Epilógus
Aznap nagy ünnepség volt a városban. Mindenki éltette Erísia királynőt, Stoiry királyt, Navet herceget. Az aljanépből emelkedtek fel hercegek, hercegnők, bárók, bárónők és még sorolhatnám. És miért? Mert Erísia nem azt nézte, hogy ki minek született, hanem azt, hogy ki hogyan élt. Lanthirelt bárónői rangra emelte, és ott lakott vele a palotában. A forradalom dicsőséges győzelme onnantól kezdve ünnepnapnak számított, és a dalunk vált a nemzeti himnusszá.
Lanthirel életet adott egy gyönyörű fiúnak, akinek barna haja és gyönyörű kék szeme volt. Gabrielnek nevezte el. Persze a királyi családhoz is hamar érkezett az áldás, Erísia is megtudhatta mit jelent anyának lenni.
Navet nem talált magának párt, de a királyi gárda parancsnokaként tökéletesen érezte magát. Hol babázott a palotában, hol őrjáratot vezetett, hol csak ült otthon és festett, miközben a himnuszt fütyörészte.
Felragyogott a Nap a királyságban, Erísia maga tartotta a kezében. Őt persze egy egész sereg tartotta a vállán. S a királynő nem feledte ezt el, a jutalmakat bőkezűen osztotta, mert ő már rájött, hogy az uralkodó akkor nagy uralkodó, ha a szíve nagy, nem pedig a földje.
Anjelros Fioro
