Au revoir, mon jolie
René vett hát egy kellemes fürdőt, azonban utána nem alváshoz öltözködött, hanem fehér inget kapott magára, fekete nadrágot, sötétkék ujjast és fekete köpenyt. Kalapjáról lekapta a sárga tollat, így csupán a kék maradt rajta. Pár perc múlva már teljesen felöltözve állt ott.
Kilépdelt a folyosóra, végigsétált rajta, csak egy szobánál állt meg. Halkan bekopogott oda. Válasz nem jött, csak az ajtó nyílt ki. Diamante állt az ajtóban, egy másik, de díszes világoskék ruhában, fejkendőben, éjfekete köpenyben. René csak elmosolyodott, intett neki és lesétált a lépcsőn. A szolgálólány szorosan a nyomában maradt.
Az udvaron egy lelket sem láttak. A gróf leakasztott a kapu mellől egy lámpást, az volt az útmutatójuk. René karját nyújtotta a lánynak, aki abba örömmel bele is kapaszkodott. Lassan, meghitt csendben sétáltak. Tudták, hogy ilyen estére nem sokszor -vagy talán soha többé nem- lesz alkalmuk.
Elérték az erdőt. Besétáltak a már ismert tisztásra. A gróf szembefordult társnőjével, de nem szólt egyikük sem. Ebben a néma, ünnepélyes csöndben hallották az erdő hangjait: baglyok huhogását, vadak surranását, tücskök ciripelését. Csodálatos pillanat. A Hold is előbújt felhőpalástja mögül, s egyenesen a tisztásra világított, mint egy reflektor.
-Kisasszony- törte meg a csendet lágy hangon René-, örülök, hogy elfogadta meghívásomat.
-Köszönöm, hogy meghívott, gróf úr- felelte Diamante és mélyen meghajolt. A gróf megfogta a karját, úgy segítette egyenes testhelyzetbe a lányt.
-Azt hiszem mindketten pontosan tudjuk, miért vagyunk itt... Sajna, dühömben meglehetősen ostobán viselkedtem, nem gondoltam a jövőre, csak a jelenre.
-Megértem, uram...- és folytatta volna tovább a szegény lány, de René mutatóujját az ajkához illesztette.
-Semmi uram. Magának csak René vagyok, kisasszony- mondta mosolyogva.
-Ez esetben én csak Diamante lehetek magának- hangzott a felelet.- Tehát, ott tartottam, hogy teljes mértékben igaza volt. Úrnőm megsértette, de egy hölggyel nem óhajtott párbajozni. Azonban a társasága mégiscsak kellemetlen. Igazam van?
-Látnoki képességekkel rendelkezik, kedves Diamante. Igen, igaza van. De ne a Madame-ról beszélgessünk, ha kérhetem. Diamante, én azért invitáltam önt ide, hogy búcsút mondhassak.
-Sejtettem. Ezért is fogadtam el. Jómagam is szeretnék elbúcsúzni.
-Az első napon, mikor megláttam- folytatta René mélyen a lány szemébe nézve, megindult hangon-, akkor egészen megszédültem. Szépsége egyszerűen magával ragadott, megszűnt a világ, csak önt láttam. Már akkor tudtam, hogy ön különleges hölgy. Amikor láttam, milyen szelíden tűri úrnőjének minden gúnyát, kínját, panaszát milyen bájosan hallgatja, ez a sejtelmem megerősödött. A holló esete egy kedves emlék marad nekem. És szeretném, ha tudná, hogy bárhová megy, nem fogom elfelejteni.
-René- szólt meghatottan, remegő hangon Diamante-, első nap, amint önre néztem, elhagytam a Földet. Úgy éreztem, nem is ember vagyok, hanem angyal. S ön maga az Isten. Az én Istenem. Fiatal vagyok még, nem is tudtam, hogy mi az a melegség, ami hirtelen elöntött, amikor megláttam. Ma már értem, azt hiszem. És higgye el, kedves René, hogy bármily messze is fog sodorni a sors öntől, én mindig emlékezni fogok egy bizonyos René de Bellerose grófra.
A gróf bájosan, kedvesen elmosolyodott, zsebébe nyúlt, és egy kék kövű gyűrűt vett elő belőle. A gyűrű maga arany volt, de a kék kő a holdfényben gyönyörűen csillogott. René megfogta a lány kezét.
-Nem, René, ezt nem fogadhatom el!- tiltakozott a cseléd.- Ez túl nagy ajándék nekem! Már így is sokat adott.
-Fogadja el, Diamante- kérlelte remegő hangon a gróf.- Önnek bármit megadnék, ez a gyűrű pedig nem nagy ajándék.
Azzal felhúzta Diamante ujjára a gyűrűt, és forró csókot nyomott a cselédlány puha kezére. Az elpirulva figyelte, mint egyenesedik föl a gróf. René csak állt ott, fogva a lány kezét, elmerült a szemei figyelésében.
Diamante azt hitte, vár valamit. Pontosabban azt várja, hogy ő is adjon egy búcsúajándékot ezért a gyűrűért cserébe. Elkezdett hát kotorászni a zsebében. Talált is benne egy madzagdarabot. Szelíden megfogta a gróf kezét.
-Én ugyan sok mindent nem adhatok- kezdte lágy hangján-, de erről talán nem fog elfelejteni- azzal óvatosan rákötözte René ujjára a madzagot. A fiatalember felnevetett, mire Diamante lesütötte a szemét, gondolta, hogy azon nevet a gróf, hogy ő egy madzagot adott egy gyűrűért cserébe. A fejét is lehajtotta.
-Köszönöm- hallotta a fiatal gróf hangját. René a lány álla alá támasztotta az ujját, úgy emelte fel a fejét, hogy a szemébe nézhessen.- De hogy is gondolhatta, hogy elfelejtem? Esküszöm itt, a Hold alatt, hogy soha nem fogom levenni.
Diamante elmosolyodott, egy pillanatig még így maradtak, aztán René forrón megcsókolta a cselédlányt. A lány nem tudott hová lenni ámulatában és zavarában, de a csókot azt boldogan viszonozta, lágyan átölelték egymást. Ez a két személy, akik rang és születés dolgában különböztek ugyan, most ebben a csókban, ebben az ölelésben eggyé váltak.
Ugyanúgy kart karba öltve sétáltak haza, mint ahogy jöttek. Csakhogy sokkal boldogabb arckifejezéssel. Búcsúzni indultak, szomorúan, komoran; most boldogan jöttek együtt, mintha sosem válnának el. A gróf egészen a szobája ajtajáig kísérte Diamantét. Még egy bájos mosolyt váltottak, aztán a lány becsukta az ajtót.
Vagyis becsukta volna, ha a gróf nem teszi oda a kezét. A lány kérdőn nézett rá, mire ő közelebb hajolt, egészen a füléhez, s úgy suttogta, hogy a kis cseléd egészen beleborzongott.
-Au revoir, mon jolie4- súgta a gróf, mint írtam, a lány fülébe.
-Au revoir, mon chevalier!5- suttogta alig hallhatóan Diamante. René gyorsan körülpillantott: sehol senki. Még egyszer megcsókolta hát szerelmét, ha lehetséges, akkor még forróbban, mint az előbb. Aztán elváltak.
Másnap reggel René a szobája ablakából figyelte az udvaráról kirobogó kocsit. Arcán egyszerre tükröződött az öröm, hogy végre megszabadult attól a kényes asszonytól, és a bánat, hogy az a kocsi a szerelmével robog tova.
4Viszlát, szépségem.
5Viszlát, lovagom!
