Király és nemesség
Amint a mi grófunk ott várakozott, egy ismerős arc jelent meg előtte.
-Csak nem René de Bellerose?!- kiáltott fel az ismeretlen ismerős. A fiatalember, aki a gróf előtt állt, barna hajjal és zöld szemmel rendelkezett.
-Armand!- kiáltott fel René.- Te még itt vagy?
-Hát, mint látod, cimbora, itt. Hej, de rég láttalak!- s azzal finoman vállba veregette régi barátját.- Hogy-hogy itt? Mégis visszaállsz udvaroncnak?
-Nem hiszem, hogy lehetőségem lesz rá. Őfelsége hívott, nem éppen kedves hangvételű levél útján- elbeszélte Armandnak a kalandját a Madame-mal, de Diamantéről végig mélyen hallgatott.
-Gyászos eset, cimbora. Így valóban nemigen fogsz még egyszer az udvarba kerülni.
-Szerintem haza se egyhamar... Figyelj, Armand- súgta barátjának a gróf, olyan közel hajoltak, hogy homlokuk már-már összeért.- Őfelségét régóta ismerem, talán meg tudunk egyezni, hogy hagyjon meg a magam békéjében. De ha nem, akkor itt már csak egy út van: a Bastille felé vezető út. Itt maradsz? Megvársz?
-Persze, pajtás!
-Akkor ide hallgass: én azon az ajtón már csak egyféleképpen jöhetek ki, éspedig fegyveres őrök társaságában. Kövess minket észrevétlenül. Ha pedig a Bastille felé megyünk, mondj búcsút.
-Ne aggódj, egy napig sem leszel börtönben!- felelte széles vigyorral Armand, majd egy barátságos ölelés után kissé távolabb állt.
Hamarosan kinyílt René előtt az ajtó. A gróf belépett, mélyen meghajolt. Mikor felegyenesedett látta maga előtt a királyt, szigorú tekintettel nézett rá, keze hátra volt téve.
-De Bellerose gróf- szólította meg az uralkodó hideg hangon-, üdvözlöm.
-Megtiszteltetés, hogy felséged fogad- felelte a gróf egy újabb meghajlás kíséretében.
-Tudja miért van itt?
-Legalábbis sejtem.
-No...És miért?
-Azért, mert a Madame-mal gorombán viselkedtem.
-Gorombán!- kiáltott fel XIV. Lajos és visszasétált íróasztalához, ahol is a karosszékbe vetette magát.- Igen finom kifejezéseket használ, uram! Konkrétan kidobta a házából!
-Meg volt rá az okom, felséges uram.
-Igen? Mi? Az, hogy kiejtett valamit a száján kétségbeesésében?
„Ha az kétségbeesés volt, akkor nekem már szamárfülem van!”-gondolta magában René.
-Súlyos szavak voltak, és felséged tudja jól, milyen heves a természetem- mondta hangosan.
-Igen. De azt reméltem, hogy ez a hevesség idővel lehűlt. Tévedtem. A Madame szörnyen sajnálja a dolgot, és könnyek közt mesélte el nekem, hogy ön milyen goromba volt vele, hiába kért bocsánatot.
-Felséges uram, ez becsületbeli kérdés volt, s én jól ismerem az embereket. A Madame bocsánatkérése puszta gúny lett volna. Visszautasítottam, mert nem szívből érkezett a kérés.
-Á, milyen nagy filozófus, és emberkutató lett magából ezalatt a röpke három év alatt!- kiáltott fel a király, de mivel René meg sem mozdult, csak a szemöldöke rándult meg, folytatta tovább.- Becsület, azt mondja. És a becsület előbbre való, mint királyának parancsa? Azt kértem, hogy úgy viselje gondját a hölgynek, mintha maga az Orléans-i herceg lenne ott. Így volt vagy nem?
-Így volt, felség.
-Akkor még egyszer kérdem: a becsülete előbbre való, mint a királyának parancsa?
-A kettő egyenrangú a szememben, felség.
-Vigyázzon, mert ha még egy ilyet mond, a fejére szakad a vakolat! Ejnye uram!- pattant fel Lajos.- Miért nem mondja meg őszintén, hogy kellemetlen volt a Madame társasága, miért kertel?! Miért mondja, hogy egyenrangú a két dolog, ha egyszer becsülete védelmének érdekében megtagadta a király parancsát?
-Felséges uram- szólalt meg René, és összevonta a szemöldökét-, ha maga az Orléans-i herceg őfensége lett volna a vendégem, egy ilyen kijelentés után őt is kiutasítottam volna a házamból; sőt még tovább is mentem volna.
A király erre úgy elsápadt, mintha azon nyomban meghalt volna. Hátralépett, mint a ló, aki nem meri átugrani az akadályt. Íróasztalának támaszkodott, úgy igyekezett erőt gyűjteni. A gróf most kezdte megérteni, hogy talán túlságosan messzire ment ezzel a kijelentéssel.
-Van itt még más is, Bellerose- kezdett újból mondókájába a király.- Ma délelőtt itt volt Lorraine lovag. Egyenesen Blois-ból jött, megrendítő híreket hozott. Azt mondta nekem, hogy a tegnapi vadászaton ön, uram, megkísérelte megölni Gaston herceget!
Most Renén volt a sor, hogy elsápadjon. Arcából kifutott minden szín, csak szeméből csapott ki élénk villám.
-Felséges uram, biztosíthatom, hogy a lövés véletlenül érte a herceg urat- nyögte ki.
-Hogyne, hogyne. Lorraine megmondta, hogy az elejétől fogva tagadja az ügyet.
-Felség, az inasom...- nyöszörögte megdöbbenten a fiatalember. Gondolta, hogy Lorraine előbb-utóbb úgyis valamit tenni fog, de hogy egyenesen a királyhoz jön, azt nem. Nem folytathatta a mondatát, mert a király felemelte a kezét és közbevágott.
-Inasa ugyebár megbotlott, és ennek következtében vétette el a lövést.
-Pontosan, felség.
-Akkor hogy lehet az, hogy Lorraine nem látta azt a bizonyos inast?
-Nem tudom, felség.
-Tehát nincs elfogadható mentsége- zárta le az ügyet Lajos.- Sajnálattal kell közölnöm, uram, hogy ezért a merényletért, ha nem is halál, de börtön jár. A Madame ügyéért pedig szintén.
-Felség, én azt hittem, hogy ön is éppen olyan fontosnak tartja a nemesek becsületét, mint a nagyra becsült atyja tartotta.
-Hogy merészeli?!- kiáltott fel a király, nagyot csapva öklével az asztalra.- Ne merészelje még egyszer a szájára venni atyám nevét!
-Atyja- folytatta vakmerően René-, alaposan mérlegelte volna, vizsgálta volna az ügyet; és nem egy nő panaszára hallgatva döntött volna!
-Elég!- vonyított fel Lajos, mint egy farkas.- Őrség! Testőrök, gárdisták, mit tudom én kik vannak most szolgálatban!
Azonnal a szobában termett két izmos testőr.
-Fogják le ezt az urat és vigyék a Bastille-ba!- kiáltotta a király képéből kikelve, dühtől remegő kézzel mutatva Renére.
-Felség, engem bezárhat, de a lelkem szabadon szárnyal; nevem ismerik sokan az udvarban. Ez nem fog titokban maradni!- mondta gőgös mosollyal a gróf.
-Fenyeget?!- kiáltott rá a király, s már emelte a kezét, hogy felpofozza a grófot.
-Ó, nem. Tőlem nem számíthat fenyegetésre. Csak az udvaroncaitól- és fennkölt nevetéssel kisétált a testőrök társaságában, míg a király ordított, csapkodott, tört-zúzott a nagy dühroham közepette.
Armand ígéretéhez híven, várta Renét, elmosolyodott, amikor meglátta, milyen jókedvűen jön ki a királytól még így is, hogy a Bastille-ba viszik.
„Tudod, hogy úgyis megszöktetlek, ugye, Rosé6?”-gondolta magában. Követte őket a kapuig, bár semmi kétsége sem volt, hogy hova is vihetik a barátját. Lóra pattant, s elvágtatott.
Renét meg betuszkolták egy kocsiba, mellette a két testőr. Mindkettőt ismerte, azok is megismerték őt, de nem szóltak egy árva szót sem. A kocsi zörögve haladt végig Párizson. Meg kellett állniuk vagy háromszor különböző ellenőrzések miatt, mire bejutottak az udvarba. Ott kiszálltak.
A Bastille rémítő kőóriásként magasodott az érkezők előtt. Még a testőrök is nagyot nyeltek a láttán. Renének még csak a szája sem rándult.
„Ez hát őfelsége hálája a sokévnyi szolgálatokért...”- gondolta, és két társa kíséretében bevonult a nagy ajtón.
6Egy kis szójáték: René eredeti neve René de Bellerose, Armand a Bellerose-ból eredően Rosénak becézi (a Rosé egy bor neve is)
