5. fejezet

5.

Richard Plantagenet már fél nyolckor megjelent a palotában néhány emberével. Suffolk akkor még sehol sem volt. De persze reklamál a pontosságért, ő maga meg éppen hogy beesik nyolcra majd... És van bőr a képén úgy beszélni egy herceggel, a király rokonával, mintha ő lenne a régens! York ifjú urának vöröslött a feje dühében, emberei nem is mertek megmoccanni sem.

Hogy lehet most az ő kedves Cecily-je? Hiányolja vajon? Vagy csak olvasgat Ludlow-ban, társalog a szobalányaival mindenféle nőies dologról? Vagy esetleg... Nem, az nem lehet. Richard megrázta a fejét. Cecily nem lenne hűtlen hozzá, csak a hosszas várakozás csempész ilyen ostoba gondolatokat a fejébe, az ő szépséges Neville hitvese éppen olyan hű feleség, mint amilyen hű barát a bátyja.

Éppen időben sikerült kissé lejjebb hűtenie vérét, ugyanis Derry Brewer jelent meg a kapuban. Ha ez a szemtelen kölyök elkapja egy olyan ideges pillanatában, bizonyosan kettétépi. Derry láthatóan nem aludta teljesen ki magát, szeme alatt halványan látszottak a fekete karikák. Bizonyára az anyja fajtájával töltötte az éjszakát. A haja kócos volt, mint általában, de olyan egyenes háttal lépkedett, mintha egy kisnemes lenne. Richardnak felfordult a gyomra, kényszerítette magát, hogy inkább a palota ablakait fürkéssze.

Szépen lassan szállingózni kezdett a többi katona is, összesen húszan gyűltek össze, Richard fölöslegesen állt ott, de nem volt hajlandó elmenni, ha már beleegyezett, hogy jelen legyen. Pontban nyolc órakor kinyílt az ajtó, és kilépett rajta VI. Henrik.

Egy átlagos nyolc éves fiúra emlékeztetett, vézna teste azonban egészen törékenynek hatott, halovány arcán két rózsaszín foltocska jelent meg, sötét szemében öröm csillant, amikor a letérdelő katonákon végignézve észrevette York hercegét. Mögötte egyik régense és gyámja, Henry Beaufort, Winchester püspöke magasodott, és beárnyékolta a fiút egészen. Richard elgondolkodott azon, hogy Henrik akarta-e a díszőrséget, vagy a régensek. Egyáltalán lehetett beleszólása? Vagy csak ült, mint egy báb, némán, bólogatva, mint egy betanított kutya? Belepirult a gondolatba, hogy III. Edward utódával így is bánhatnak, hát lehajtotta fejét, és megpróbálta visszanyerni hidegvérét.

A püspököt Lord Suffolk követte. Arca, enyhe mosolya ellenére is gondterheltnek látszott, de mikor meglátta a katonák mellett a herceget, mintha megkönnyebbült volna. Mit várt Richardtól?

-Uraim- kezdte, bár hangja rekedtesnek hangzott, így megköszörülte a torkát.- Uraim, köszönöm, hogy mind eljöttetek. Az egyik legnagyobb megtiszteltetésben részesültök: tagjai lehettek őfelsége, VI. Henrik díszőrségének a koronázási ceremónián- aztán egy apró szünetet követően hozzátette:- Amennyiben őfelségének megfelel az összeállítás, és nincs más javaslat.

Azzal félreállt, Henrik pedig elsiklott mellette, gyorsan, hátratett kezekkel, kifejezetten elegánsan a fekete selyemköntösében.

-Álljatok fel, urak- mondta szinte tündérekéhez hasonlóan csengő hangon, olyan finoman, hogy Richardnak Cecily jutott róla eszébe.

A katonák engedelmeskedtek, az ifjú király pedig, régensével a nyomában, lassú léptekkel elvonult előttük, alaposan végigmérve őket, mintha csak maga válogatna. Richard oldalra pillantva elmosolyodott. Egy nyolcéves fiú előtt húsz katona áll vigyázzban, arra várva, hogy elnyerik-e a tetszését ennek a földből alig kilátszó, vékonyka kölyöknek.

És igen, akadt nem egy olyan férfiú, aki előtt a király megállt, végigmérte kétszer-háromszor, aztán elismerően biggyesztve az ajkát, biccentett. Derry jócskán kitűnt a sorból, mert a mellette álló férfiak mind a húszas éveikben jártak, és majdnem hat láb magasak voltak, ő a maga öt és fél láb magasságával szinte eltűnt közöttük, bár izmai valóban voltak akkorák, mint azokéi. És valószínűleg ez fogta meg a királyt is, ugyanis megállt, valósággal megtorpant, s nem kétszer, nem háromszor, de minimum négyszer nézte végig tetőtől talpig a fiatalembert, aztán hátra fordult. Richard látta az arcán átsuhanni a csalódottságot, mikor a püspök ruháját meglátta maga előtt, aztán egy ügyes lépéssel kikerülte, és egyenesen Suffolkhoz lépett.

-Lord Suffolk, ki az a fiatalember?- kérdezte Derryre mutatva. York nem állhatta meg, hogy ne nézzen az említettre. Brewer úgy állt ott, mintha csak szobor lett volna, csak mellkasa emelkedett és süllyedt, valamint néha pislogott.

-Az, felséges úr, Derihew Brewer- felelte enyhén meghajolva, és talán enyhén zavarodottan is William.- Egy igazán bátor fiatalember, akinek a lábán, ha jól tudom, még mindig nem forrt be teljesen a sebe. Mellesleg egy jó barátom.

-Nemesember?- rikácsolt közbe a püspök. Richard összerezzent a hangjára, és elégedetten nyugtázta, hogy Suffolk szeme megvillan a hangnem miatt.

-Már megengedd, nagyuram- felelte a gróf.- Hallottál már valaha Brewer nevű nemesről?

-Igaz- dörmögte Henry Beaufort.- Látszik, hogy minden mocskot befogadsz a seregedbe- Richard hallott egy horkantást Derry irányából, rápillantott, de összevont szemöldökén túl más nem árulta el, hogy nem tetszett neki a sértés.

-Kérlek, püspököm, ne szólj bele- mondta a király, és visszafordult Suffolk felé.- Ha megsebesült, miért nem hagyod pihenni, gróf?

-Ez a fiú kibírja, felség- mosolyodott el gyengéden William.- Meglehetősen kemény fából faragták, és nem akadt még olyan hód, amely elrághatta volna.

A humoros szófordulaton Henrik kuncogott egyet, bólintott, visszalépett Derry elé, még egyszer végignézett rajta.

-Szilárdan áll, akár a cövek, holott sebesült- dünnyögte az orra alatt, inkább magának, mint bárki másnak.- Valóban derék- azzal folytatta a mustrát. Richard a szeme sarkából látta, hogy Beaufort püspök megáll Brewer előtt, és összehúzott szemmel mered rá, mire a pimasz kölyke elegáns mozdulattal, széles vigyorral meghajolt. Hogy azért, hogy tiszteletét fejezze ki vagy azért, hogy elrejtse vigyorát, York egy pillanatig nem tudta eldönteni. Aztán rájött, hogy utóbbinak nagyobb a valószínűsége, mint bármi másnak.

Nagy gondolkodása közepette úgy rémlett neki, mintha a nevét hallotta volna. Megrázta magát, és visszatért a valóságba. Henrik előtte állt, mosolygott, kuncogott, csillogó szemmel nézett rá.

-Richard, merre jársz?- kérdezte azon a csilingelő hangján Henrik.

-Távoli múltban, és közeli jövőben- mosolygott York hercege.- Remélhetem, hogy katonáim elnyerték felséged tetszését?

-Igen, Richard. De ne legyél már ennyire formális! Akad esetleg dolgod ma?

-Ami azt illeti...

-Nem sürgős, remélem? Szeretném élvezni a társaságod. Legalább ebédre maradj.

-Ennyi halasztás, azt hiszem, belefér- hajolt meg Richard.

-Köszönöm, rokon!- kiáltotta boldogan Henrik.

-Igazán nincs mit- felelte a herceg, de tekintete közben oldalra siklott, s látta, hogy Derry halkan beszélget Suffolkkal. Ugyan miről beszélhetnek?

-Jössz, Richard?- kérdezte a fiú, immár az ajtóból. A herceg bólintott, és csatlakozott kis rokonához.

-*-

-Értsd meg, Derry, most nem tudok segíteni- súgta Suffolk, hiába voltak már a gróf saját szobájában.

-De hiszen...- kezdte Derry, és felugrott az ágyról, amin ült.

-Nincs „de hiszen”. Értsd meg végre! Most szükség van rád a seregben. Fiatal vagy, most sebesültél meg először. Ha nem ismernélek, azt mondanám: félsz!

-Nem félek!- csattant fel a fiatalember.

-Akkor nem értem. Csak azért, mert Henriknek tetszett, hogy van valaki, aki fél fejjel alacsonyabb a többieknél, de mégis van olyan bátor és erős, még nem azt jelenti, hogy befejezheted a szolgálatot. Sőt! Éppen ezért kéne folytatnod.

-Unom ezt az átkozott háborút, William Pole!- mordult fel a fiatalember, miközben fel-alá kezdett járkálni a szobában.- Mindenki harcol, de senki sem győz.

-Hogy mondod?- pislogott Suffolk lordja.

-Igen, William, nem győz senki. Mindkét országnak érvágás a háború. Na nem mintha sajnálnám azokat a mocskos franciákat, de mi is veszítünk majdnem ugyanannyi embert, mint ők. És most, hogy egy ilyen uralkodó...- William odaugrott hozzá, és keményen befogta a száját, így Derry mondatának vége csak halk nyöszörgés volt, na de a fiatalember szeme! Az úgy villámlott, mintha nyomban agyon akarná ütni barátját.

-Hallgass, bolond!- súgta neki a gróf, és az ő szeme is megvillant. Egy darabig gyilkosan meredtek egymásra.- Legalább itt ne mondj ilyeneket!- kivárta, míg Brewer bólint, csak azután vette le a szájáról a kezét.

-Akkor is tudod jól, hogy mire gondolok, William of Pole! És azt is tudod, hogy igazam van. Ez a háború nem csak a franciaországi földjeinkbe kerülhet, de az angol partok is veszélyben lehetnek.

-Nem lesznek- vágta rá William.- A király koronázása után visszatérek a sereggel Franciahonba. Ha Le Havre-ban partra szállunk, a Szajnán egészen Burgundiáig el tudnánk hajózni, de nekünk első nekifutásra Párizs is tökéletesen megfelel. Elvégre, Henrik király francia király is egyúttal.

-Azt ne mondd, hogy jönni akar!- nyögött fel Brewer.

-Az ég szerelmére, Derry! Rosszabb vagy, mint egy házsártos vénasszony. Figyelj, nem azt mondom, hogy a sereggel jön, de hogy előbb-utóbb megkoronázzák Párizsban, az olyan biztos, mint hogy a Nap fent van az égen!

-A felhők miatt nem igazán látom...- dünnyögte Derry, mire a gróf idegesen fújt egyet.

-Nem, egyelőre nem adom meg amit kérsz. Bármennyire sajnálod is a franciák vérét ontani...

-Nem sajnálom őket!- kiáltotta a fiatalember, és ökölbe szorított keze elárulta Williamnek, hogy eléggé felhergelte már. Befelé mosolygott, kifelé azonban hideg maradt.- Hát jó. Majd meglátod, William. Majd meglátod, mire képes ez a Derry. Még hogy én sajnálom a franciákat! Rágcsálják csak békésen a csigáikat, lesznek még olyan angol nevek, amiket rettegve fognak kiejteni a szájukon!- azzal borzalmas franciasággal elkezdte utánozni őket:- Uham Isten! Misodá vezteség! Mennyi élet vezett odá!

Suffolk nem tudta elfojtani kuncogását, mire Derry elégedetten elvigyorodott.

-Hamarosan találkozunk, William Pole!- mondta kezet nyújtva cimborájának. William belecsapott a tenyerébe, mire a fiatalember finoman, de határozottan előre húzta, és megölelte.- Addig vigyázz a Bárányra.

-Úgy lesz, Derry- mondta a gróf, és mosolyogva megpaskolta barátja hátát.- Te meg magadra.

-Fölöslegesen mondod el minden egyes alkalommal, ugye tudod?- kérdezte Derry, miközben az ajtókilincsért nyúlt.

-Tudom. Sosem fogadtad meg ezt a tanácsom. És soha nem is fogod- ingatta a fejét William, mire Brewer felnevetett, és távozott.