4. fejezet

A megszállott

Másnap reggel az úrhölgy elhatározta, hogy kilovagol. Csak megnézegetni a földeket, kissé csavarogni. Állította ő. A valóság azonban egészen más volt.

„Szegény fajankó- gondolta magában, mikor felnyergeltette a lovát Christopherrel.- Elhiszi, hogy szeretem. Még ha hasonlítana egy kicsit... De nem, nem, nem szabad rá gondolnom... Jaj, egek, miért is reménykedek még mindig? Hiszen azóta tizenegy év telt el. Biztosan talált már magának egy jóravaló menyasszonyt, akit elfogadtak a szülei is... Ez a megkülönböztetés igazán ostobaság! Nemesnek és parasztnak is ugyanaz lesz a vége: halál. Nem számít, hogy mekkora gazdagságban vagy szegénységben született. Nem számít, meddig, hogyan, mivel kereste a kenyerét, a halál mindenkiért eljön. És sosem tudni, mikor.

Ugyanez a sors vár a gyújtogatókra is. Egyik sem fog menekülni bosszúm elől. Rengeteget szenvedtem a bűntudattól s testvérkém hiányától, most is szenvedek, fogok is még. Egy életet döntött romba az, aki aznap éjjel részt vett Montleg leégetésében, noha azóta újjáépítettük az egészet. Könyörögni fog, könnyek között fuldokolva, térden csúszva fog könyörögni, hogy hagyjam abba, de nem. Lassú, és fájdalmas halála lesz. Még így sem fog annyit szenvedni, mint én...”

Tekintete Christopherre tévedt, aki kivezette a lovát, és parancs teljesítésre készen várakozott.

-Nyergelj fel egy lovat magadnak is- szólt oda neki az úrhölgy.- Velem jössz.

Ki tudná leírni azt az örömet, ami megcsillant, sőt, inkább felragyogott a fiú szemében. Gyorsan kikötötte Dawnie lovát egy cölöphöz, ami kifejezetten erre a célra szolgált, és száguldott is vissza az istállóba.

„Szegény szerencsétlen- folytatta tovább az elmélkedést a nő.- A szíve és az esze is az enyém. Olyan, mint egy báb. Nem érti, mit miért cselekszik, de megteszi, mert én kérem rá. Mikor elég távolra jutunk a birtoktól, elküldöm, hogy menjen el Zocrotanba, és nyomozzon nekem. Ha nem akarná, hamar meg fogom tudni győzni, és mindenképp lesz egy kémem, aki folytatja megkezdett munkámat.

A hollócskám megtalálta a keresett alanyt. Nagyszerű. Tehát most már nincs más hátra, mint megüzenni a főtanácsosnak, hogy megvan. Ő majd elhozatja, én már nem akarok vele többet foglalkozni. Annyit mondott, hogy találjam meg, az meglesz. Nem is őrzi senki, csak az a bogaras apja. Egy csúzlival jó helyen találod el, és kifekszik.

Különben is, mit érdekelnek engem az ő apró-cseprő nőügyei? Mindenkinek megvan a maga kínja, miért foglalkoznék én az övével? Annyira nagy embernek hiszi magát, és még azt se tudja megtalálni, akivel találkozni akar... Ami még szebb: nő. Hát, nagy durranás lehet az a nőszemély is, aki ehhez hajlandó egy ujjal is hozzáérni...”

Abban a pillanatban könnyed, kecses mozdulattal felpattant hátasára. Az állat barátságosan horkantott egyet, és a kezéhez bújt, akár egy macska. Ő volt az egyetlen barátja.

Az istállófiú melléje léptetett, mire ő megszorította térdével az állatot, és vágtára ösztönözte. Ha a szegény szerelmes szólni próbált, akár egy szót is, Vorlaimer úrhölgy csak még jobban hajtotta szinte repülő paripáját, maga mögött hagyva a fiút. Mikor aztán úgy érezte, elég távolra értek, fogta magát, és megállította lovát. Christopher hamar utolérte.

-Úrnőm- kezdte, és majdnem úgy lihegett, mint a lova-, mégis miért ez a nagy sietség? Hová megyünk?

-Én sehová- felelte félvállról az asszony.

-Hogyan, kérem?

-Csak maga megy, kedves Christopher.

-És mégis hová?- kiáltotta a fiatalember.- Kegyed nélkül? Ó, micsoda szerencsétlenség!

-Ugyanezt mondja akkor is, ha azt felelem, hogy az én megbízásomból?

-Ó, nem, úrnőm, akkor nem!- szólt a fiú, és szenvedéllyel hevítetten csókolta meg a nő felé nyújtott kezét.- Mondja, miben lehetek szolgálatára?

-El kell utaznia, uram- felelte megvető mosollyal, ami a szerencsétlen megszállott szemében angyali kegynek látszott.- Mégpedig egyenesen Kingermarkba, Zocrotan fővárosába. Néhány férfit keresek- itt elsötétült a fiatal fiú szeme-, akik részt vettek egy Montleg nevű falu felgyújtásában tizenegy évvel ezelőtt.

-És ha már nem élnek?- vetette fel Christopher, mintha csak Dawnie kimondatlan félelmét visszhangozná.

-Az egyik csak él!- tört ki belőle az indulat.- Nem érdekel, hányan maradtak. Ha csak egy, akkor csak az az egy fog bűnhődni, nem számít. De nem fogok felhagyni a bosszú keresésével.

-Ó, úrnőm, olyan szép és fenséges mikor így beszél!- áhítozott az ifjú, és két kezét összekulcsolta, mintha csak valami istenséggel találta volna magát szemben. Az úrhölgy engedett neki még egy kézcsókot, de többet nem, hiába epedezett utána.

-Induljon, Christopher- parancsolt rá.

-Azonnal, úrnőm!- azzal el is indította lovát, bár minden percben hátratekintett, hogy ott van-e még Dawnie, és mindig intett is neki.

Amint már elég messzire ért, Dawnie megfordította hátasát, és vágtatott vissza a birtokára. Megparancsolta, hogy keressenek egy új istállófiút, aztán azt is meghagyta, hogy senki se zavarja, és bezárkózott a dolgozószobájába, hogy megírja a jelentést Nicolasnak. Megmártotta a tollat a tintában, és hozzálátott:

Tisztelt Főtanácsos Úr!

Liliana Foriosa holléte immáron pontosan a tudomásomra jutott, és minden kérdését meg tudom válaszolni. Először is, atyja a Fortringer nevezetű erődbe zárta be, a Vivre partján, az ugyanazt a nevet viselő erdő szélén. A búvóhelyet mágia veszi körül, egy egyszerű álca. Mindenesetre az öreg nagy bizalmat fektet bele, ugyanis csupán egymaga őrzi a lányt. Azt hiszem, minden feltett kérdésére megfelelő választ tudtam adni.

Maradok hű szolgája:

Vorlaimer Úrhölgy

Azzal összehajtogatta a levelet, és egy gyors varázsige elhadarása közben bedobta a kandallóban lángoló tűz közepére. A lángok egy pillanatra sötétlilává változtak, aztán ismét eredeti, természetes színükben pompáztak. A levélből még hamu sem maradt.

Ekkor az úrhölgy kisétált az udvarra, a kezébe vett ismét egy hollót, ugyanúgy sétált vele, dédelgette, simogatta, és mikor megnyugodott, sötét mosollyal az ajkain a következő szavakat suttogta a fülébe:

-Kövesd azt a fanatikus elmebeteget. Kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán eljut-e a határig...

Azzal feldobta a hollót, ami károgva bontott szárnyakat. Abban a pillanatban, mikor a madár eltűnt a szemei elől, egy fehér papírfecni hullott alá az égből. Dawnie megismerte rajta Nicolas kacskaringós írását, amit a jellegzetes, vér színű tintájával írt.

„Annyira ijesztőnek akar tűnni- gondolta magában, és gunyoros mosoly ült ki meggypiros ajkaira.- De valójában annyira szánalmas, hogy az már fáj.”

Elolvasta az üzenetet. Nem volt sok. De az a pár szó is elég volt ahhoz, hogy letörje a kedvét. Grand főtanácsos ugyanis megparancsolta, hogy másnap jelenjen meg a palotában, hogy átvegye a szolgálataiért járó jutalmat. Akármekkora is volt a fizetség, sehogy sem volt ínyére a nőnek, hogy megint egy fél napot töltsön lovaglással. Ráadásul este mindenképp el kell indulnia, ha oda akar érni.

De hát, ilyen ez a szolgálat, ha parancsolják, muszáj menni. Máskülönben a halálát kockáztatná, ahhoz pedig még kevesebb kedve van. Maga nyergelte fel a lovát, és este hétkor, vacsora után már az országúton robogott Portvernon felé.