Részletek Erísia naplójából
Események
Üldöztek minket. Úgy, mint soha. Menekültünk, de nem tudtuk, hova, miért, mi elől. Hátranézni senki sem mert, megállni szintén alig. Két személy mindig őrségben maradt, az volt a minimum. Két hónapig csináltuk ezt. Két hónapig éreztük Nola tekintetét magunkon, bárhová is mentünk.
Egyszer aztán Navet, mikor az ország déli részére értünk, közel a tengerparthoz, tehát akkor Navet megszólalt:
-Elég már! Nem menekülhetünk egész életünkben! Valamit ki kell találnunk.
-Nekem van egy ötletem- szólt Anjelros.- Itt van nem messze az az erdő. Senki sem merészkedik be a legsűrűbbjébe, azt tartják, hogy szörnyetegek laknak ott. Jómagam már voltam bent, és a vadállatokon kívül semmi nincs odabent. Ott ellehetnénk.
-Nagyszerű- mondta mosolyogva Navet, és máris odamentünk. Alaposan megvizsgálta a fákat, és végül kitalálta, hogy építsünk egy falut a fákon. Felmászni könnyű, és a magasabban levő ágak elég erősek, hogy megtartsanak egy egész házat. Tehát nekiláttunk.
Alig két hét alatt el is készültünk az épületekkel. Jól nézett ki, otthonos volt, és végre normális ágyban aludhattunk annyi idő után. Nem tagadom, szomszédaim jól ki is használták. Anjelros és Lanthirel nem aludtak egész éjszaka... És én se nagyon miattuk...
Másnap, mikor reggeli sétámra mentem az erdőbe, lépteket hallottam. Gyorsan elrejtőztem egy bokor mögé, attól féltem, hogy Nola egyik küldötte jön. Egy férfi hangját hallottam közeledni, mintha engem csalogatna:
-Gyere csak elő, esküszöm, hogy nem bántalak. Tudom, hogy itt vagy valahol, ne bujkálj- „hihetetlen, hogy máris lebuktam!”-gondoltam magamban. Nem tudtam elképzelni, hogyan vehetett észre, hiszen egy sűrű bokor mögé lapultam. Kíváncsi voltam, de féltem is. Pár pillanatig gondolkoztam, aztán a kíváncsiság erősebbnek bizonyult a félelemnél, félrehúztam egy ágat magam előtt, és megpróbáltam megnézni magamnak üldözőm arcát.
Csak egy érdekes cipőt láttam eleinte, aztán lassan néztem felfelé. Széles vállú, nem túl vékony, de nem is túl kövér, kb. harmincéves férfi volt. Szeme kihúzva, némi szakálla is volt. Ember. Kezében pisztolyt tartott, úgy nézelődött. Mikor felém fordult, gyorsan elhúzódtam a bokortól, azonban az ág megzörgette a leveleket. Hallottam a pisztoly kakasának csattanását.
Láttam az árnyékát közeledni. Lassan húzódtam egyre hátrébb, míg egy sötétebb részen be tudtam bújni a fák közé. Hallottam a lépéseit, hallottam, hogy megmozdítja a bokrot.
-Azt hiszed elmenekülhetsz?- morogta, miközben elkezdett arra jönni, amerre éppen álltam. Bizonyára látta a nyomaimat a földön. Lassan, lebukva osontam el mellette, ahogy Navet tanította. Visszatérhettem volna a többiekhez, de akkor lehet, hogy egyenesen hozzájuk vezettem volna ezt az embert. Hirtelen eszembe jutott, hogy kés nélkül sosem megyek sehová. Most is nálam volt az én legjobb barátom.
Így hát mögé kerültem, míg ő a nyomaimat követte, elővettem a késemet. Közelebb osontam, és hátulról a nyakához illesztettem a késem.
-Ne mozdulj!- mondtam, és hiába igyekeztem határozott lenni, remegett a hangom.- Egy rossz lépés, és elvágom a nyakad!- lassan lenézett, és elnevette magát.
-El tudom képzelni, milyen ügyesen bánsz a késsel, ha így tartod- mondta gúnyosan. Visszahúztam a kezemet, hogy megnézzem, miért mondta. Hát azért, mert fordítva fogtam: a tompa végét nyomtam a nyakához! Mire felnéztem, azt vettem észre, hogy a férfi velem szemben áll, vigyorog. Megragadta mindkét kezemet. Kemény keze volt, erős, és mégsem fájt, ahogy szorított.
-Hát ennyi volt- suttogtam.- Tessék, vigyél az úrnődhöz, úgysem árulok el semmit a többiekről.
-Mégis miről beszélsz?- kérdezte.- Azt sem tudom, ki vagy, és nekem nincs úrnőm.
-Hát nem Nola küldött?- hebegtem.
-Nem. Mindenesetre rossz ötlet volt rám támadni. Ki vagy, szépség?
-Semmi közöd hozzá.
-Ó, a kis makacs. Na mindegy. Nem láttál errefelé egy vörös hajú, kék szemű, kihívó rongyba öltözött csajt?
-Nem...- mondtam. Elengedett, és körülnézett.
-Hát hol a francba van...?!- morogta magában.- Amúgy meg Criostóir vagyok. Nem olyan bunkó, mint egyesek- tette hozzá. Megértettem a célzást.
-Erísia- mondtam. Rám nézett sötétbarna szemével, biccentett, és övébe dugta a pisztolyt. Akkor vettem csak észre, hogy felsőjének gombjain koponyák vannak.- Te... Kalóz vagy?
-Voltam, szépség- felelte összevont szemöldökkel.- A legénység felét kinyírta az a kis szuka, akit keresek. Majdnem engem is sikerült neki. Csakhogy éppen zátonyra futott a hajó, és kissé félremozdult a keze. Elmenekült a ribi, de csak azért, mert el tudta kötni a csónakot. Idáig a nyomában voltam, most viszont...
-Van hová menned?- kérdeztem. Felvonta a szemöldökét, és nemet intett.- Akkor gyere velem. Mindig szívesen látjuk a magunkfajtát.
-Csak nem vagy rabló?- ránéztem. Láttam, hogy tetszene neki a gondolat, ha az lennék. Hát miért ne próbáltam volna meg hazudni neki?
-Dehogynem, kalóz uraság- kacsintottam. Láttam megvillanni a szemét, és nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjak egyet. Aztán intettem neki, hogy kövessen, és elvezettem a faluba.
