Az első hadjárat
Hetek teltek el, miközben az a szóbeszéd terjedt Párizsban, hogy a király hadjáratra készülődik. Tréville úr szerint ebben lehetett valami igazság, de biztosra nem mondta ő sem, amíg parancsot nem kapott. Egy nap aztán megérkezett a parancs.
Felbolydult az egész palota, akár a méhkas, a testőrök elkezdtek intenzívebben edzeni, az önkéntesek gyülekeztek. Damien is erős készülődésbe fogott. Inasa, aki azóta megérkezett Párizsba, minden felé követte. A fiú éppen az udvaron vívott barátságos párbajt D'Artagnannal, amikor meghallotta maga mögött Tréville kapitány mennydörgő hangját:
-Damien, most azonnal az irodámba!
A testőrök összenéztek. Nem tudták elképzelni, miért hívhatja most a kapitány Damient, hiszen párbajba sem keveredett már egy ideje...
A kapitány odabent két tenyerével íróasztalára támaszkodott, és belenézett Damien kékeszöld szemébe. Mély csend állt be odabenn, hallották az ajtó előtt sürgő-forgó testőrök lépteinek, beszélgetésének zaját.
-Kisasszony- szólt halkan Tréville-, tudja, hogy mi készül, igaz?
-Persze, kapitány. A király Itáliába megy hadjáratra.
-Tudom, hogy önszántából állt be testőrnek, de... Nem kell velünk jönnie- mondta még halkabban a kapitány. Damien szeme megvillant.
-Nem fogok meghátrálni. Éppen azért lettem testőr, hogy bosszút állhassak a családom kiirtóin! És részt vettek benne a Habsburgok is!
-Jól van, Damienne, nyugodjon le.
-Jó, jó. De ugye nem küld el?- tette hozzá némi habozás után.
-Nem, persze, hogy nem. Ha maradni szeretne, hát maradjon. De ne késsen, mert holnap reggel indulunk.
-Igenis, értettem!- mondta bólintva Damien, aztán távozott. Mikor hazament, inasa segített elkészíteni mindent másnapra.
Másnap hat órakor lezajlott a névsorolvasás, reggel nyolckor útra kelt a testőrség. Az úton ott szálltak meg, ahol tudtak, néha fogadóban aludtak, néha sátorban, néha nem is aludtak, de a lényeg, hogy elérték a Habsburgok által birtokolt Észak-Itáliát.
Az első csata nem volt túl véres, mindenesetre ha nincs egy fiatal önkéntes, és Athos, akkor valószínűleg Damien nem élte volna túl. Ugyanis az történt, hogy rajtaütöttek a testőrök egy Habsburg táboron. Nem voltak sokan, de számszeríjjal is rendelkeztek. Damien felismerte a tábornokot, aki családjának lemészárlásánál is ott volt, és meggondolatlanul nekirontott. Hevesen támadott, a tábornokot többször is megsebezte, azonban az egyik számszeríjász egy sátor árnyékában megbújva észrevette, és egyenesen a mellkasára célzott.
Egy fiatal fiú, jó ha volt 16 éves, észrevette az íjászt, és egy jól irányzott lövéssel fejen találta, igaz, hogy kissé későn, ugyanis az akkor éppen ellőtte a nyilat, és bár kissé gyengébb lendületet kapott ugyanis a nyíl, de még mindig a testőr felé száguldott. Athos, aki nem messze harcolt Damientól, észrevette a felé repülő nyílvesszőt, egyetlen ugrással ott termett, és a nyíl a bal karjába állt bele. A fiatalember felnyögött a fájdalomtól, és bár megtántorodott a lövés erejétől, talpon maradt.
Damien ledöfte a tábornokot, és csak akkor vette észre az előtte álló, vérző karú társát, mikor áldozata már a földre rogyott előtte.
-Athos!- kiáltotta, és szemében látszott a féltés. Athos kék szeme éppen olyan kifürkészhetetlenül mélyen kapcsolódott a tekintetébe, mint mindig, de összevont szemöldöke, és állkapcsának helyzete tökéletesen mutatta, milyen fájdalmas is lehet az a seb.
-Vous m'as sauvé la vie1- suttogta Damien, és a testőr megfeszülő karjára tette a kezét. Athos a zászlórudat markolta, hogy valamelyest könnyítsen lábai terhén, de egyre több vért vesztett, egyre jobban sápadt.- Merci beaucoup2!
-Ne me remerciez pas3- nyögte a fiatalember, aztán elhagyta az ereje, és a földre zuhant. Szerencsére a barátai, azaz Aramis, Porthos és D'Artagnan, de még Tréville kapitány is nyomban ott voltak, és egy sátorba cipelték ájult cimborájukat. Damien természetesen követte őket.
1Megmentette az életem.
2Köszönöm szépen!
3Ne köszönje meg.
