Vadászat
Azon a napon René meghívást kapott a herceg vadászatára. Éppen abba az erdőbe mentek, mint ahogy általában. Monsieur egy testes vadkant látott meg, kijelentette, hogy neki az kell. Aki először lövi le, pénzjutalmat kap. A gróf nem a pénz miatt igyekezett, hanem inkább azért, hogy elfeledje az éjszaka eseményeit.
Az erdőben hárman különösen otthon voltak: a vadkan elsősorban, René, és a herceg. Bármerre is rohant a jószág, valahogy mégis elé tudtak vágni. A többi nemes, mert voltak még ott négyen-öten, el-elbotlott, elvétette az állatot.
A nagy hajsza közben, többször előfordult, hogy a gróf és Monsieur majdnem egymásnak rohantak. Ekkor összemosolyogtak, és indultak tovább. Látszólag a legnagyobb összhang volt köztük. Végre kiűzték a vadat a tisztásra, ahol még látszottak az éjjeli látogatók lábnyomai az ösvényen. Az állat remegve állt meg; mindenhonnan körül lett véve. Bármennyire próbált menekülni, minden irányból puskacsövek meredtek felé. Ami nemes csak volt a vadászaton, mind puskavégre akarta kapni az állatot, de az mégis mindig mozgásban volt, nehogy pontosan rá lehessen célozni.
René azonban még így is beszámította, hol fog kikötni legközelebb az állat, odacélzott. Igen ám, de abban a pillanatban, amikor meghúzta volna a ravaszt, egyik inasa jelent meg.
-Gróf úr!- kiáltotta neki az inas, de nem figyelt oda, és felbotlott. Egyenesen Renének esett, pont amikor annak az ujja meghúzta a ravaszt. Eldördült a lövés.
Vaddisznó visítás helyett azonban emberi hang csapott fel, a gróf felkapta a fejét, még épp időben, hogy lássa mint esik össze Monsieur. Felugrott inasának dobva puskáját, s az elsők között volt, aki odarohant a sebesülthöz. Mire odaértek, már nem üvöltött, eszméletét vesztette.
-Visszaviszem a palotába- mondta a gróf, és azon nyomban fel is kapta a vérző herceget. A többi nemes összevont szemöldökkel figyelte.
-Várjon!- szólalt meg az egyik mogorva képű, magas, vékony férfi.- Elkísérem.
-Remélem, elég gyors a lova- mondta gúnyosan René, mert sejtette, hogy mi járhat az emberek fejében-, különben lemarad, Lorraine uram.
A másik már ugrott is a lovára; grófunk pedig finoman felfektette lova hátára a sebesültet, és csak azután ugrott fel rá. Sarkantyúját a fekete ló oldalába vágta, mire az oly sebes vágtában indult meg, hogy Lorraine úrnak tényleg hajtania kellett a lovát, hogy utolérje.
Nem telt bele sok idő, talán tíz-tizenöt perc, már a Blois-i kastélyban voltak. Szobájába fektették Monsieur-t, orvost hívtak, aki megkérte a két nemest, hogy kinn várakozzanak. Engedelmeskedtek is.
-Hebehurgyaság volt, amit művelt, uram- szólalt meg Lorraine.
-Parancsol?- kérdezett vissza René.
-Mozgó célpontra puskával lőni nem jó ötlet, ezt ön szerintem nagyon jól tudja.
-Lelőttem volna. Az inasom volt az oka.
-Inasa? Én nem láttam ott senkit, csak önt.
-Elbotlott a szerencsétlen.
-Nekem aztán magyarázkodhat. Maradok a véleményemnél. Ön, uram, szándékosan lőtt, mert tudta, hogy a vad el fog lépni, s így a őfenségét találja el!
-Uram!- szólt erősebb hangon René, összevonta szemöldökét, arcába szökött a vér.- Ha nem hiszi, hogy ártatlan vagyok, ha alaptalanul vádaskodik, akkor talán megbeszélhetnénk ezt valamikor. Négyszemközt.
-Á, őfelsége hű embere megszegné a törvényt?
-Már rég nem vagyok udvaronc, Lorraine, ezt ön is tudja. Monsieur-vel is csupán barátságból találkozgatunk.
-Micsoda barátság az ilyen...-mondta a férfi gúnyos vigyorral a képén.- Nem kérnék én az ön barátságából!
-Meg sem kapná, uram, ha térden csúszva könyörögne érte, akkor sem!- mondta René, és kardmarkolatára csapott. Lorraine gúnyosan nevetve hagyta el a szalont. A gróf mérgesen nézett utána, vett pár mély levegőt, hogy lenyugodjon, és leült egy kanapéra.
Hamarosan kinyílt a szobaajtó, s kijött rajta az orvos. Valószínűleg nem állt volna meg, ha a gróf el nem kapja a karját. Aggódó tekintettel nézett az orvosra.
-Mondja, uram, hogy van őfensége?- kérdezte remegő hangon.
-Nos, a sebe nem súlyos. A golyó az egyik bordájába csapódott bele, ami nyomban el is törhetett. De őfensége nem annyira a vérzéstől, mint a fájdalomtól ájulhatott el. Erős szervezete van, hamar felgyógyul.
René láthatóan megkönnyebbült, megszorította az orvos kezét és futva távozott. A kapuban már várta inasa. Végtelenül dühösen nézett rá, mire az lesütötte a szemét, s csak egy levelet nyújtott át.
-Mi ez?- kérdezte a gróf.
-Őfelsége levele, uram.
-Őfelsége?- a fiatalember ott helyben felbontotta a levelet, amelynek már a megszólítása sem sugallt sok jót:
Monsieur le Comte!
Szomorúan hallom, hogy nem tud uralkodni az indulatain. A Madame jó barátnőm, s ön vele rosszul bánt. Kérem szíveskedjék megjelenni a palotámban amilyen hamar csak tud.
Lajos
Más emberek talán megrettentek volna, és a levelet eltépték vagy elégették volna; René azonban nem ilyen ember volt. Jól ismerte a királyt, a herceg révén találkozott is vele párszor személyesen. Biztosan megérti. XIII. Lajos király nagy hangsúlyt fektetett a becsületre, talán ezt átadta a fiának is. Egy próbát megér a dolog.
-Thibault, csomagolj. Ebéd után indulunk Párizsba- mondta inasának, zsebre vágta a levelet, lóra pattant, és hazavágtatott.
Úgy is volt, ahogy a gróf elrendelte: délben ebéd, utána pedig indulás. Nem kocsin, az túl lassú. A ló gyorsabb, és ráadásul megvan az az élménye, ahogyan az ember hajába tép a szél. Nem tette hát fel kalapját, hanem fedetlen fővel vágott neki az útnak.
Csak arról nem tudott a mi grófunk, hogy eközben Blois-ból egy másik ember is indult. Lorraine, emlékszünk ugye, még az orvos kijövetele előtt eltűnt szem elől. Nem máshova ment akkor, mint az istállóba, hogy felnyergelje lovát. Ilyenformán megelőzte Renét egy-két órával.
Másnap délután egy órára René már a királyi palotában várakozott, hogy bebocsássák őfelségéhez.
