En tête-à-tête1
Mély csend támadt a szobában. Marie Antoinette-ben fellángolt a nem is olyan rég érzett tűz. Olivier arca simább volt, mint mikor körülötte szolgált, ráncai eltűntek, akárcsak szeme alól a fekete karikák. Az egyetlen, ami a régi maradt, az a szigorú tekintet és az arányos, edzett test.
Ellenben a királynén igenis meglátszottak az elmúlt napok eseményei. Szeme vörös volt, szinte sejteni lehetett a könnyeket benne, egykor élettől piruló arca sápadt és beesett lett, finom vonalú, telt ajkai néha megremegtek, hófehér kezén kiduzzadtak az erek.
-Üljön le, gróf- törte meg végül a csendet szép hangján a fogoly. Olivier hidegen meghajolt és helyet foglalt őfelségétől nem messze.- Megváltozott, uram, ha nem veszi tolakodásnak kérdésemet... boldog?
-Felség- kezdte a gróf hidegen, de akármennyire igyekezett is, hangja kissé remegett-, boldogabb csak akkor lehetnék, ha nem itt, ilyen körülmények között kellene találkoznunk.
-Felesége jól van?- kérdezett ismét Marie Antoinette és fürkésző tekintettel nézett a férfi határozott szemébe.
-Kitűnő egészségnek örvend, hála Istennek- mondta Charny, bár kitalálta, milyen titkos érzelem rejlett e kérdés mögött: féltékenység. Még mindig. Ismét kínos csend állt be.
Hirtelen a királyné kinyújtotta a kezét, s Olivier asztalon felejtett kezét megfogta. A férfi összerezzent, enyhén összevonta szemöldökét, úgy nézett fel a nőre. Megremegett, mikor észrevette a könnyeket a szemében.
-Asszonyom, mi lelte?- suttogta.
-Charny, kérem- zokogta Marie.- Könyörgöm, uram, ha van szíve, helyezze biztonságba a gyermekeim!
-Én...- hebegett Charny meghatódva a királyné hirtelen érzelemnyilvánításától.- Megteszek mindent, felség...
-Egy időben Marie-nak szólított- szólt rá a királyné megszorítva a kezét.
-Az rég volt, felség. De ne sírjon...
-Ugyan miért? Mert elvesztem mindenem emiatt az átkozott francia nép miatt, és még azt várja, hogy legyen kedvem nevetni?- a nő kétségbeesése egyik pillanatról a másikra dühvé vált.
-Ugyan, asszonyom! Ebben az átkozott francia népben vannak még hívei.
-Ha mind olyanok lennének, mint ön és a fivérei, nem félnék sosem. Olivier, ön nem tudja, mint mentem át. Mikor elment feleségéhez, azt hittem, sosem látom többé. Étvágyam elhagyott, egészen legyengültem. Aztán idehoztak. Félek, és féltem a családom. És féltem önt is.
-Asszonyom...- szólt volna a férfi, ám Marie Antoinette nem tudván fékezni vágyait, ajkaira szorította ajkát. A gróf mozdulni sem tudott a döbbenettől. Végül a királyné maga húzódott el tőle.
-Van még... Bármi, amit szeretne mondani?- kérdezte kerülve Olivier tekintetét.
-Nincs, felség. Azonban Barnave úr nélkül aligha távozhatok- tette hozzá, és merőn az asszonyra nézett.- Higgye el, felség, meg fogok tenni mindent a gyermekek érdekében.
Marie Antoinette lassan mégis ráemelte örömkönnyektől csillogó szemét. Örült, mert Charny ott ült mellette; örült, mert nem húzódott el; örült, mert felesküdött a gyerekek védelmére.
És ekkor megjelent az ajtóban a király és Barnave. Komor arcuk elárulta beszédük témáját: a forradalom, a szökés, a jövő. A fiatalember tekintete először a királynéra esett, kinek arckifejezését túlságosan bonyolultnak találta, nem tudta megfejteni. Inkább Charny-ra nézett, és szinte megijedt új barátjától.
Olivier addig is sápadt arca ólomszürkére vált, ujjai idegesen doboltak az asztalon, orrlika igencsak tágult, álla, válla megfeszült. A gróf felállt, meghajolt uralkodói felé és kiindult. Az ajtóban megállt, Barnave válla fölött visszapillantott.
Hajdani szeretője még mindig őt nézte szomorú, de mégis reményteli szemmel. Szívébe nyilallt a fájdalom, felkiáltott, és levágtatott a lépcsőn hármasával szedve a fokokat: menekült a múlttól.
1Kettesben
