Vissza a normális kerékvágásba
Minél több idő telt el, a francia királyi csapatok egyre több területről űzték ki a Habsburgokat. XIII. Lajos király fényes győzelmeit ünnepelte az egész sereg. És az a jókedv, amivel akkor bírtak a katonák, bizony sokat segített Athos gyógyulásában is. Tréville úr naponta meglátogatta, és minden egyes nap, Athos sátra felé tartva egy tizenhat év körüli fiúcska állította meg.
-Ezer bocsánat, kapitány úr, hogy feltartóztatom- szólt a fiú oda neki az első nap, nemesemberhez méltó udvariassággal-, de szabadna megkérdeznem, hogy van Athos úr?
-Jobban, fiú, jobban- felelte a kapitány, aztán összevonta a szemöldökét.- De miért érdekel ez téged ennyire?
-Azért, uram, mert ha gyorsabb vagyok, akkor nem lő az az íjász.
-Á, hogy te voltál az!- kiáltott fel a kapitány mosolyogva.- Ne bánkódj. Éppenséggel neked köszönheti az életét, hiszen ha te nem lősz, talán a mellkasában áll meg a nyílvessző.
-Gondolja, uram?- szólt a fiú felcsillanó szemmel.
-Biztos vagyok benne, fiú. Mi is a neved?
-Marcillac herceg vagyok, kapitány- felelt a fiú meghajolva.
-Öröm megismerni, fiam- így váltak el első nap. És azóta Marcillac hercege mindig megállította Tréville urat, hogy érdeklődjön Athos felől.
Egy újabb győztes csatából visszatérve a négy testőr vágtatott Athoshoz, hogy elújságolják neki, milyen közel a győzelem. Kíváncsian várták, hogy vajon milyen állapotban fogják találni barátjukat, aki megígérte, hogy a győztes csatában már részt vesz. Mikor a sátorba léptek, szemük nyomban az ágyra vetődött, ám az üres volt. Tökéletesen bevetett és üres.
Körülnéztek a sátorban, az is üres volt. D'Artagnan tett egy fontos felfedezést: az ujjasa és a kardja sincs a helyén! Hová mehetett?- mindenki ezt kérdezgette a másiktól. A beálló csendben zajt hallottak. Mintha vívtak volna a sátor mögött. A négy testőr összenézett, aztán egyazon gondolattól vezérelve kifutottak a sátor mögé.
Meglepő látvány fogadta őket. Az ifjú Marcillac herceg, aki azon a napon kivételesen nem vett részt a csatában, a táborban maradt, és unalmában felkereste Athost. A testőr persze hidegen fogadta, egész addig, amíg meg nem tudta, ki ő. Utána már kellemesen eltársalgott vele, sőt! Mire a testőrök visszatértek a csatamezőről, már a sátor mögött forgatták a kardot. Barátságos párbajban, természetesen, ám Athos így sem hagyta magát legyőzni.
D'Artagnan felkiáltott örömében, mikor látta, hogy barátja ismét jó erőben van, és a nyakába ugrott. Athos halkan felnyögött, de nem a fájdalomtól, hanem a meglepetéstől, és melegen szívére szorította a hadnagyot. Damien akkor látta először tiszta szívből mosolyogni, és bizony megigézte az a mosoly. A mindig komor Athos megmutatta milyen, ha igazán boldog. És abban a pillanatban az volt.
-No, mi volt odakinn?- kérdezte D'Artagnantól.
-Hej, közel már a cél! Holnap megvívjuk a mindent eldöntő csatát- kacsintott a gascogne-i.
-Miért vagy olyan biztos benne?- nézett rá szeme sarkából Porthos.
-Hogy miért?- kiáltotta örömittasan D'Artagnan, miután Athos pár szót súgott a fülébe.- Hát azért, az ántiját, mert holnap már öten leszünk!
-Hogyan?- kérdezte nagyot pislogva Damien és Aramis.
-Megígértem, hogy a győztes csatában már veletek leszek, nem?- kérdezte Athos fennkölt mosollyal.
-Akkor hát mi leszünk az öt elválaszthatatlan ezentúl?- dörmögte Porthos.- Nem is olyan rossz.
-Gyerünk, fiam- szólt Athos D'Artagnanhoz.- Kardot ki, és mutasd mit tudsz!
Abban az órában olyan felszabadult volt az egykori gróf, hogy ha bárki azt mondja neki, vívjon meg Tréville úrral, megteszi. Sorra elpáholta barátait, aztán pedig sátrába térve nagyot húzott az asztalán álló csókos szájú borosüvegből.
