6. fejezet

Részlet Rindír király naplójából

A test átka

Egy év. Éppen ma egy éve, hogy királlyá koronáztak. Igyekszek jó országot teremteni népemnek, követni apám példáját, de egy ilyen átokkal nehéz.

Azóta nem tudok aludni. Éjjelente is csak vágyam uralkodik rajtam, ha elalszok is, felriadok. Becstelen király lettem, tudom jól, de mit tehetnék? Próbálnának meg ők így élni, nem ítélnének el.

Anyám is elfordult a minap tőlem. Azt mondta: vagy megtanulok uralkodni magamon, vagy elhagy, mert ő nem fogja kockáztatni, hogy meglincseljék velem együtt.

-Hogyan is lincselhetnének meg? Nincs is lázadás!- feleltem én, mire ő csak sokat mondóan ezt suttogta:

-Még nincs, fiam, még nincs- és távozott.

Egyedül maradtam. Sápadtan, dermedten álltam a trónterem közepén. Az üres trónterem közepén... Egyetlen testőröm sem maradt, aki hűségből lett volna ott. A zsoldosok hideg, szánakozó tekintettel néztek rám az ajtóból. Nem úgy éreztem magam, mint egy király, de sokkal inkább úgy, mint egy kisemmizett, elveszett kisfiú.

Hol van mindenki? Elvesztettem az apámat, de volt egy anyám! Ő hová lett? Anya... És a katonáim? Azok, akik apám idejében meghaltak volna értem, most hova mentek? A népem! Lázadók bujtogatják a várost, zendülés készül. Ez lett az én népem.

És mindez miért? Egyszerűen azért, mert egy képmutató, elvetemült lány egy évvel ezelőtt súlyos átkot vetett rám. Egészen tizenharmad-íziglen... Ha Gilea kegyes, nem lesz annyi utódom...