Úton
Vittünk magunkkal sátrakat, természetesen. Három hete voltunk úton, mikor egy este, a tábortűz mellett ülve zajt hallottunk. Mindenki megdermedt egy pillanatra, aztán lassan a fegyveréhez nyúlt. Gondoltuk, hogy előbb-utóbb már az úton megtalálnak, de mégis bennünk volt a félelem: mi van, ha még idő előtt elfogy a seregünk?
Láttam Navet szemében is a reményt és a kételkedést keveredni. Ugyanaz forgott a fejében, mint nekem. Megértettem.
Azonban nem sokáig szemezhettünk, mert egy körül-belül 12 főből álló ogre csapat rontott ránk. Mindenki felugrott ülőhelyéről, és nyomban harcba keveredtünk. Láttam, hogy Anjelros megtaszítja Lanthirelt a másik tábor felé, melynek tüze innen is látható volt.
-Menj!- kiáltott rá. Láttam, hogy a nő nemigen akar elmenni.- Menj már. Én jól leszek, csak neked ne essen bajod. Fuss!- erre már Lanthirel is bólintott, és még néhány lány társaságában elrohant.
Véres harc alakult ki köztünk. Az ogrék lassan mozogtak, de ha egyszer sikerült elkapniuk, nem tudtál szabadulni. A lényeg: légy gyors, szinte láthatatlan, és sebezz sokat. Úgy egyszerű kivégezni őket, ha a hátuk mögé osonsz, és igyekszel is ott maradni.
Egy ideig ügyesen bírtam, aztán mikor láttam Stefánt összerogyni egy ogre karddal a hasában, rádöbbentem, hogy mit is művelek én itt. Ebben az elbizonytalanodásomban kapott el az egyik ellenfelem hátulról. Úgy szorított, hogy levegőt alig kaptam.
-Erísia!- hallottam egy hangot a hátam mögött. Nem ismertem fel, hogy kié volt, örültem, hogy egyáltalán az eszemnél voltam, abban a béklyóban... Aztán hirtelen enyhült a szorítás, és kitörtem minden erőmet megfeszítve az ogre karjaiból. Mikor megfordultam, Stoiryt láttam magam előtt, ahogy áll az összeeső szörnyeteg fölött.
-Nem kell megköszönni- mondta vigyorogva, és máris ment tovább. Hosszas küzdés után levertük támadóinkat. A győzelem fáradt öröme után felmértük veszteségeinket. Stefán meghalt, Navet megsebesült, de nem súlyosan, Anjelrosról ez már nem mondható el: mellkasán lyuk tátongott, de még lélegzett. Óvatosan felemelték a fiúk, és átvittük a szomszédos táborba.
Ott egy sátorba fektettük, ahol levettük róla a felsőjét, egyedül az ingét hagytuk rajta. Láthatóan közel volt már a halálhoz, ám a hideg kezek érintésére felnyitotta a szemét.
-Navet- mondta, és hangja halk volt, de erős-, hívd ide Lanthirelt. Kérlek...
-Máris- felelte Navet, és fél perc sem kellett, máris Lanthirel társaságában tért vissza. A nő odarohant párjához, megfogta a kezét, magához szorította, de zokogásban tört ki.
-Ne sírj- suttogta Anjelros, és elmosolyodott.- Bár elmegyek, itt leszek, hidd el. A lelkem veled marad. Akár csak Stefáné.
-Hát ő is?- kiáltott fel szegény anya, és ráborult Anjelros vállára.
-Nyugodj meg, szívem. Ez a világ csak egy ócska másolata annak, ami a halál után vár minket. Stefán volt az első, ő már onnan figyel minket. Hamarosan én is csatlakozom hozzá. Egyet kérnék azonban, mielőtt távozok. Sose feledj el- szünetet tartott, feje felénk fordult.- Látom a könnyeidet, Navet. Emlékezz arra, ki volt az, aki felnevelt. Mindig jusson eszedbe, bárhová mész, hogy ez a forradalmár veled marad, akkor is, ha nincs forradalom. Ha majd megszületik a fiam, neveld úgy, hogy méltó legyen az apjához, de főképp az elvekhez, amit mi képviselünk, érted... fiam?- igen, a megszólítást utólag tette hozzá egy fáradt mosoly kíséretében, mire Navet összeszorította a szemét, de bólintott.
-Köszönöm- folytatta Anjelros.- Stoiry, téged ismerlek a legkevésbé, és éppen ezért nem is tudok hozzád sok beszédet intézni, csak annyit, hogy becsüld meg Erísiát. Okos, szép, ráadásul erős. Olyan erős, mint kevés lány. Állj ki mellette, akármilyen elvetemültséget is talál ki, mert minden szamár a maga kárán tanul- mondta még mindig mosolyogva. Stoiry bólintott.
-Megfogadom a tanácsod, Anjelros- mondta.
-Helyes- suttogta a férfi. Kevés ereje maradt már. Lehunyta a szemét, mélyeket lélegzett, aztán mikor ismét felnézett, megláttam benne azt a tüzet, mely a forradalom alatt lobogott tekintetében.- Erísia, figyelj jól. Tudom, hogy gyengének gondolod magad, tudom, mennyire bizonytalan tudsz lenni, de nehogy meghátrálj. Téged arra teremtettek, hogy uralkodj, hogy királynő légy. Meg kell mutatnod, hogy Te képes vagy megtenni azt, amit Rindír nem tudott. Légy te az, aki valóra váltja a nép álmát, a forradalom álmát! Hozz békét, hozz reményt ebbe a sötét, kegyetlen világba. Te el tudod ide hozni a földi paradicsomot. Ne sírjatok hát, könyörgöm nektek. Én már egy szebb világból foglak vezetni titeket kézen fogva. Tudjátok, hogy szerettelek titeket. Stoiry, isten veled. Erísia, a lehető legjobb szerencsét! Navet, fiam, viszontlátásra!- minden erejét megfeszítve felemelkedett, megcsókolta Lanthirelt, miközben végigsimította a pocakját; kezével a kokárdájáért nyúlt, levette, arra is nyomott egy áhítatos csókot, aztán hátrahanyatlott. Egy sóhaj el nem hagyta ajkát, egy könnycsepp le nem gördült ránctalan arcán. Holtában is szívére szorította a forradalom jelképét, a kokárdát, és mosolygott rendületlenül, gőgösen.
-A Forradalom Királya- suttogta a csendbe Navet, és letérdelt Anjelros ágya mellé.
