Épilogue1
-Apa, apa, nézd, mit találtam!- kiáltotta egy vörös mellényes és nadrágos, fehér inges fiúcska. Barna haja rövidre volt nyírva, bár tökéletesen, urasan lett elválasztva, szürke szeme élénken csillogott. Mindössze hét éves, ha lehetett.
-Mi az, fiam?- kérdezte a férfi, aki most odalépett mellé. A negyvenes éveiben járhatott már, barna hajába imitt-amott ősz szálak vegyültek, de arca ránctalan volt és sima. Nemes vonásait az idő csak szebbé festette.
A gyermek leguggolt, és felvett a földről egy apró lópatkót. Bizonyára egy gyermek lováé lehetett. Büszkén mutatta meg édesapjának a szerzeményt, mire annak könny szökött a szemébe, és a kastélyra emelte a szemét, amely már hosszú évek óta elhagyatottan állt.
A kisfiú, kinek apja annyira érzékenyen meredt a romos házra, nem volt más, mint Ezio Girolamo. Avagy Ezio de Charny, Ethan de Charny fia. Hét év eltelte után visszatértek, hogy megnézzék, mi lett az egykori családi birtokból.
Mikor Olivier meghalt, Ethan, Philippe és Auguste Elbára mentek. Az utóbbi kettő kivárta, míg megszületett a gyermek, csak azután jelentették be, hogy ők Amerikába mennek. Azóta sem érkezett róluk semmi hír, egy levél sem tőlük. Juliette boldog feleség és anya lett, már első próbálkozásra ikreknek adott életet. Andrée pedig elfeledte a múlt sötétségét, és a jelen fényének él, boldog nagymamaként.
És az itt leírtakat mind el lehet hinni. Elvégre én ott voltam, én láttam, én átéltem, én leírtam. Én, Ethan de Charny
1Epilógus
