Ne igyál előre a medve bőrére!
Meghallgattuk, mit akar mondani. Azt kérte, hogy engedjük átvenni apja helyét, esküszik, hogy nem fog ártani nekünk, sőt a forradalmárok követeléseinek eleget tesz, amennyiben azok a józan ész határain belül maradnak.
Ez persze sokaknak tetszett, de akadtak olyanok is, akik bizalmatlanok voltak. Ám Stefán, én és Erísia meggyőztük Navet-t, hogy egy próbát megérhet a dolog.
-Na jó, de nem vágunk csak úgy vaktában neki!- mondta Navet.- Kössünk szerződést. Ha betartod a szavad, semmit nem teszünk, de ha nem, a szerződés feljogosít minket arra, hogy ellened forduljunk, esetleg megöljünk.
-Rendben- bólintott rá Arnor. Viszonylag hamar elkészült a szerződés, az aláírás hiányzott már csak róla. Navet ekkor egy asztalra terítette forradalmunk zászlaját, azt a zászlót, melynek látványa mindig megdobogtatta a szívem, és azon írták alá a szerződést. Nagy ünnepség követte az aláírást. Végre béke honolt a városban, és egy olyan királyunk lett, aki nem fog minket cserben hagyni.
Elkezdődött a tánc. Nos, egy darabig Navet-val beszélgettem, aztán a fiammal, egész addig, amíg a terem másik végében meg nem láttam Lanthirelt. Erísiával csacsogott valamit, de minden második pillantásával engem fürkészett.
-Na mi az?- kérdezte gúnyosan, játékosan Stefán.- Csak nem rezeltél be a hölgytől?
-Ugyan már!- mondtam, és finoman a vállára csaptam.- Csak éppen nem vagyok valami jól kiöltözve.
-Mert talán más ki van? Táncolni lehet még ruha nélkül is!- toldta meg, aztán hangosan elnevette magát. Mosolyogva ráztam a fejem, aztán csak erőt vettem magamon, és átszeltem a termet.
Egyenesen az egyre mosolygó Lanthirelhez sétáltam, akit Erísia közben ott hagyott, hogy a testvérével beszélhessen. Egyelőre csak odaálltam mellé, és úgy szóltam hozzá.
-Jól szórakozik, kisasszony?
-Jól, uram, bár lehetne ezt még fokozni- felelte a szeme sarkából rám pillantva.
-Megtisztelne esetleg a következő tánccal?- a zene éppen véget ért, én pedig kezet nyújtottam a nőnek. Persze, hogy igen volt a válasz. Egy keringő következett, mely felettébb romantikus hangulatot adott az amúgy is gyertyafényben tündöklő teremnek.
Lanthirel szemébe néztem. Azok a barna szemek úgy csillogtak, mint ahogy a havas toboz csillog a napfényben. Közelebb léptem, átkaroltam egyik kezemmel a derekát, míg a másikkal megfogtam kis kezét, és nyomtam rá egy csókot. Bájosan elmosolyodott, vállamra tette könnyű kezét, és táncoltunk.
Ahogy az egész parkettet áttáncoltuk, úgy éreztem, mintha nem is a földön járnék, hanem egyenesen a felhők fölött. Belefeledkeztem a keringőbe, Lanthirel érintésébe, a szemeibe, a mosolyába. Akkor jöttem rá, hogy szeretem. Észre sem vettem, hogy az addig a parketten lévő párok abbahagyták a táncot, és minket figyeltek. Egyszerűen csak hagytam, hogy a lelkem szárnyaljon.
És aztán jött az este fénypontja. Jött egy kissé lassabb rész a zenében, ahol kifújtuk magunkat, aztán ismét felvettük a szokásos gyors, andalító tempót. És mire a zenének a refrénje következett, megcsókoltam. Forrón, tisztán, tele szerelemmel. És ő boldogan viszonozta. Csak akkor eszméltem rá, hogy igazából a földön járunk, mikor meghallottam, hogy tapsolnak. Bizony, az egész nép minket tapsolt. Azt hittem, hogy az a nap már nem lehet rossz. Aztán rájöttem, hogy mégis.
Hirtelen egy fekete villám csapódott be a trónszék elé, és megjelent egy tejfölszőke hajú, fekete szemű nő. Én persze fel nem ismertem akkor még, Rindír megismerte volna, de annyit mesélt már Erísiának és Arnornak, hogy ők is felismerték.
-Nola- sziszegték mind a ketten. Nola erre elvigyorodott, és Arnorhoz e szavakat intézte:
-Öröm látni, fiam. Megerősödtél, látom. Köszönöm szépen, hogy megszerezted nekem a trónt.
-Ki mondta, hogy neked szereztem?- kérdezte Arnor.- A hatalom engem illet, én vagyok a jogos örökös!
-Ki beszél itt jogokról?- utánozta gúnyosan Nola a fiút.- Na jó, ha ennyire cirkuszolni akarsz, hát legyen. Úgyis annyira benne vagytok már az egyezkedésben: küzdjünk meg. Ha te nyersz, tied a trón, de ha én, enyém.
-Egyszerű- mondta Arnor.- Hát legyen.
Mindenki távolabb állt, egészen a falhoz lapultunk. Nola előrébb lépett, Arnor maradt a helyén. A fiúnál volt tőr, az anyánál nem. Gyanús. Elkezdték a harcot. Az ifjú örökösnek esélye sem volt. Meg sem tudta karcolni Nola bőrét, ő azonban egyre több sebbel ajándékozta meg tulajdon gyermekét, fekete mágia használatával. Arnor mellkasából már ömlött a vér, de még mindig talpon volt.
-Nem ölnéd meg a fiadat...- mondta Nolának, és véreset köpött az arcára. És ezzel írta alá a halálos ítéletét. Láttam, ahogy a nő teste körül egy fekete mágikus kígyó tekereg.
-A vadállat is megeszi a kölykét- vicsorított az anya, és hirtelen ökölbe szorította a kezét. Arnor felnyögött, térdre esett, levegőért kapkodott, de a kígyó becsúszott a torkán. Már ordítva fetrengett a földön Nola előtt, aki mindezt vigyorogva nézte.
Oldalra pillantottam. Láttam, hogy Navet és még pár tünde fogja vissza Erísiát, hogy ne rohanjon oda, láttam, hogy Stefán vörösödik a dühtől, de a helyén marad, éreztem, hogy Lanthirel bújik hozzám, elborzadva attól amit lát.
Ismét a haldoklóra koncentráltam. Brutális kivégzés egy fiatalember számára, ráadásul éppen a tulajdon édesanyjától... Nola szeme megvillant, lassan felemelte a jobb kezét. Ahogy a keze emelkedett, úgy emelkedett Arnor mellkasából kifelé a kígyó. Lassan törte át a csontokat, az izmokat, a húst, a bőrt. Arnor egyre csak ordított, már nem is emberi hangon. Annak a sikolya volt ez, akit egy vadállat tép darabokra. Végül, még néhány hörgés után kiszenvedett.
-Ki következik?- kiáltotta Nola vérszomjasan. Senki sem válaszolt. Jó, Erísia csak azért nem, mert befogták a száját. Menekültünk, ahogy tudtunk. A palota előtt egy egész ogre sereg táborozott, de átengedtek minket. Nyilván Nola parancsára. A macska is mindig játszik a prédájával, mielőtt megenné.
