A forradalom győzelme
Mikor visszatértünk a tanyára, Erísia már várt minket a felépített barikád mögött. Navet persze rögtön elkezdte szervezni az átköltözést a szigetre, a főerőket oda központosította. Stefánnak persze egészen más járt a fejében.
Ahogy meglátta Erísiát egyedül, odaszaladt hozzá.
-Hol van?- kérdezte tőle a kezét megfogva.
-Kicsoda?- kérdezett vissza meglepetten a lány.
-Hát Nengelil, a fenébe is! Navet elmondta, hogy elhoztad, míg ők elfoglalták a börtönt. Szóval?- kérdezte mosolyogva, és körülnézett.- Hol bujkál?
-Stefán- sóhajtotta Erísia-, attól tartok, Nengelil nem bujkál.
-Tessék?- nyögte ki a fiam, és arcára ráfagyott a mosoly.- Hát nem jött el?
-Nem, ugyanis meghalt. Nagyon sajnálom...- figyeltem őket. Láttam, hogy Erísia maga is könnyes szemmel fordul el, Stefán pedig ökölbe szorított kézzel esküdött bosszút Rindírnek. Aztán hozzám rohant, és kisírta magát a vállamon.
Szerencsére nem volt ideje mély gyászba zuhanni, ugyanis szinte azonnal elindultunk a palota felé. A börtönben lenyúlt fegyvereknek nagy hasznát vettük, és mire a palotához értünk, egész szabályszerű hadseregünk lett. Már vártak ránk. A királyi gárda teljes hosszában elfoglalta az udvart, a katonák élén Arnor állt teljes harci díszben. Stefánra néztem. Láttam, hogyan sápad el a gondolattól, hogy a legjobb barátjával kell harcolnia. Azt is láttam, hogy aztán egy kicsit magasabbra pillant, és előbb még színtelen arcába beleszökik a vér. Követtem a tekintetét, és nyomban megértettem: Rindír király állt a várfalon a tüzérekkel és Tolomirral.
Odaugrottam Navet mellé, és felkiáltottam Rindírnek:
-Rindír, öreg barátom!- persze a maró iróniát még megtoldottam egy gúnyos mosollyal.- Ismét találkozunk. Bár ezúttal nem én vagyok sarokba szorítva.
-Esélyetek sincs ellenünk!- hangzott a felelet.- Nekünk egy egész ezredünk van, ti meg jó, ha vagytok százan!
-Majd meglátjuk!- mondtam, és Navet-re néztem, aki már készen állt a támadásra, mégis várta, hogy az ellenfél támadjon. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan megadták a jelet a tűzre, és öten máris elterültek közülünk.
Megkezdődött az ostrom. Nem írnám le még egyszer, nem sokban tért el a szigetitől. Annyi volt a különbség, hogy itt nem alakult ki párharc senki között, mindenki vágta az ellenfelet, nem nézte, hogy kit öl, csak ölt. Stefán inkább az íjával irtotta az embereket, míg én a közelharcot díjaztam. Amikor már kezdett nagyon véressé válni a harc, és a királyi haderő már-már győzelemre jutott, hirtelen minden arc az egyik rózsalugas teteje felé fordult. A fiam állt ott, kezében az íjával, melyet már felhúzva tartott egyenesen Rindír felé.
-Idefigyelj, Rindír! Királynak mondod magad, de nem vagy több egy zsarnoknál!- kiáltotta oda neki.- Egy bűntelen tündét börtönbe vetettél, ez voltam én, nem érdekel. De az, hogy egy fiatal lány miattad halt meg... Ezt már nem tűrhetem!- és azzal lőtt. Nyílvesszőjét egyenesen a király szeme közé küldte. Rindír azonnal holtan esett össze.
A katonák felkiáltottak, menekülni kezdtek vagy megadták magukat. Már csak a leghűségesebbek voltak hajlandóak harcolni, de azokat is hamar elfogtuk. Igaz, Tolomir meghalt, de Arnor életben maradt. Éppen megöleltem fiamat, mikor hallottam, ahogy Arnor azt mondja Navet-nak:
-Kössünk alkut.
