Felragyog a Nap
Anjelros halála után szomorú hangulatban folytattuk utunkat. Bár Navet-t kicsit biztatnom kellett, sikerült rávenni, hogy ne adja fel. Már a város alatt táboroztunk, mikor este Stoiry bejött a sátramba.
-Erísia- szólt-, beszélhetnénk?
-Persze- mondtam rámosolyogva. Aztán ahogy a szemébe néztem, megrettentem. Komor tekintettel ült le az ágyamra ez a mindig vidám és pimasz kalóz.
-Biztos vagy te ebben?- kérdezte halkan.- Le akarod győzni Nolát?
-Igen!- kiáltottam.- És nem csak akarom, le is fogom!
-Nyugalom, nem azért mondtam, hogy kiabálj. Csak féltelek. Azok után, ami Stefánnal és Anjelrosszal történt, eléggé megingott a hitem.
-Bennem?- szóltam, talán élesebben is, mint akartam. Felvonta a szemöldökét, és megrándult az ajka, mintha nyomban tagadni akarna, de aztán végül mégsem szólt egy szót sem.- Tehát igaz. Egy kalóz sosem változik!
-Nem!- kiáltotta, és felpattant.- Igenis megváltoztam. Miattad. Épp ezért nem akarom, hogy meghalj!
-Nem fogok meghalni, nem érted?- feleltem, és odaálltam egészen az orra elé.- Ha nem hiszel bennem, nem kell itt maradnod, menj innen! Megoldom nélküled is, nem kellesz te nekem!- azzal meglódítottam az ajtóul szolgáló nyílás felé. Elégedetten láttam, hogy meglepődött, milyen erő is rejtőzik ebben a vékony karban. Aztán kiment. Sírva borultam az ágyra, magamhoz ölelve a párnát.
-Erísia- hallottam egy ismerős, drága hangot. Navet lépett be a sátorba, de nem néztem fel, csak sírtam tovább.- Erísia, hallottam, hogy veszekedtetek...
-Na és?- dünnyögtem még mindig párnába fúrt fejjel. Éreztem, ahogy leül mellém, és a vállamra tette a kezét.
-Ne sírj, kérlek. Ha valóban úgy van... Ha valóban nem érdekled, ne bánkódj. Ilyenre nincs szükségünk a csapatban. Vagyunk még háromszázan, akik hiszünk benned, és szeretünk.
-Köszönöm- mondtam, és könnyes szemmel néztem fel rá. Magához ölelt, lágyan simogatott, mintha a testvére lennék. Stoiry szeretete elvonta róla a figyelmemet, de még mindig nagyon imádtam, ha simogatott.
Azon az éjjelen ott aludtunk egymás mellett, összeölelkezve. Nyugodt éjszakám volt, ami meglepő tekintve, hogy másnap már korán reggel seregszemlét tartottunk. A halottakon kívül csak Stoiry hiányzott.
Elindultunk hát a palotához. A város csendes volt, minden ablak zárva, senki sem volt az utcákon. Az ogre erőket bizonyára a palotatérre vezényelték. Nem is tévedtem ezzel a megérzéssel: a tér hófehér márványköveit fekete páncélos ogre sereg taposta.
Navet egy barátjára bízta a parancsnokságot a téren kialakuló harc idejére. A csendet hamarosan kiáltások, halálhörgések, fegyvercsörgés töltötte be, szállt a füst, fröccsent a vér. Én és Navet megvártuk, míg mindenki elmerül a csatában, aztán belopakodtunk a palotába.
Könnyű volt bejutni, az összes őr és katona a téren harcolt. Léptünk visszhangzott ahogy végignyargaltunk az üres termeken és folyosókon. Végül eljutottunk a trónteremhez. Összenéztünk, bólintottunk, és berúgtuk az ajtót.
Odabenn Nola egyedül állt, a terem közepén, háttal nekünk. Lassan, halkan próbáltunk közeledni, azonban engem elragadott a düh, amit Arnor halála miatt éreztem, előre siettem. Mikor már csak egy méterre voltam tőle, Nola hirtelen megfordult, és egy fekete, szikrázó gömböt lökött nekem. Volt benne erő, olyat kaptam, hogy el is estem.
-Hát eljöttek a bosszulók. Az egyik a testvérét, milyen aranyos, a másik a barátját, milyen megható!- gúnyolt minket.- Kár, hogy nem lesz belőle semmi.
Felváltva kezdtük támadni. Én még talpra se álltam, mikor Navet nekirontott. Nehezen lehetett megsebezni, megvágni, olyan erős fekete mágia védte. Aztán mikor már Navet kifáradt, és elkapta a torkát, hogy megölje, következtem én. ÉS ez így ment folyamatosan. Amíg egyikünk harcolt, a másik erőt gyűjtött. A védelme egyre gyengült, a mi reményünk pedig egyre erősödött. Elérkezett az utolsó csapás ideje.
-Együtt!- mondtuk Navet-val, és rohanvást indultunk meg a meggörnyedt Nola felé. Én nem láttam semmit, de Navet hirtelen hátrahúzott, és magához ölelt.
-Mi bajod?- kiáltottam dühösen.- Engedj!
-Nem látod, hogy a kígyóit idézi?- súgta a fülembe. És akkor egy olyan dolog történt, amire senki sem számított: az egyik mennyezeti gerendáról leugrott Stoiry, egyenesen Nolára, és a hátába nyomta a tőrét.
Egy fekete robbanásra emlékszem, meg arra, hogy mind a ketten elestünk Navet-val. Mikor feleszméltem, láttam, hogy Navet is ébredezik. Nola felé néztem, darabokban hevert, és kivert a hideg veríték. Hol van Stoiry?! Felálltam, és akkor láttam meg: homlokán kis patakban folyt a vére, eszméletlenül feküdt két és fél méterre Nola darabjaitól. Egyenesen odarohantam.
-Stoiry!- kiáltottam letérdelve mellé, fejét az ölembe véve.- Édes Stoirym...
Láttam Navet-t a szemem sarkából, ahogy Nola holttestét vizsgálgatja, nem akart megzavarni. Ismét elkezdtem kétségbeesetten szólítgatni a hősünket, aki még mindig nem reagált. Biztos voltam benne, hogy halott. Könnyeim ömleni kezdtek, ráborultam a mellkasára, folyamatosan szorongatva a még meleg karját.
Hirtelen úgy éreztem magam, mintha elaludnék, aztán egy világos helyen találtam magam. Körülnéztem, és megláttam Anjelrost mosolyogva magam előtt.
-Meg... Meghaltam?- hebegtem. Erre ő ugyanúgy mosollyal megrázta a fejét.
-Nem. Csupán egy kérdésem lenne hozzád, Erísia- felelte.
-Hát mondd...
-Szereted?
-Kit?
-Criostóirt, ki mást!
-Imádom- suttogtam. Azzal ismét sötét lett minden. Visszatértem a valóságba. Még mindig sírtam a kalózom mellkasán, mikor éreztem, hogy az emelkedni kezd. Felkaptam a fejem, és ránéztem.
Igen! Élt! Sápadt volt ugyan, de életben volt. Bambán pislogva ült fel, aztán mikor rájött, hogy mellette vagyok, bizonytalanul rám nézett.
-Vége?- kérdezte. Én csak bólogatni tudtam. Már nem bánatomban sírtam, hanem örömömben, és a karjai közé vetettem magam. Ő lágyan átölelt, magához szorított, ajkait ajkamra nyomta, bár mikor kinyitottam a szemem, láttam egy könnycseppet legördülni az arcán.
-Királynőm- szólt Navet mögöttünk udvariasan-, a néped csak rád vár- azzal az erkély felé intett, amelynek nyitott ajtaján át behallatszott a forradalmárok boldog kiáltozása. Engem éltettek. Felálltam hát, és miközben az erkélyre fáradtam, nyomtam egy puszit Navet arcára.
-Neked maradjak csak még mindig a hugicád, értve vagyok?- erre ő mosolyogva bólintott. A fiúk udvariasan megvárták, míg kilépek az erkélyre. Bár a tér mocskos volt az ogrék vérétől, a forradalmárok több mint fele ott állt, és örömkiáltásban tört ki, mikor látta, hogy Erísia már nem hercegnő, hanem királynő.
Navet állt a jobb oldalamon, Stoiry a másikon, és én fogtam mindkettőjük kezét, büszkén, megkönnyebbülten lélegezve be a friss levegőt, hallgatva a forradalom énekét, melyet egykoron még Fuylle írt Anjelroséknak:
„Hallod az embereket?
Hallod dühös éneküket?
Támad a tűz, a vér,
A zsarnokság ma véget ér!”
