6. fejezet

6.

November 22-én borús reggelre ébredtek Durhamben. Nem esett ugyan, de úgy látszott, bármikor kész leszakadni az ég. Egész novemberben ilyen nyomasztó idő uralkodott, Henrik koronázásán azonban mégis előbújt a felhők közül a nap, és megcsillantotta sugarait az ifjú király koronáján.

Richard Plantagenet és felesége egy tágas, kényelmes szobát kaptak a Raby kastélyban. York hercege pontosan tudta, miért itt akarja ünnepelni fogadott testvére a fiának születésnapját: ő is itt született, ebben a városban, ebben a kastélyban.

Mikor reggel Richard felébredt, Cecily még édesen, enyhén mosolyogva aludt, fekete haja szétterült a párnán, néhány izzadságcsepp csillogott arcán a nap első sugarainak fényében. A fiatalember végtelenül gyengéd tekintettel nézett rá. Tizenhárom éves korában jegyezte el a lányt, aki akkor még csak kilenc volt, és talán fel sem fogta, mit is jelent egy házasság. Most, tizennégy évesen már talán érzi. Talán lehetett volna más választása. Talán, ha ő nem lett volna, és nem szerette volna annyira őt Ralph Neville. Richard tudta, tisztán érezte, hogy szereti a lányt. Hogy mindenét odaadná érte, csak boldognak lássa. Egy ideig voltak kételyei. Kételyek, melyek azt suttogták a fülébe, hogy ő nem tudja megadni neki, amire vágyik, hogy csalódni fog, hogy sokkal rosszabb férfi annál, mint amit megérdemel, hogy sosem fog megfelelni az elvárásainak.

És akkor eszébe jutott a nászéjszakájuk. Mikor felkapta azt a törékeny lányt a karjába, és csak a fehér rózsaszirmokkal beszórt ágyra volt hajlandó letenni. Szenvedélyesen hozzábújt, dorombolt, súgott neki mindenféle bókot, teljesen elvesztette a fejét, de Cecily csak mosolyogva eltolta magától, és lágy, de határozott hangon azt mondta:

-Richard... Kérlek, ne.

A fiatal herceg pár percig csak tágra nyílt szemmel bámulta újdonsült feleségét, aztán összepréselt ajkakkal bólintott, és leült az ágy szélére, lehajtotta a fejét. Érezte, hogy valami puha, meleg simul a hátához. Nem sokkal később hallotta a lány hangját.

-Bocsáss meg. De úgy érzem, nem állok készen- akkor Richard lassan felemelte a fejét, és ránézett. Cecily gyönyörű, kék szemeivel bámult egyenesen rá, bájos arcán most nem ült még bájosabb mosolya, csak szeme árulkodott örömről.

-Megértem- dörmögte a fiatalember mély hangján.- Esküszöm neked, drága Cecily-m, ezen a szent napon esküszöm, hogy addig nem teszek semmit, amíg nem akarod. Semmit, érted?

-Tökéletesen- mosolyodott el a lány.- És örök hálám fog üldözni ezért téged.

Richard újra átélte azt a csókot, ami akkor elcsattant. Lehunyta szemeit, engedte, hogy mosolya szétterüljön az arcán, és boldogan sóhajtott. Azonban, mikor kinyitotta két szemét, meglepetten tapasztalta, hogy Cecily valóban csókolja.

-Jó reggelt, hercegem- suttogta a fiatal hercegnő.

-Neked is, szerelmem- felelte Richard, és gyengéden kisimított egy kósza tincset felesége arcából.- Remélem, kipihented magad. Richard bátyád nem olyan ember, aki kihagyja a vendégeket a mulatozásból.

-Nekem akarod bemutatni?- nevetett fel dallamosan az asszony.- Hidd el, ismerem úgy, mint te. De én nem fogok a ti bolond vadászataitokkal és hadjárataitokkal foglalkozni ám!

-Hát?

-Alice-szal fogok sétálgatni a kertben. Megígérte, hogy megmutatja a kiscsikókat. Hát nem izgalmas?

-De, igen, az, kedvesem- felelte a herceg, és most vette csak észre, mennyire gyermek is még a felesége. De nem zavarta, nyomott egy kedves csókot a feje búbjára, aztán kikászálódott az ágyból, hogy felkapja ingét.- Javaslom, öltözz. Elvégre az ajándékunkat együtt kell átadnunk.

-Még mindig nem tudom, jó ötlet-e most... Pici még.

-Kérlek, Cecily, majd megnő. És a szülei akkor is itt vannak neki. És néhány napig még mi is, nem?

-De igen, Richard- mosolygott Cecily, és előkészítette kedvenc ruháját: egy világoskék, arany virág mintás, földig érő selyemruhát. Szobalányát ugyan behívta, hogy segítsen, de Richard egyetlen pillantással elküldte.

-Ezt most miért csináltad?- nézett rá értetlenül a felesége. Richard mosolyogva lépett oda hozzá.

-Tudok segíteni én is, elfelejtetted?- dorombolta. A lány hát beleegyezett, hogy ő adja rá a ruhát, de közben továbbra is csacsogott.

-Igen, igen, tudom, hogy kisebb koromban, mikor még semmi szemérem nem volt bennem, csak a gyermeki szeretet, sokszor kértelek meg, hogy segíts. Nem egyszer hoztalak így zavarba- tette hozzá kuncogva.- Mennyire imádtam azt az elvörösödő arcot! Kár, hogy mostanában olyan ritkán látom.

-Ne mondj ilyeneket, kedvesem- súgta a fiatalember, és mikor végzett a fűzővel is, átkarolta párja derekát, s lágyan, de forrón nyomott a nyakára egy csókot. Cecily felsóhajtott, megfordult, és olyan élesen nézett a férjére, hogy az egészen belepirult.

-Talán elfelejtetted az esküdet?- kérdezte a lány.

-Nem- hebegett Richard.- Nem, dehogy. Csak... Azt hittem...

-Rosszul hitted- vonta meg a vállát a felesége, miközben felvette a kabátját.- Na, átadjuk még ma azt az ajándékot?

-Persze, persze- dünnyögte az orra alatt a herceg, magában bosszankodva, de elindult kisiető felesége után.

-*-

-Igazán kedves ajándék!- mondta immár harmadjára Alice, Salisbury grófjának felesége, miközben kisfia, az ünnepelt, egyre csak a hintaló felé nyújtózott a karjában.

-Igen, igen, semmiség, Alice- bólogatott York.- Ahelyett, hogy nekünk hálálkodsz, miért nem ismerteted meg a kis kópéval azt a lovacskát?

Akkor azonban a kis Richard, mert bizony őt is Richardnak hívták, ránézett a nagybátyjára, és nagy, barna szemeit rámeresztve felé nyújtotta két karját.

-Fel!- mondta vigyorogva, de határozottan.

-Ajjaj, úgy látom, le kell mondanom a férjemről egy kis ideig- kuncogott Cecily, miközben férje gyengéden karjába vette a fiút.

-Na, gyere, te tökmag, megyünk játszani- dörmögte a fiatalember a kicsinek, aki azonnal elkezdett megint a hintaló felé nyújtózni. Richard kuncogott, de végül is engedte a csöppségnek, hogy kipróbálja a játékot.

-Jó apa lenne- mondta mosolyogva Alice Cecily-nek. Utóbbi csak bólintott. Salisbury grófnéja már mondani akart valamit, de akkor valaki a nevén szólította, és kénytelen volt odamenni köszönteni a vendégeket.

-Hogy van az én kedvenc húgom?- szólalt meg hirtelen egy vidám hang Cecily mögött. A lány összerezzent, de ugyanakkor nevetve fordult hátra.

-Hogy lennék, Richard?- kérdezett vissza.- Remekül.

-Örömmel hallom- bólintott a férfi. Egyik kezében borospoharat tartott, a másik a háta mögött volt. Mélyen belenézett húga szemébe, aztán mosolyogva kezdte figyelni sógorát.- Úgy látszik, nagyon jól megértik egymást- mutatott kissé megemelve a poharát a két Richardra.

-Igen, tényleg úgy néz ki- ismerte el Cecily, bár feléjük sem nézett. Bátyja figyelmét ez nem kerülte el, finoman megfogta az állát, maga felé fordította a fejét, és összevont szemöldökkel nézett a szemébe.

-Történt valami?- kérdezte, és Cecy látta rajta az őszinte aggodalmat.

-Nem, dehogy- legyintett az asszony.

-Akkor mi bánt?

-Kényes téma egy ilyen körbe, Richard.

-Akkor menjünk ki az erkélyre, most nincs ott senki- azzal karját nyújtotta húgának, és gálánsan lépkedtek ki az erkélyre. Ott Richard Neville a lány felé fordult, lejjebb eresztette felszegett fejét, és enyhén összevont szemöldökkel nézett a szemébe.- Tehát?

-Tudod...- kezdte Cecily. Mély lélegzetet vett, megmarkolta a korlátot, úgy érezte, nyomban elhagyja a lába ereje.- Richard és én... Az esküvő után, a nászéjszakán... Richard a magáévá akart tenni, ahogy azt szokás is. Én... Nem akartam. Féltem. Eltoltam magamtól, de rettegtem, hogy majd erőlteti. Nem tette. Megesküdött, hogy addig nem teszi meg, amíg én nem akarom.

-Nem értem, hol a probléma?- dünnyögte a férfi.- Jó, meglehetősen különös, hogy nem háltátok még el a házasságot, de ez legyen a legkisebb bajod. Ha egy ilyen esküt tett az az önfejű mamlasz, abban biztos vagyok, hogy odavan érted.

-Igen, igen, tudom- könnyű sóhaj szaladt ki a lány rózsás ajkai közül.- De még mindig félek. Richard... közel kétszer akkora, mint én. De legalábbis kétszer olyan izmos. És én... mi van, ha teherbe esek? Ha nem fogom tudni kihordani, ha elvetélek, ha nem élem túl a szülést? Annyi ilyen lányról hallottam már, Richard! Ha velem is ez történne... Ha a gyermekünkkel is ez történne... A férjem összetörne, érted? Egy világ dőlne össze benne, és én ezt sosem tudnám megbocsátani magamnak.

-Valóban benne dőlne össze egy világ?- suttogta csendesen némi hatásszünet után a gróf, és elnézett a távolba.- Richard katonaember. És ezek olyan dolgok, amelyek biztosan mélyen érintenék, de nem annyira, hogy úgy járjon, ahogy te jósolod. Ezek, én szerintem, inkább a saját érzéseid. Eltaláltam, Cecy?- feleletet várt, de nem érkezett, hát átkarolta húgát, úgy folytatta.- Richard nem csak azért vett el, hogy gyerekeket szülj neki. Szeret. Tiszta szívéből szeret. Ezt sose felejtsd el. Nem fog eldobni csak azért, mert egyszer-kétszer nem sikerülnek a dolgok. A támaszod lesz, mint ahogy lennie is illik. Óvni fog, ott lesz, ha szükség lesz rá. A világ másik végéről is eljönne hozzád három nap alatt.

-Köszönöm, testvér- hangzott egy halk, enyhén remegő hang az ajtó felől. Cecily és Richard egy emberként kapták fel fejüket, és néztek oda. York hercege állt ott, egyenes háttal, felszegett fejjel, mint mindig, de arcán most egy olyan érzelem tükröződött, amit a lány még sosem látott: meghatottság, és valami, amit leírni nem lehet. Ragyogott az örömtől, mégis komoly és ünnepélyes volt, akár valami isten.- Magam sem mondhattam volna szebben.

Cecily odarohant férjéhez. A herceg átölelte, lágyan magához szorította, s nem törődve az örömtől remegő lány sós könnyeivel, ajkát forrón az ajkára szorította.