Mon boucle d'oreille
Teltek-múltak a napok, a Madame jól érezte magát Renénél, a gróf éppen ellenkezőleg: egyre kellemetlenebbül. Gondoljunk csak bele, hogy érkezik hozzánk egy vendég, aki késik, aztán teljesen megzavarva eddigi szokásainkat együtt óhajt étkezni, naponta sétákra kell vele járni, minden nap minimum egy órát el kell tölteni a kanapén ülve vele, hogy szabadon szidhassa a szolgálólányát, Angliát és effélék. Ezt unta már meg René.
Az egészben csupán annyi enyhítő körülmény akadt, hogy ott volt Diamante. A szép, ártatlan Diamante. Amint a gróf meglátta a lánykát, elszállt minden haragja, minden komolysága és mosolyogva fordult bárkihez. Kettesben még egyszer sem voltak azóta az este óta. És meg kell vallani, hogy ezt a grófunk nem is nagyon bánta. Nővel még nem volt komolyabban dolga, de ha volt is, az inkább olyan Madame-féle volt és nem egy cselédlány.
Egy reggel, csodálatos hétfő reggel a Madame dühösen jött reggelizni. Összeráncolt szemöldöke alatt villámló tekintettel meredt Renére, aki azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
-Mi a baj, Madame?- szólalt meg.
-Mi, uram?! Csupán az, hogy szolgálói elemelték a fülbevalóm!- tört ki dühösen az özvegy. Erre a kijelentésre nem csak René dermedt meg, hanem a jelen lévő inasok és egyéb szolgálók.
-Hogyan, asszonyom? Az én inasaim? Az én szolgálóim?- igen, a gróf hangjában már ott bujkált a felszínre törő harag.- Ismétlem, hogyan? Asszonyomon és cselédlányán kívül más oda be nem tette a lábát.
-Nem-e? És az a kis szolgálólány, aki a tiszta ruhákat hozta épp tegnap?- vágott vissza a nő. Erre a gróf méltóságteljesen körülnézett a szobában és magához intett egy vörös, szeplős lánykát.
-Danielle- szólt hozzá kedvesen és a vállára tette a kezét-, láttad-e a Madame fülbevalóját tegnap?
-Az aranyra gondol, uram?- kérdezett vissza szerényen a lányka. Erre a vendégasszonyságnak arcába szökött a vér és rekedt hangon kiabálni kezdett.
-Ő volt! Látja! Pontosan tudja, melyikről beszélek! Ő volt!
-Danielle- folytatta René éppen olyan kedvesen, mint az előbb-, láttad?
-Igen, gróf úr. Láttam- lesütött szemét felemelte, és belenézett a gazdája szemébe.- Ott volt a Madame fülében.
Erre René felnevetett, majd az őrjöngő hölgyre nézett, dacosan, gőgös mosollyal.
-Látja, asszonyom? Az én személyzetem nem lehetett az ön kárára.
-Ó, valóban?! Annyira védi őket, hogy az ember arra gondol, hogy éppen maga lopta el!- kiabálta a Madame, képéből kikelve, egyenesen a gróf szeme közé. René hátralépett egyet, ajkáról lefagyott a mosoly, szeme elkerekedett, mintha csak felpofozták volna, úgy elsápadt, hogy szinte beleolvadt a háta mögötti fehér falba.
-Jaj...- mondta Madame, és szinte megijedt a gróftól.- Sajnálom, uram. Nem úgy értettem.
-Nem?!- kiáltotta René. Szemében sötét villám cikázott, keze ökölbe szorult.- Ezt csak egyféleképpen lehet érteni, Madame! Kérem, hagyja el a házam. Most!- s erre az utolsó szóra olyan hangsúlyt fektetett, hogy a jelenet összes szemlélője (Madame, és végig a szolgák) beleborzongott. A vádaskodó özvegy felrohant szobájába. Diamante, ki egy percig sem tágított úrnője mellől, pár másodpercre ott maradt, szemével pedig majd' felfalta a grófot.
René dühtől remegve támaszkodott hátával a hideg falnak, tenyerét a homlokára szorította, hátha az lehűti egy kicsit a forró gondolatokat. Lassan ráemelte a szemét a cselédlányra, aki megremegett eme éles tekintettől. Kapta magát és úrnője után szaladt. A gróf hiába szeretett volna szólni neki, csak szája nyílt, de hang a torkán nem jött ki.
Sóhajtott egy nagyot, majd megreggelizett. Reggeli közben látta, mint szalad le Diamante a lépcsőn, ki az udvarra, és szól a kocsisnak, hogy cipelje ki a csomagokat. René mindent látott és mindent hallott a nyitott ablaknak köszönhetően. Amint meglátta bent a lányt, odaintette magához és így szólt hozzá:
-Diamante, miért nem kéri meg az én egyik inasomat, hogy segítsen?- és bár hangja még egy kicsit hűvös volt, szeme annál inkább meleget sugárzott.
-Úrnőm nem óhajtja többé igénybe venni a gróf úr semmiféle szolgálatát- felelte halkan a lány, látszott, hogy igen megrémisztette René előbbi dührohama.- És az inasait sem.
-Világos. Mikor távozik az úrnője, kisasszony?- igyekezett elkapni Diamante tekintetét, csakhogy az lesütötte szemét, és e kérdésre még a fejét is lehajtotta.
-Uram, holnap reggel- felelte sóhajtva.
-Értem- akármennyire próbált is közömbösnek látszani René, nemigen sikerült. Örült, hogy még van esélye elbúcsúzni a lánytól. Azonban nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy marasztalni akarná a Madame-ot, így hát megkérdezte: -S miért csak holnap? Hiszen előttünk az egész nap.
-Igen, uram- erre a lány még mélyebbet sóhajtott, mint az előbb.- Csakhogy asszonyom Párizsba szándékozik utazni, és ott is szeretne lakni. Mivel azonban csak önt ismerjük, úrnőm levelet ír őfelségének, hogy találjon számunkra szállást.
-És meg kell várni a választ. Tökéletesen értem- felállt az asztaltól, most körül-belül egy fejjel magasabb lett, mint Diamante.- Ha megbocsát, kisasszony, dolgom van- kedvesen elmosolyodott, és felment a szobájába.
Ott nyomban tollat, tintát, papírt kapott elő a fiókjából, és írni kezdett. Levelet írt. Nem hosszút, de minden egyes sorát alaposan kidolgozta. Hirtelen megakadt, gondolkodott. Kitekintett az ablakon, ahonnan látható volt az az erdő, melyet a történet elején megismertünk egy kicsit. Enyhén elmosolyodott, és ismét írásba fogott. Meg kell hagyni, hogy férfi létére gyönyörűen kerekítette a betűit. Gyorsan aláfirkantotta, s szépen összehajtotta.
Kiállt a szobaajtajába, nagyot kiáltott:
-Gorlois!- erre a kiáltásra, a szokásos gyorsasággal megjelent a nagydarab inas. Mélyen meghajolt gazdája előtt, aki odakinn egy szót sem intézett hozzá, csupán intett, hogy menjen be a szobájába. Mikor ketten voltak, René ránézett, és halkan szólalt meg, mintha attól félne, hogy valaki hallgatózik.
-Gorlois, gondolom ismered a Madame cselédlányát- kezdte a gróf, majd felmutatta a levelet.- Szeretném, ha ezt átadnád neki. Nem az úrnőjének! Csak neki, személyesen a kezébe! Érted?
-Persze, gróf úr- felelte meghajolva az inas. Már épp nyúlt volna a levélért, amikor René visszakapta a kezét.
-Esküszöl, hogy nem nézel bele?
-Esküszöm, uram.
-És hogy csak neki adod át?
-Esküszöm, uram.
-Helyes- azzal odaadta Gorlois-nak a levelet, egy enyhe mosollyal megtoldotta a barátságos vállveregetést, és engedte az inast kimenni.
Este, midőn éppen fürdőt venni készült a mi grófunk, kiáltást hallott a Madame szobájából, amint elhaladt előtte:
-Ó! Mon boucle d'oreille3!- és abban a pillanatban nyílt is az ajtó. Az asszonyság jött ki rajta olyan lendülettel, hogy majdnem nekiment Renének. A gróf felvonta a szemöldökét, úgy nézett a nőre.
-Uram- kezdte félénken a nő-, meglett a fülbevalóm.
-Örömmel hallom- felelte ridegen a gróf, majd elfordította a fejét.
-Az...asztalom fiókjában volt.
-Elhiszi, hölgyem, hogy nem hat meg? A sértés megesett, mindketten kijelentettünk visszavonhatatlan dolgokat. Talált a király szállást maguknak?
-Igen, uram. Holnap reggel indulunk.
René erre csak biccentett és se szó, se beszéd bement a fürdőbe. A Madame szomorúan nézett utána, de el kellett ismernie, hogy a grófnak igaza van. Sóhajtott egy nagyot és bement a szobájába.
3A fülbevalóm!
