A szeretet hangja
-Nagyszerű- mondta Anjelros, és szeme felcsillant.- Rengeteg rab van odabenn, akit csak azért zártak be, mert a királynak nem volt szimpatikus.
-Például a fiad- mondta mosolyogva Navet.- Kihozzuk, nyugi. Aztán pedig, ha a miénk a város legnagyobb erődje, összeszedjük az ott tárolt puskaport és fegyvereket, és megindulunk a palota ellen.
-A palota ellen?- kiáltottam.
-Ja. Anjelros hibája talán az volt egykor, hogy egy helyre gyűjtötte össze a forradalmárokat, és inkább védekezett, mint támadott. Nos, ez az elmélet elbukott, jön hát az enyém. Ha bevesszük a szigetet, akkor onnan már nincs messze a palota, márpedig két támadásra egy nap biztosan nem számítanak- mondta Navet. Megragadtam a kezét.
-Navet, ha van szíved, engedj elmenni a palotába- mondtam neki remegve. Összevonta a szemöldökét.
-Minek?
-Nengelil barátnőm ott él, a legjobb barátnőm, kérlek, had hozzam ide.
-Nengelil... Ha jól tudom, Stefán szeretője volt- tette hozzá.- Na jó, menj, de igyekezz, és ide gyertek vissza, rendben?
-Köszönöm, Navet!- kiáltottam és nem tudtam megállítani magam, megcsókoltam. Láttam, hogy elsápad, szeme kerekre nyílik, és teljesen megdermed. Inkább gyorsan kiszaladtam, és siettem Nengelilhez.
Ahogy végigrohantam az utcákon, mindenütt láttam egy-két forradalmárt, ahogyan buzdítja a népet, katonák sehol. Különös, de nem álltam meg bámészkodni, csak siettem a palotába. Az őrök szó nélkül beengedtek, bár megnézték szakadt, piszkos ruhámat.
Egyszerűen feljutottam Nengelil szobájához. Bekopogtam, semmi válasz. Erősebben is próbálkoztam, semmi. Egész öklömmel beleütöttem az ajtóba, amitől az kinyílt. Lassan beléptem a sötét szobába, körülnéztem. Láttam Nengelilt, feküdni az ágyán. Odalopóztam hozzá, és óvatosan megráztam.
-Nengelil, ébredj- suttogtam. Nem mozdult. Szörnyű gyanú kezdett motoszkálni bennem, de eleinte elhessegettem magamtól. Újra próbálkoztam, semmi. Megérintettem meztelen karját, mely jéghideg volt.
Lépteket hallottam, majd Tolomir kapitány hangját, ahogy a lányát szólítja. Földbegyökerezett a lábam. Nem tudtam, mit tegyek. Késő volt már gondolkozni, Tolomir megjelent az ajtóban, a lányra pillantott, akinek mindkét csuklója véres volt, aztán rám.
-Ki maga?- kiáltotta.
-Uram- hebegtem-, ez... Ez nem az, aminek látszik...- de beszélhettem is én neki, nem ismert fel, annyira elvakította a düh, és megpróbált lefogni. Persze én kimenekültem mielőtt még elkaphatott volna. Rohantam, ahogy csak bírtam, ám a lépcsőfordulóban nem figyeltem oda, és nekirohantam valakinek.
-Bocsánat- vetettem oda, és már indultam volna tovább, ám egy erős kéz elkapta a derekam.
-Erísia?- kérdezte egy ismerős hang. Felnéztem, és Arnort láttam magam előtt.
-Arnor- mondtam. Kedvem lett volna hozzábújni, és kisírni magam a mellkasán, de nem tehettem.- Mennem kell. El kell mennem...
-Mi baj van?- kérdezte, és bárhogy próbálkoztam, nem engedett. Közben hallottam Tolomir lépteit.
-Nincs időnk beszélgetni, hamarosan úgyis rájössz, csak könyörgöm, engedj el és bármit is mond Tolomir Nengelillel és velem kapcsolatban, ne hidd el!- elengedett. Gyorsan odahajoltam, nyomtam egy puszit az arcára.- Gilea legyen veled!- azzal tovább rohantam. Félrelöktem az őröket a kapuban, átszeltem az utcákat, míg csak haza nem értem. A szeretet hangja hívott Nengelilhez, akit az élet gyűlölete taszított sírba.
