A szerelem mérge
Békésen telt a hajó út, röpke három napig. Julien megmaradt kapitánynak, osztotta a parancsokat, ahogy az illik, Vestof pedig elsőtisztként volt a jobb keze. Jól megvoltak, együtt ettek-ittak. Semmi probléma nem volt.
A negyedik napon azonban az egyik őrszem ordítva jelentette, hogy nőket lát egy sziklacsoporton. Ruhájuk meg van tépázva, mocskos is, bizonyosan hajótöröttek.
-Segíthetnénk rajtuk- mondta Julien az elsőtisztjére nézve.- Mulatnánk egyet velük, aztán a legközelebbi kikötőben kidobnánk őket: kezdjenek magukkal, amit akarnak- távcsövén át megnézte magának a hajótörött hölgyeket.- Szemre való nőcskék, ribiként is megállnák a helyüket.
-Akkor ülj csónakba néhány legénnyel, de én maradok- vont vállat Vestof.
-No, a szent! A kereszted hol hagytad?- vigyorodott el pimaszul Julien.
-Nem azért nem akarom megmenteni őket, mert annyira hű vagyok a nőmhöz. Szimplán rossz előérzetem van!
-Ebből nem magyarázod ki magad!- kacagott nagyot a fiatalember, és máris elrendelte, hogy bocsássanak vízre egy csónakot. Csupán öt embert vitt magával, hogy legyen hely a szép hölgyeknek is.
Hat, szinte félmeztelen nő ücsörgött a sziklákon, mikor meglátták, hogy feléjük közelednek, heves integetésbe kezdtek. Volt egy tűzvörös hajú, könnyűvérű is köztük, aki a kövek hidegségével és a tenger hullámaival nem törődve mórikálta magát a kalózok előtt a legkihívóbb, vágygerjesztőbb pózokba helyezkedve. El is érte a kívánt hatást, érte mentek legelőször a férfiak, de annyira el voltak már gémberedve a tagjai- legalábbis állítása, pontosabban hazugsága szerint-, hogy nem bírt bemászni a csónakba, csak belekapaszkodott.
Míg egy kalóz próbálta erősíteni a lelkét a hölgyeménynek, a többiek hívták a sziklákon maradtakat, hogy jöjjenek közelebb, mert nem tudják őket elvinni máshogy. Azok jöttek is közelebb, de érdekes módon mind úgy intézte a csetlés-botlást, hogy a vízben kötött ki.
Julienben szörnyű gyanú támadt, de mire észbe kapott, a nők már dudorászták lágy, andalító dallamú éneküket, aminek senki sem tudott ellenállni. Többek között a fiatal kapitány sem.
Egyetlen egy nőnek nem volt még párja, aki közelről hallgatta volna a dalát. Szőke haja szétterülve úszott a vízen, gyönyörű, kék íriszébe némi barna szín vegyült, még csábítóbbá téve a bájos leányarcot. A kapitány letérdelt a csónakban, odakönyökölt a szélére, és mosolyogva hallgatta az éneket.
Hanem hirtelen jobb oldalról kiáltást hallott. Felkapta a fejét, mire odanézett, az egyik embere már a tengerben volt, és a vörös hajú nő keményen a torkába harapva tépte ki légcsövét. Megborzongott, de előkapta pisztolyát, és lőtt. Nem talált el semmit, csak a fekete, örvénylő vizet.
-Szirének!- bömbölte zengő hangon.- Fegyvert a kézbe, mindenki, különben odaveszünk!
Ám a legények nemigen engedelmeskedtek. Olyannyira el lettek bájolva, hogy csak néhányan reagáltak a parancsra, s az ötből ketten maradtak Julien kapitánnyal. Egymás hátának vetették hátukat, pisztolyaikat gyorsan töltögetve lőttek minden irányba. A fegyverek olyan sűrűn sültek el, hogy villanásuk szinte folyamatosnak hatott, akár egy lámpás fénye.
Hirtelen elnémultak a halálsikolyok, megszűnt minden zaj, csak tulajdon, szaggatott légzésük, és a víz csendes morajlása hallatszott. Az egyik kalóz halkan, suttogva megszólalt, de még maga is összerezzent hangja zajára, nem csak a többiek.
-Vége?...
-Nem...- felelte gyanakodva Julien. És igaza volt, mert alig kezdtek volna megnyugodni, a csónak hirtelen megingott.
Érezték, ahogy testek ütődnek a fának, hallották a koppanásokat, és a csónak egyre jobban billegett. A másik két kalóz kezdett kétségbeesni, Julien is, de rajta nem látszott annyira. Szívük a torkukban dobogott. A kapitány körülnézett, nincs-e még valami használható fegyver? Nem volt. És mire ezt felismerte, csak annyi ideje maradt, hogy levegőt vegyen, mielőtt beleborult volna háttal, csónakostul, legényestül a vízbe.
A fiatalember már nem foglalkozott társaival, csak sebesen úszva próbált visszajutni a hajójához, ahol Vestof nyilván észrevette a problémát, de még nem jött rá, hogyan is tudna segíteni anélkül, hogy saját társainak is ártana. Ám amint így sietett Julien a Szentháromság felé, egy kezet érzett a lábára fonódni, mely visszafelé húzta a mélységbe. Próbált egy darabig küzdeni ellene, de rájött, hogy a vízben neki nincs esélye a szirének ellen.
Mikor végre szemtől szemben volt a vadászával, megilletődött kissé. Ugyanazt a szőke szirént látta maga előtt, aki dalolt neki a felszínen. Nem torzult el az arca, gyöngyfogai helyére nem kerültek agyarak. Julien értetlen tekintetét látva aztán a szirén lassan közelebb hajolt, és gyönge, finom, utánozhatatlan csókot lehelt a fiatalember ajkára. Ez a csók addig tartott, míg a többi szirén el nem ment. Akkor aztán elengedte.
Julien úgy érezte, nyomban meghal. Szíve sebesen lüktetett, erei dagadtak, füle zúgott, ajkán még érezte a csók édes ízét, mikor a hajóra felkapaszkodott. Levegőért kapkodott, kipirult arccal, remegő ajkakkal.
-Julien! Hé, Connasse!- bömbölte Vestof a fülébe, de ő ezt csak távoli kiáltásnak érzékelte. Valami megváltozott benne ettől a csóktól. Hagyta, hogy felsegítsék, de azt már nem, hogy a szobájába kísérjék. Igaz, hogy tántorogva, de saját lábán vonult el.
Másnap, mikor Vestof meglátogatta kapitányát, úgy megrettent a látványtól, hogy majd' lefejelte az ajtófélfát. Julien széttépte a mellkasán az inget, arca égett, vérben forgó szemekkel meredt a plafonra, és csak sóhajtozott.
-Átkozott szirének!- súgta Vestof, és kisietett a fedélzetre.- Minden vitorlát ki! Teljes sebességgel előre!- aztán mormolva hozzátette.- Vagy Julien de Connasse csillaga hamar leáldozik.
