37. fejezet

Le se leva flétri¹

Egy jó hétbe telt, mire a három bujdosó elért a Charny birtokra. Az amúgy rövid utat rendesen meghosszabbították a kerülők és a rejtőzködés. Nem egyszer érték őket utol, csupán a szerencsén múlt, hogy nem tartóztatták le őket. De végül hazaértek.

A birtok csendes volt, mint mindig. Auguste elsőként ugrott le lováról, és dobta a komor képű lovásznak a kantárt. A lovász illedelmesen meghajolt, de nem nagy kedvvel vezette az istállóba az állatot. Sosem szerette igazán Auguste-öt.

Juliette jött eléjük. A kis Juliette kész asszonnyá ért! Kitárt karokkal sietett testvére felé, és a fiatalember látta megcsillanni ujján az arany jegygyűrűt. Aztán nézett csak az arcára, és megijedt attól, amit látott. A fiatal lány, akinek mosoly kellett volna, hogy virítson rózsás arcán nem mosolygott, s arca sem rózsás volt, sokkal inkább sápadt. Könnyek szántották az arcát, fekete ruhája lobogott utána, ahogy a testvére keblére vetette magát.

-Hála Istennek, hogy itt vagytok!- zokogta. Mivel Auguste nem tudott megszólalni a döbbenettől, Ethan ugrott oda a lány mellé.

-Mi történt, Juliette? Miért vagy feketében?- kérdezte, és látszott rajta, hogy iszonyú sejtése van.

-Az édesapánk...- dadogta Juliette.- Beteg. Az orvos szerint már nem őt kellett volna hívni, hanem a papot...

-Micsoda?!- nyögött fel Auguste.

-Amikor az inas, aki veletek ment Párizsba... megírta neki, hogy halálos bűn miatt elfogatóparancsot adtak ki ellenetek, felkiáltott, de olyan fájdalmasan, hogy azt hittem, nyomban elsírom magam, aztán a mellkasához kapott, és összeesett.

-Vagyis...?- kezdte a fiatalember, de elcsuklott a hangja. Juliette megrázta a fejét.

-Még él. De nem sokáig.

-Vezess oda!- mondta megacélozva a szívét Auguste. Testvére kézen fogta, és nyomban egy szobába vezette.

A szoba egész szaga betegségről árulkodott, bár az ablak nyitva volt. Auguste jól ismerte ezt a szobát: apja szobája volt. Tekintete az ágyra esett. Felismerte édesapját, sápadtan, beesett, borostás arccal, kibontott hajjal feküdt a párnán. Mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, szeme le volt hunyva. Talán aludt.

Mellette ült Andrée. A mindig gyönyörű Andrée. Szép arca csaknem olyan sápadt volt, mint férjéé, ám haja tökéletesen volt elrendezve, ruhája a legszebbik darab volt, amire Auguste csak emlékezhetett. Ám az arcát neki is mély bánat torzította el, gyönyörű kék szemében könnyek csillogtak. A fiú odament, és keblére szorította anyját. A nő már megszólalt volna, ám hirtelen kipattant Olivier szeme, és egyenesen fiára szegeződött.

-Auguste- suttogta. Az ifjú bólintott.- Mindkét öcsém halott, a fiam halott, a másik fiam halálra vár. Mégis miért jöttetek ide?

-Látni akartalak, apám- mondta Auguste és megfogta a férfi eres kezét.

-Figyelj rám, Auguste- szólt hirtelen szilárd hangon a gróf.- Nekem már nincs sok hátra. De te fiatal vagy. Neked élned kell. Menj Ethannal Elbára vagy ahová akarsz, az örökséged még ma megkapod. De menekülj, és ide soha ne térj vissza. Juliette-nek jó férje lesz, és Andrée is vele megy, nem kell aggódnod érte. Levelezhettek, de egyelőre hagyd, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Egyet kérek, fiam: te ne halj meg. Je suis un se leva flétri². Így kell, hogy vége legyen. Most csatlakozom a fiamhoz és a testvéreimhez. À bientôt, mon fils³- feleségének nyújtotta a kezét, de mivel Andrée nem mozdult, csak meredt könnyes szemmel maga elé, megragadta utolsó, nagy erőfeszítésével a derekát, magához húzta, és tiszta szívéből megcsókolta.- Adieu, mon amour, je t'aime⁴- suttogta.

-Ne, Olivier!- zokogott fel a nő, és kisimított a férfi arcából egy kósza hajtincset. Látta kialudni szépen lassan a fényt férje szemében, de még mély, szomorú álmában is mosolygott. Bizonyára tényleg testvéreihez és fiához került.