Egy ismeretlen nemesember
Hagyjuk egy kissé magára a kalózainkat, és nézzünk el a szigetnek a fővárosába. Languse mostanában igazán békés hely volt, egy zöld erdő által körülvett, magas épületes nagyváros. És minden épület fölé magasodott egy, az volt a királyi palota.
Forgalmasak voltak az utcák, különösen a piactéren nyüzsögtek az emberek. Alig tudtak választani a különböző árusok portékái közt, aztán mikor végre sikerült, elégedetten indultak haza. Fehér bőrű cimborált feketével, és senki nem keresett a másikban hibát.
Azonban volt egy negyed, ahol a többihez képest megállt az idő. Nem jártak-keltek az emberek, az ablakok nem voltak nyitva, frissen mosott ruhák sem lógtak szárítókon, csupán a sivár, szürke, árnyékos falak voltak a bezárt ablaktáblákkal. A városnak ezen negyede amolyan kórház volt. Vagy inkább azok negyede, akik a halálukra várnak. A helyiek csak úgy hívták: „A kóros negyed” vagy „A fekete negyed”.
És mégis az egyik néma utcán egy köpenyes, cilinderes, délceg, széles vállú alak bukkant fel. Csizmás lábának koppanásait visszaverték a sötét, szinte baljóslatú falak. Mikor a köpeny fel-fellebbent, látni lehetett, hogy igen elegáns férfiú jő, ám arcát a cilinder figyelemre méltóan elrejtette. Sebesen szedte a lábát, mintha csak sietne valakihez. Vagy csak elmenekülni erről a rossz levegővel bíró környékről? Talán ez a legrövidebb út hazafelé, és annyira siet, hogy nem volt ideje, kedve kerülőt tenni. Az ilyen elegáns urakkal gyakran megesik.
De nem! Hirtelen felugrott az egyik emeletes ház előtti három-négy fokos lépcsőjére, megállt, hogy köpenye csak úgy libbent utána, és kesztyűs kezével keményen megdöngette az ajtót. Semmi válasz... Még egyszer próbálkozott. Semmi. A harmadik próbára már olyan erőseket csapott az ajtóra, hogy egészen ott maradt az ökle nyoma. De kitárult végre az az átkozott ajtó.
Egy összeaszott képű, hajlott hátú, ősz haját kendő alá rejtő öregasszony nyitotta ki a rozoga, és immár majdnem bevert ajtót. Amint meglátá a férfi elegáns öltözékét, nyomban félreállt előle, és halkan, rekedt hangon így szólt:
-Jó estét, gróf úr, kerüljön beljebb.
A férfi belépett, lekapta hátáról a köpenyét, fejéről a cilinderét, és a nyanya kezébe nyomta. Nézzük hát meg ezt a nemes arcot. Húszas évei végén járó férfi, sötétbarna haj, ugyanolyan sötét szem, vékony, szépen ívelt szemöldöke fölött az izmok és a ráncok a két szemöldök között gondolkodó férfiról árulkodnak. Ajkának nemes metszése, állának pompás formája, orrának egyenessége nem mindennapi jóképűséget adnak neki. Ajka fölött finom bajusz húzódott.
Mintha csak otthon lett volna, felnyargalt a lépcsőn, balra fordult, aztán a harmadik ajtónál torpant meg. Fülét az ajtóra tapasztotta, úgy figyelte, hogy hall-e bentről bármi zajt. Néma csend volt. Amúgy is sápadt arca most holtra vált, de csak ennyiből látszott rajta, hogy kétségbeesett, ahogy ránézett az öregasszonyra.
-Bemehet- mondta az.- Bizonyára játszik.
-Nem hallja kend, hogy néma csend van?- robbant ki a gróf a kelleténél hangosabban.
-Akkor alszik. De ön sosem zavarja- tette hozzá valami mosolyszerű grimasz kíséretében a vénség. A férfi elhúzta a száját, és lassan, némán benyitott. Azaz némán nyitott volna, de az ajtó hangosan megcsikordult. Össze is rezzent szegény fiatalember.
Amint belépett, áporodott levegő csapta meg, a tipikus betegség szag, ami a legtöbb embert eltántorította volna attól, hogy beljebb hatoljon. De a gróf nem olyan ember volt. Ő inkább beljebb lépett, egészen az ágyig, ahol egy hófehér takaróval nyakig betakart szőke kisleány feküdt. Tíz éves ha lehetett, ártatlan arcát az alvás még ártatlanabbnak mutatta. Halovány volt, akár a takarója, csupán két orcáján virítottak a láznak vörös rózsái. Hófehér karjával játékmackót ölelt magához, mely majdnem volt akkora, mint ő maga. És így mosolyogva aludt, nem ébredt fel még az ajtónyikorgásra sem.
A fiatalember csak benézett, mikor látta, hogy a lány alszik, sarkon fordult, és kirohant a házból. Végigfutott az utcán, egészen egy fogadóig, ahol a lovát hagyta. Felpattant rá, és vágtatott egyenesen a királyi palotába. Ott azonban zárva találta maga előtt a trónterem ajtaját.
-Hol a király?- kérdezte az egyik ott maradt őrtől.
-Őfelsége ma tartja a nyilvános kihallgatást a főtéren, hát nem tetszik emlékezni, gróf úr?
-Igaz! A kihallgatás...- azzal visszaugrott lovára, és vágtatott a főtér felé.
