem is játszott tovább Derry. Hagyta szétterülni az imént említett vigyort a képén, keresztnevén szólította Richardot, és egy fél órát úgy elbeszélgettek, mintha csak öt perc lett volna. Végül aztán baráti öleléssel váltak el egymástól.