Milady de Winter
Athos az ágyon magához tért, és homályos tekintettel nézett körbe. Barátai ott álltak egy körben az ágya mellett, a kör közepén az orvos állt. Halkan beszélgettek, és Athos túlságosan bágyadt volt még ahhoz, hogy tökéletesen értse, mit mondanak.
Mikor a doki észrevette, hogy ébren van, odalépett hozzá.
-Uram- kezdte-, el kell távolítanom a nyilat a karjából. Korántsem lesz fájdalommentes a művelet, ezt gondolom sejti. Barátai majd segítenek elviselni a fájdalmat, én pedig igyekszem gyors lenni.
-Csak... Csinálja már!- vicsorította Athos. Damien odanyújtotta a sebesültnek a kezét, aki eleinte szégyellte megfogni, aztán mikor az orvos megmozdította bal karjában a nyilat, mégiscsak engedte a fiúnak fogni a kezét. Porthos a vállait tartotta az ágyon, D'Artagnan a sebesült karját. Aramis csöndesen imádkozott.
Kétségkívül Athosnak olyan lélekjelenléte volt, mint négy barátjának együttvéve. Az orvos jó párszor megcibálta, megrántotta a nyílvesszőt a sebben, melytől a testőr minden izma összerándult, de egy halk nyögésnél többet nem engedett meg magának. Egyedül Damien érezhette igazán Athos fájdalmát (és villogó szeméből ítélve haragját), ugyanis néha olyan erővel szorította a kezét, hogy a fiú azt várta, mikor töri el.
Végül csak abbamaradt a szorítása, megvonaglott, mikor kikerült sebéből a nyíl, és vére egyre inkább telítette a karja alá helyezett tálat, ami már így is félig megtelt. Az orvos gyorsan ellátta, bekötötte sebét, aztán eltűnt a vérrel együtt.
Athos fáradtan, sápadtan, félholtan kapkodott levegő után az ágyon fekve, de kezével még mindig fogta Damien, az övéhez képest kicsi kezét. Az ifjú testőr lenézett rá, valami megmagyarázhatatlan csillogással a szemében. D'Artagnan összevonta a szemöldökét, úgy figyelte egy ideig őket, aztán intett barátainak és egyedül hagyták őket.
Damien odahúzott egy széket az ágy mellé, és onnan figyelte némán a testőrt, akinek sápadt arcán lassan két vörös folt kezdett növekedni, szeme fénytelenségét vad csillogás váltotta fel. Láz, gondolta Damien.
-Miért nem ment aludni?- kérdezte egyszerre Athos.
-Valakinek figyelni kell magára is- mondta halkan Damien.
-Volt valaha szerelmes, Damien?- szegezett neki egy újabb kérdést lángoló kék szemével a beteg. A fiú lélegzete egy pillanatra elakadt, aztán nagyot sóhajtva válaszolt.
-Egyszer, uram.
-Szegény fiú- mormogta a testőr.- Egyszer én is szerettem egy lányt. Akkor a valódi nevemen éltem: de La Fère gróf. Semmit sem tudtam róla, őrülten szerettem, elvettem feleségül- halkan beszélt, de gyorsan, szemöldökét összevonta, vad tüzű szemével most úgy tűnt, mintha az emlék égetné.- Az angyal démon volt. Túl későn tudtam meg, hogy liliom bélyegét hordja a vállán. Felkötöttem...
-Szent ég!- suttogta Damien meglepetten.- Ez emberölés, Athos!
-Emberölés, ha meghalt volna. Túlélte, nem tudom hogyan. Évekkel azután találkoztunk. Teljesen elhomályosította D'Artagnan fejét, mint annak idején engem hódított meg. Szerencsére felismertem családi gyűrűmet, onnan jöttem rá, hogy ő volt. Majdnem megölt minket. Végezetül azonban elítéltük Isten nevében. Láttam, ahogy a hóhér lecsapja a fejét. Tényleg meghalt...
-Sajnálom, gróf úr- suttogta a lehető leghalkabban Damien. Athos szeme a megszólításra megvillant, és egy pillanatra mintha elszállt volna belőle minden láz.
-Nem. Itt nincs semmiféle gróf. Én már csak Athos vagyok.
-Rendben van, Athos. Aludjon- tette hozzá egy gyengéd mosoly kíséretében Damien. Nem kellett a sebesültnek kétszer mondani, szeme lecsukódott, és lélegzete hamarosan biztosította őrzőjét nyugodt álmáról.
Csupán egyszer ébredt fel, az éjszaka közepén, és akkor is csak azért, mert ahogy átfordult az oldalára, jobb keze egy térdnek ütődött. Felpattant a szeme, és látta, ahogy Damien még mindig enyhe mosollyal az ajkán figyeli.
-Miért nem alszik?- suttogott Athos.
-Mert még mindig vigyázok magára.
-Fölösleges. Inkább aludjon, Damien. Magán egy karcolás sincs, még szerezhet dicsőséget magának a csatákban. Aludjon hát- Athos körbenézett.- Ott az a láda. Tudom, nem valami királyi fekhely, de látom a szemén, hogy mindenáron maradni akar. Hát aludjon ott.
-Jó, de csak mert annyira makacs- felelte Damien, és elnyújtózott a ládán.
-Bon nuit, mon cher ami1- szólt Athos és lehunyta a szemét.
-Bon nuit- felelte Damien, és bizony hamar elaludt.
1Jó éjszakát, kedves barátom.
