5. fejezet

A nemes mindig nemes

Savio és Chamberlain egy kocsit fogadtak, beültették Juliót a kislánnyal együtt, és megparancsolták a kocsisnak, hogy akárhogy reklamál is a barátjuk, vigye őket a Körte utca 17-be. A férfi, negyven év körüli, szakállas manó, előre kérte a fizetséget, amit Chamberlain, nagy morgások és fenyegetőzések közepette a markába számolt.

-Elég?- kérdezte olyan hangsúllyal, hogy a bakon ülő fickó belemeregett.

-Még sok is, uram- hajbókolt a manó.

-Egy szavadba kerül, visszaveszem!

A kocsis valamiféle tagadást vagy elnézés kérést, esetleg mindkettőt hebegett, és elhajtott. A két ott maradt fiatalember még hallotta, ahogy barátjuk kikiált a kocsiból, előre a kocsisnak, hogy lassabban menjen.

Akkor aztán a király felé fordultak. Atheis türelmesen megvárta, amíg elintézték Julio sorsát, most enyhe mosollyal az arcán lépett oda hozzájuk.

-Belnobile úr, Tireson úr- mondta nekik, és a vállukra tette a kezét.- Hálásan köszönöm a szolgálatukat. De Neases úrnak külön elismerésem, és üdvözletem küldöm. Valamint állom az orvos díjazásának felét.

„No, megint jó hangulatban vagy, kölyök”- gondolta Savio, és mosolyogva bólintott.

-Csak a felét?- dünnyögte Chamberlain, és bár mosolygott, szemében egy csöppnyi vidámság sem látszott. Nem rajongott a királyért. Bár, amikor ilyen rossz napja volt, senkiért sem rajongott...

-Sajnos- sóhajtotta az uralkodó-, csak a felét. Higgye el, kedves Tireson úr, hogy szívesen vállalnám magamra az egészet, de a kincstár igencsak fogyatkozik, az állam pénze úgy apad, mint a tenger szokott, a probléma csak annyi, hogy nem váltja fel az apályt a dagály... A valódi probléma persze az, hogy pénz nélkül megáll az élet. De ha még több adót vetek ki, akkor a nép fog lázadni. Melyik a helyesebb?

Őfelsége láthatóan elgondolkozott, és ha várt is választ, rossz személyektől várta. Savio ugyanis, akármennyire is igyekezett jól tájékozott lenni, és hölgyei akármennyire is gondoskodtak erről, nem sokat értett a politikához vagy a gazdasághoz. Chamberlain pedig, mint említettük, olyan sötéten látta az egész világot, hogy ő képes lett volna egy egész népirtást elrendezni. Csak, hogy kevesebb legyen a száj, amit etetni kell, és meg van oldva minden. Kezdte volna, mondjuk, azzal az ájtatos képű főtanácsossal, aki most is ott vigyorgott a király háta mögött a lován, és meg sem mozdult a nyomorult.

„Ha Julio itt lenne, ő tudná, hogy erre mit feleljen- gondolta magában Savio.- Ő mindig tudja, mit feleljen... Nála még a hallgatás is jó felelet.”

-Nos, urak- a király hangja rázta fel elmélkedéséből-, holnap szolgálatban vannak, igaz-e?

-Jómagam- felelte Savio-, jómagam a palotában, a trónteremben leszek őfelsége egyik őre. A másik Julio lett volna, nem tudom, ki fogja váltani. Majd a tábornok eldönti. Chamberlain meg a kapuban őrködik azzal a fura nevű újonccal... Hogy is hívják?...

-Schle... nem... várjál...- szenvedett a névvel Chamberlain.- Izé... valami Schliffendorf... legalábbis azt hiszem.

-Igen, az!- bólogatott mosolyogva Savio.

-Nem voltam kíváncsi efféle részletekre, de azért köszönöm- kuncogott a király.- Holnapután?

-Holnapután szabadok vagyunk egész nap.

-Nagyszerű! Várom magukat reggel kilenckor. És...- nem tudta befejezni, mert Nicolas krákogása megzavarta. Unott fejjel fordult meg, hogy ránézzen.

-Indulnunk kéne, felség- szólt az.

-Miért is?- kérdezett vissza Atheis élesebben, mint szerette volna.

-Felségednek pihennie kéne, elvégre holnap vendégei lesznek. Vagy elfelejtette?

-Nem. De annyira éppenséggel érdekelni sem tud a dolog, hogy nyakam törjem igyekezetemben.

-Hogyan, kérem?- kérdezte Grand főtanácsos megütközve.

-Hát, jóságos Gerbera- emelte az égre a szemét a király, aki igencsak unta már ezt a beszélgetést-, szavamra mondom, nem érdekel annyira a hercegnő vagy mi, hogy annyira siessek.

-De felség!...

-Elég!- szólt parancsolóan Atheis, és szeme úgy villant meg, olyan fenyegető testtartást vett fel, hogy Nicolas elhallgatott. Ekkor őfelsége visszafordult a két mosolygó gárdistához.

-Tehát holnapután kilenckor. El ne felejtsék!

-Semmiképp, felség- felelték összhangban a katonák, és meghajoltak.- Kellemes éjszakát felségednek.

-Maguknak is, ifiurak- válaszolt mosolyogva a király, aztán kecsesen, minden erőfeszítés nélkül felpattant hátasára, és ügetve indult el a városkapu felé.

Grand gyorsan utánakaptatott, és egy jó ideig csak csendesen haladtak, nem szólt senki egy szót sem. Atheis a lázadó, duzzogó gyermek dühével, karba tett kézzel ült lova hátán, még a kantárt se fogta. A főtanácsos magába fordulva, gondolkozva könyökölt a térdére. Egyszer azonban mégis megszólalt az esti csendben:

-Szabad tudnom, felséged haragjának okát?

-Felébredt, Nicolas?- kérdezte egy árnyalatnyi gúnnyal a hangjában az ifjú uralkodó.- Nagyszerű.

-Felséged nem felelt a kérdésemre...

-Felségem nem is fog felelni ostoba kérdésre. Nem haragszom én senkire.

-Nem úgy látszik.

-Ellenkezik?- csattant fel Atheis.

-Nem, nem, eszembe sem jutna!- vágta rá gyorsan a férfi, hogy magát mentse, és nehogy jelenetet rendezzen a király az utca közepén.- De olyannyira közönyösen beszélt a kedves hercegkisasszonyról...

-Teanel hercegnőre gondol?- kérdezte a király, és hangja még jegesebb lett, mint volt.- Mégis hogyan beszélnék róla, ha egyszer sohasem láttam eddig? Annyit tudok róla csupán, hogy sellő, s hogy néha felúsznak a Vivre-n, ami nekik is éppen olyan fontos, mint nekünk. A leveleiben erről tárgyalt velem, de mégis... csupán politikáról volt szó, uram, semmi másról.

-Ha felséged mondja- hagyta helyben a főtanácsos.- Bár véleményem szerint igen szemrevaló hölgyemény.

-Jobban szeretem, ha egy „hölgyeménynek”, ahogy maga mondja, lába van, nem pikkelye- vont vállat Atheis.

-Csak nem választott már felséged?

-Nem. De egy bizonyos: nem Teanelt fogom választani. Még akkor sem, ha háborúval fognak fenyegetni.

-Ne legyen meggondolatlan, Atheis- fakadt ki a főtanácsos.

-Maga a király vagy én?! Azt ajánlom, uram, hogy nagyon gyorsan fejezze be a szervezkedését a hátam mögött, különben...

-Honnan veszi, hogy én szervezkedem a háta mögött, felséges úr?- kérdezte Grand, immáron tökéletesen visszanyerve hidegvérét, és így remek ellentéte volt a fiatalembernek, aki már a nyeregkápát mardosta haragjában.

-Onnan, hogy oly dolgokat említ itt nekem, amikről soha szót nem ejtettem; arról beszélek, hogy mindig mindent tud, anélkül, hogy jelen lett volna; minden nap legalább egy idegen figurát fogad, és valamit kettesben, titokban suttognak. Tudom én, hogy nagy a kémeinek hálója, uram, és ilyennel könnyű a legprecízebb összeesküvést kidolgozni egy puccshoz!- a király hangja egyre inkább megerősödött, már-már kiabálás volt. Szerencsére éppen megérkeztek a palota elé.

-Ugyan, felség!- felelte gyengéden, hatalmas önuralommal a főtanácsos.- Csupán a fáradtság beszél kegyedből.

Atheis felelet nélkül hagyta, leugrott lováról, és egyenesen a szobájába rohant. Toporzékolt, felborította a széket, az asztalt, letépte magáról a kabátot és az inget, annyira erőt vett rajta visszafojtott dühkitörése.

-*-

Nézzük csak, mi történt Julióval, mikor a kocsi megállt a Körte utca 17 előtt. Butler, az inas éppen akkor zárta az ablakot, elvégre nyolcat ütött az óra. Amint megpillantotta a kocsit, leszaladt a lépcsőn, hogy megérdeklődje, mi szél hozta az urat. Kivágódott a kocsi ajtaja, és gazdájának halovány arcát megismerve azon nyomban odaugrott, karját nyújtotta, hogy lesegítse a fiatalembert. Julio bal kezével megkapaszkodott a felé nyújtott kézben, és kiugrott a kövezetre.

-Butler, van a kocsiban egy lány- az inas szeme felcsillant, ami nem kerülte el Julio figyelmét, és szigorúan folytatta.- Gyermek még és megsebesült. Felviszed a szobám melletti vendégszobába, és elmész orvosért. Tiszta?

-Igenis, uram- felelte a szolga, aztán óvatosan karjába vette a még mindig ájult leányzót.

-Az oldalára vigyázz. Ott a legcsúnyább a sérülése...- szólt rá a fiatalember, aztán lassú, kissé bizonytalan léptekkel indult felfelé a lépcsőn.

-Uram, megsebesült?

-Nem, ostoba, csak hobbiból vonszolom magam!- mordult fel válaszul a nemesember, és jobb karjára pillantott.- És tettetem, hogy meg sem tudom mozdítani a karom...

-Miért nem szólt hamarabb?- kiáltotta kétségbeesetten az inas.- Jaj, uram, mi lesz, ha soha többé nem használhatja? Jaj! Miért kellett magának ezt elvállalni, szentséges ég! Ó, jaj, uram!

-Elég lesz-e már, te akasztófáravaló?!- kérdezte kissé megemelve a hangját a sebesült, és úgy fordult szeme a pár fokkal lejjebb járó inassal, mint a forgószél. Szegény Butler nyomban meg is torpant, kis híján még a lányt is elejtette.- Azért nem ezzel kezdtem, mert tudtam, hogy elkezdesz jajgatni. Hagyd abba, és tedd a dolgod!- azzal folytatta útját. Mikor belépett a szobájába, a friss, hűvös levegő kellemes illata ölelte körbe, szinte cirógatva begyulladt sebesülését.

Hallotta, amint a másik szoba ajtaja kinyílik, azt is hallotta, ahogy inasa aztán lenyargal a lépcsőn, és sebesen távozik. Végre egyedül van. Levette az egyenruháját, amire szabályos lyukakat szaggattak a gúl fogai, leterítette a szék támlájára. Majd valamelyik udvarhölgy befoltozza. Ugyanis szokás volt, hogy a Sólyom Gárda tagjainak ruháit az udvarhölgyek egy kézműves csoportja javítgatja.

Az inge következett. Ahogy ránézett, tudta, hogy az bajosabb lesz. A finom szövet ugyanis beletapadt a sebbe, meggátolva a nagy vérveszteséget, de onnan kegyetlen fájdalom lesz eltávolítani... Mégis, kigombolta a hófehér ruhadarabot, melyet a karján egészen vörösre festett a vére, és óvatosan elkezdte lehúzni.

Az utcán arra járó emberek egy valódi oroszlánüvöltést hallhattak akkor a 17. szám alól. Történetesen az orvos is, akit Butler maga előtt taszigált, hogy szedje a lábát. A szegény inas hátán végigfutott a hideg gazdája hangjára.

-Jaj, doktor uram!- könyörgött.- Siessen, kérem!

Most már nem kellett nógatni az orvost, ismerte ő Juliót a történetekből, amelyek róla szállingóztak, a pletykákból, melyek szerint különös szokásai vannak. De most nem ez volt a lényeg. Butler felkísérte a lépcsőn, be ura szobájába, ott azonban senki sem volt, csak a véres ing és egyenruha.

-Nagy isten!- szaladt ki az inas száján.- Uram! Jaj, gazdám, uram, hova lett?- kiáltozta kétségbeesetten.

-Hallgasson, Butler!- parancsolt rá az orvos, aki már a szomszéd szobánál hallgatózott. Az inas nyomban befogta a száját, és csendben figyelt. Valóban, az ajtón át kiszűrődött Julio mély hangja, amint halkan beszélt valamiről, bár azt már nem értették, miről. Butler alázatosan benyitott.

-Te vagy?- kérdezte a fiatalember, aki félmeztelenül ült az immár ébren levő kislány mellett az ágyon.- Az orvos?

-Itt vagyok, uram- felelte az, és nyomban be is tolakodott a szobába.

-Remek- ám amint elindult felé a fickó, felemelte az ép kezét, és hozzátette:- Előbb a gyermeket.

Az orvos nem szólt egy szót sem, csupán elmosolyodott, és valóban hozzálátott a leány ápolásához. Egyszerű karomnyomok voltak, egyik sem túl mély, de egy gyermek testén mégiscsak nagy dolgok. Óvatosan fertőtlenítette mind a kettőt: a karján és az oldalán levőt is, majd bekötözte alaposan, de nem túl szorosan.

-Így ni. Egy héten belül már azt sem fogod tudni, hogy hol volt- mondta megnyugtató mosollyal, és még egy nyalókát is adott a lánynak, aki fülig érő szájjal kapta be, noha alig tudta olyan szélesre nyitni a száját, hogy beférjen.

Akkor az orvos Juliónak szentelte minden figyelmét. A távoli gyertya halovány fényében azonban nem tudott sok mindent megállapítani, így hát megkérte Butlert, hogy vigye közelebb. Az inas meg is tette, és amint tisztábban látta az orvos, hogy mi is a helyzet, elsápadt.

-Nagyon nagy szerencséje van, fiatal úr!- szólt, miközben a táskájában kezdett el turkálni. Butler már majdnem feljajdult, de megérezte magán gazdája szúrós tekintetét, és inkább lenyelte a kiáltást.

-Mégis miért?- kérdezte szenvtelenül a sebesült, mintha nem is önmagáról lenne szó, hanem egy vadidegenről.

-Kezelték a Vivre vizével a sebet, igaz?- az orvos megvárta, amíg Julio bólint.- Ennyi a szerencséje, mondom. Így még képes lesz használni azt a karját, jóllehet, a reflexei nem lesznek a régiek, vívni nem fog majd úgy tudni vele, mint eddig- tette hozzá. Julio ugyanúgy ült, meg sem mozdult. Az orvos vele már nem volt olyan finom, mint a kislánnyal, a fertőtlenítést is sokkal keményebb kézzel, határozottan végezte.

A lány végig figyelte megmentőjét. Mielőtt az orvos megjött, a fiatalember elmesélte neki, hogy kicsoda ő, és hogyan talált rá. Azt is elmondta, hogy akkor sebesült meg. Hálás tekintettel nézett rá, és mikor látta, hogy a nemesember keze az elfehéredésig markolja az ágyon a lepedőt, hogy összeszorított ajkain is kitör az üvöltés, hogy szeme kegyelemért könyörögve emelkedik az égre, kivárta, amíg Julio ellazítja a karját, és akkor gyorsan két kis keze közé fogta.

Egy percre megállt az idő. Az orvos visszabújt a táskájába, Butler gazdája sebére meredt elborzadva, Julio pedig kerek szemekkel, lihegve nézett a lány mosolygó arcába. Régen érzett ilyet. Barátai mindig támogatták, mindig ott voltak neki, de soha nem néztek rá így. A lány vonásairól tisztán lehetett olvasni, elvégre olyan volt, mint egy nyitott könyv. És a fiatalember olvasta. Mohón olvasta minden egyes apró részletét. Hála. Akármerre, akárhova pillantott, csak azt látta a gyermek arcán. De nem, volt még ott valami más is.

Biztatás. Bátorítás.

Lágyan, óvatosan szorította meg a gyermek kezét, és ő maga is elmosolyodott, hiába égette pokolian a fertőtlenítő a sebet. Akkor az orvos valami másik szert permetezett rá, mire Julio nagyot nyögve vonaglott meg, de igyekezett nem szorítani túlságosan a lány kezét.

-Mégis mi a fene volt ez?- hörögte, miközben igyekezett szabályozni légzését.

-Egy kis nadragulya és sisakvirág főzet. Megbolondítva pár szem őrölt cseresznyemaggal, valamint némi angyalvirág szirommal- felelte büszkén az orvos.- Valóságos pajzsot von a sebesült terület köré, meggátolva így a további fertőzések bejutását, a sebláz kialakulását.

-Ha maga mondja- fújt egyet a gárdista, és tűrte, hogy a mester bekötözze a karját. Akkor aztán ránézett.- Butler, add meg az úrnak a fizetséget.

-Ó, én nem kérek sokat, tisztelt uram- hajbókolt az orvos.

-Ajánlom is, különben adós maradnék- vont vállat a fiatalember, és összemosolygott a lánnyal. Butler kiment, és leszámolta az orvosnak a fizetséget.

Julio akkor a kislány felé fordult, és gáláns mozdulattal kezet csókolt neki.

-Örök hálám, kisasszonyom- szólt lágy hangon.- Szabad esetleg a nevét?

-Gondalea- felelte csilingelő kuncogás közepette a gyermek. A fiatalember erről jött rá, hogy a lány egy navarsza.

A navarszák általában szőkék, és szemük olyan, akár a márvány. Bőrük sápadt, és olyan áttetsző, hogy a főbb ereik szinte mindig látszanak rajtuk. Hangjuk lágyan csilingelő, mint a szélcsengő, és érintésük sokkal bársonyosabb, mint bármelyik lénynek. A navarszák törékeny, könnyen sebezhető lények, akik nagyon hasonlítanak ugyan az emberekre, de egy jó megfigyelő hamar leleplezheti őket. Egy ideig vadászták őket a különleges adottságaik miatt, azóta már törvény védi életüket. A családok viszont sosem szakadnak el egymástól, csak ha támadás éri őket.

-Igazán szép neve van- mondta mosolyogva Julio.- Ha jól fordítom, azt jelenti: szép nevetés. Eltaláltam?

-Beszélsz a nyelvünkön?- kiáltotta meglepődve a lány, elfeledkezve az illemről.- Hogyan? Eddig csupán egy emberrel találkoztam, és az is csak annyit tudott elmondani, hogy „Békével jöttem”- és akkor a lány bájosan utánozta a hangsúlyát valami gonosz férfinak.

-Nos- mondta nevetve a fiatalember-, jó oktatásban részesültem. A szüleid?

-A gúlok... megölték őket- mondta Gondalea, és nyomban eltűnt arcáról minden nyoma a mosolynak.

-Szegény gyermek- suttogta Julio, és megsimította az arcát. Ekkor tért vissza Butler.- Nos, azt hiszem, itt az ideje pihenni. Szép álmokat, Gondalea- ismét kezet csókolt neki, megvárta, míg a lány viszonozza a jókívánságot s lefekszik, és akkor gyengéden betakarta. Kifelé menet két ujját benyálazva eloltotta a gyertyát.

Átsétált a saját szobájába, Butler pedig úgy ment utána, akár egy kiskutya, aki csontot remél. A fiatalember szigorú tekintettel fordult felé, megvonta egyik szemöldökét kérdés gyanánt, mire az inas mély meghajlással, szemlesütve feltette azt a kérdést, ami azóta motoszkált a fejében, hogy meglátta a gyerkőcöt.

-Mit akar vele kezdeni, uram?

-Mit kezdenék?- nézett rá felvont szemöldökkel Julio.

-Meddig akarja itt tartani?- kérdezett újra az inas.

-Ameddig maradni akar- válaszolta könnyedén a fiatalember. Butler felkapta a fejét.

-Hogyan? És ha nem akar majd elmenni?- hangoskodott. A gárdista kettőt lépett, és előtte termett, de olyannyira, hogy a szolga orra majdnem megérintette a mellkasát.

-Akkor itt marad, Butler- felelte hűvösen.

-De hiszen... ezzel ugye nem azt akarja mondani uram, hogy felneveli?- hebegte a szolga.

-De igen azt. A szülei meghaltak, és gyermek még. Nem tudná megvédeni magát, egy hét alatt meghalna. Nem azért mentettem meg azoktól a bűzlő szörnyetegektől, hogy az utcán fagyjon meg vagy haljon éhen! Nem, Butler. Gondalea marad. Ha el akar majd menni, nem tartóztatom, de nem fogom elkergetni. Nemesi kötelességem. De hogy is érthetnéd te ezt meg?- tette hozzá felsóhajtva.- Nem vagy több egy nyüszítő inasnál...

-Uram- dadogta Butler csalódottan, érezve, hogy megint túl messzire ment.- Bocsásson meg.

-Nincs mit megbocsátanom, Butler. Erről igazán nem te tehetsz- azzal eloltotta a gyertyát, lefeküdt az ágyra, és befordult a fal felé.- Egy nemes viszont mindig nemes, ne feledd. Jó éjt.

-Jó éjszakát, gazdám- hallotta még a férfi hangját Julio, az ajtót bezáródni azonban már nem, olyan gyorsan szívta magába az álom.