Barnave polgártárs
Egy barna hajú fiatalember lépett ki a Temple kapuján. A rizsporos paróka már rég nem volt divat, ahogyan a térdnadrág sem, ám ez a fiatalember nagyon is elegánsan volt öltözve. Egy elegáns sans-culotte... Ritka látvány volt!
Sötét szeme villogott, mintha csak egy eszelős tekintete lett volna. Bal kezét kardja markolatán tartva indult el útjára. Lassan járt, mintha gondolkozott volna valamin. Egyszer csak megállt egy elhagyatott ház falánál, simára borotvált állát a kezére támasztotta, és várt.
Jó ideig meg sem mozdult, csupán szeme fürkészte élesen a járókelőket. Aztán mikor egy katonai egyenruhába öltözött ifjú megtorpant előtte nagy sietségében, kihúzta magát.
-Barnave!- kiáltotta boldogan a katona és nyomban kezet nyújtott neki.- Téged is látni?
-Szervusz, Lorin- mondta Barnave és kezet szorított vele.
-Te, mondd csak, megint a Temple-ból jössz?- kérdezte suttogva Hyacinthe Lorin barátunk.
-És ha igen?- kérdezett vissza a fiatalember, bár elfordította a tekintetét.
-Nem lesz ennek jó vége, pajtás. Ha ennyire legyeskedsz a királyi család körül még a végén Danton és cimborái gyanúsnak nyilvánítanak. És tudod, mit csinálnak a gyanúsokkal, nemde?
Éles bizony az a penge,
A halálnak közvetlen hitvese.
-Köszönöm a szép verset, feltétlen megjegyzem- morogta rosszkedvűen Barnave. Lorin csak nevetett egyet, kedélyesen elbúcsúzott és eltűnt az utca sarkán.
Ám alighogy ő eltűnt, megjelent egy másik férfi. Hajadonfővel, csizmában, lebegő kabáttal rótta végig az utcát, meg sem állva az ifjú Barnave előtt, csak vállát érintve meg. Barnave követte.
Átvágtak Párizson, elhaladtak a Place de la Revolution előtt, ahol a férfin borzongás futott végig, amint megpillantotta Guillotin doktor elképesztő szerszámát. Fiatal társa nem sokat törődött vele, csak ment tovább utána. Lorin versecskéje járt a fejében.
-Fel kéne vésetni a guillotine-ra azt a verset!- dörmögte az orra alatt. Annyira belemerült ezekbe a gondolatokba, hogy majdnem belerohant a férfiba, aki egy szűk sikátorban hirtelen megállt és szembefordult vele. A nap már leszállt, sötétség borult a két emberre.
-Reméltem, hogy eljön- mondta az idősebb férfiú, és kezét nyújtotta.
-Mondja, gróf úr, mit tehetek önért?
-Tudom, hogy szimpatizál a királyi családdal.
-Inkább, mint a köztársasággal!- mondta szemét forgatva Barnave.
-Jó. Naponta látogatja őket?- az idegen hangja suttogóvá vált.
-Kiket?
-A királyi családot, Istenem!
-Igen. Minden nap benézek, már csak a kis barátom miatt is.
-Le Dauphin1!- kiáltott fel hirtelen a gróf. Barnave elsápadt, és suttogva korholta az idegent.
-Halkabban, az égre, gróf! Ha bárki meghallja, hogy mit beszélünk, idő előtt meghalunk.
-Igaza van...
-Hanem, Charny, elárulja végre, hogy miért hívott?
-Van egy tervem, hogy kiszabadítsuk a királyi családot, de legalábbis az anyát és a gyermekeket. Mindehhez azért szükséges a maga segítsége, mert maga áll jelenleg a legközelebb hozzájuk. Ha egyszer, csupán egyetlen egyszer be tudna hozzájuk juttatni, esélyt kapnánk a sikerre.
Barnave arca elsötétült. Mérlegelte magában a szöktetés mellett és ellen szóló érveket. Sokan beszélték, hogy a királyné elcsavarta a fejét. Nem volt igaz, de mondták. Ha hagyná, hogy vérpadra menjen, bizonyítaná tisztaságát. Azonban a királyné elsősorban anya, másodsorban nő, harmadsorban királynő. Lehet szidni, hogy osztrák szajha, de anyatigris, aki kölykeit mindenáron megvédi; feleség, aki férjét szereti (már amennyire...); és királynő, akinek csalódnia kellett tulajdon népében. Valamint ott volt még a kis Lajos. Az a fiú annyira a bizalmába fogadta. Nem tudta elárulni, bármennyire kötelezte a köztársaságnak tett esküje.
-Megoldjuk, gróf úr, legyen nyugodt. Holnap reggel kilenckor találkozzunk ugyanitt. Akkor megkísérelhetem bevinni őfelségeikhez- mondta neki, mire Charny, Olivier de Charny, megragadta a kezét.
-Merci beaucoup, monsieur2!- suttogta, de hangja még így is remegett. Barnave pedig nyugodt lelkiismerettel, de vadul kalapáló szívvel tért haza. Elárulta a köztársaságot, hogy védjen egy nőt. Bár a „becsület” nem szerepelt a forradalom három fő igéje mellett, mégis sokra tartották. Így hát nem azért vert oly sebesen a szíve, mert a királyságot választotta, hanem azért, mert tudta: Olivier de Charny gróf egykoron a királyné szeretője volt.
1A Trónörökös!
2 Nagyon köszönöm, uram!
