Eljött az óra
Másnap már hajnalban talpon volt mindenki. Nem mentem haza, Navet nem engedte. Azt mondta: ha őt választottam, már maradnom kell. Örömmel tettem. Sosem láttam még a tanyát ennyire nyüzsögni. Szakadt ruhás férfiak és nők, na meg gyerekek szaladgáltak ide-oda, az egyik vitte a puskát, a másik hozta a nyilat, a harmadik robbanógolyókat gyártott. Csak én nem tudtam mit csinálni.
Leültem hát egy hordóra, és vártam. Figyeltem a nyüzsgést, és elgondolkodtam. Mi lenne, ha én is ide születtem volna? Akkor is ennyire mogorvák lennének hozzám az itteniek? Nyilván nem... Szegény Arnor vajon hogy van? És mit fog szólni, ha meglát a forradalmárok soraiban? Biztosan őt fogja ellenünk küldeni a király, hiszen ő az egyik legjobb hadnagy. Félek. Olyan sok év után végre találkoztam az ikertestvéremmel és most talán harcolni fogunk egymás ellen.
-Erísia!- kiáltotta nekem Navet, aki már felém közeledett. Ránéztem.- Tudsz varrni?
-Aham- mondtam.
-És szépen?
-Azt mondják legalábbis- vontam meg a vállam.- Miért?
-Itt ez a zászló- azzal a nyakába kötött zászlót a kezembe nyomta.- A lyukait ne foltozd be, csak ebbe a két sarkába kéne egy kicsit beletoldani, hogy fel tudjuk tenni a rúdjára, ahová való.
-Honnan szedted ezt?- kérdeztem, mikor szétterítettem magam előtt az asztalon a zászlót. Piszkos volt, lyukacsos, véres, de a vörös virág a közepén, és a felirat tökéletesen olvasható volt, tisztán ragyogott.
-A forradalom leverése után megmentettem, mielőtt elégették volna. Még Iliana Fioro keze munkája. Gyönyörű, nem?
-De igen- feleltem, bár én nem láttam benne semmi szépet.
-Akkor siess, hogy délre kész legyen. Anjelrost egykor viszik a börtönből a főtérre, hogy lefejezzék. Megyek, el kell tüntetnem még egy fontos embert...- azzal elviharzott. Én pedig nekiálltam a zászlónak. Áradt belőle a puskapor és a vér szaga. Hamarosan az egész városban ezt kellesz szagolni.
Egy óra múlva, fél tizenkettőre ért vissza Navet. Fekete nadrágban és ingben jött, az ing felső részén a gombok leszakadtak, és így szabad mellkasát ismét megláthattam. Kezén is fekete kesztyű, ám valami vöröses színű dolgot hozott magával.
-Mi ez? Mit hoztál?- kérdezgették tőle azok, akik annyira nem voltak beavatva a tervbe. Ám akik kicsit jobban voltak tájékozódva csak annyit mondtak:- Látom, sikerrel jártál.
-Nos?- kérdeztem én is. Nem mondta, hova megy, és én mástól nem kérdeztem.
-Sikerült- felelte vigyorogva.- Némi pénz csodákra képes. Lefizettem a hóhért, hogy adja át a helyét ruhával együtt.
-De mivel? Hiszen egy filléred sincs!- mondtam hitetlenkedve. Erre elnevette magát.
-Meglestem, míg végigment az utcán, odalopóztam hozzá, és elcsórtam tőle pár tallért. A marha semmivel nem lett gazdagabb, mi viszont jobban nem is járhattunk volna!
Megebédeltünk, aztán pedig elindultunk. Természetesen nem egyszerre, mert az úgy túlságosan feltűnő lett volna. Azok, akiket a polgárság koldusként ismer, egy csoportban mentek, aztán a vesztőhely környékén helyezkedtek el. Az ő feladatuk a riadófújás, ha valami balul üt ki.
A zsebtolvajok a tetőkön közlekedve jutottak el a kivégzés helyszínére, ők gondoskodnak arról, hogy ne támadhassanak hátba, ők egyben a mesterlövészeink. A többiek, akik lenn maradtak kétfelé oszlottak: egyik fél a barikádokat építette, a másik pedig a főtérre ment harcolni.
Navet felvette maszkját, melyben tökéletes hóhérrá vált, és elfoglalta helyét. Fél kézzel emelte fel a bárdot, és könnyedén rátámaszkodott. Honnan tudom? Természetesen ott voltam a főtéren, koldusnak öltözve. Tehát a kivégzéshez minden készen állt, már az őrök is elfoglalták helyüket, egyedül a rab hiányzott. Mint így utóbb kiderült, fiától búcsúzott.
Végül megjelent. Két egyenruhás őr vezette, kezeit összekötözték, szőkés haja kócos volt, arcán azonban egyetlen ránc sem látszott. Mintha nem lenne kb. egyidős apámmal. Méltóságteljesen kihúzta magát, büszkén felszegte az állát, csizmája baljósan kopogott a mély csöndben. Láttam, ahogy Navet hirtelen megmozdult, elhúzódott a bárdtól, aztán mégis sikerült lenyugtatni magát, és figyelt tovább, kezét a fegyveren nyugtatta.
-Várjatok- szólalt meg csengő hangon Anjelros.- Mielőtt meghalok, egyetlen mondatot szeretnék mondani- a katonák összenéztek, aztán bólintottak. Anjelros a hóhérra nézett, az is bólintott.- Köszönöm.
Azzal letérdelt, lehajtotta a fejét egy másodpercre, mély levegőt vett, láttam, hogyan kezd el nőni a mellkasa és a válla, s akkor hirtelen felszegte a fejét, tekintetében tűz gyulladt, és olyan hangosan, hogy még a királyi palota nyitott ablakáig is elhallatszott felkiáltott:
-Via qe riolvuson!
-Via qe riolvuson!- visszhangozta hirtelen egy szintén erős, csengő hang. Navet volt. Felkapta a bárdot, és egyetlen mozdulattal ketté szelte a két őrt Anjelros fölött. Aztán lekapta a maszkját, odaugrott hozzá, felsegítette, és így szólt a néphez:
-Tündék! Jól figyeljetek! Bizonyára van köztetek olyan, aki emlékszik még egy 18 évvel ezelőtti ünnepnapra. Egy olyan napra, amely akkor nem csak Gilea napja volt, hanem az első Forradalom napja! Akkor nem sikerült elűzni a zsarnokot, mert Anjelros és még 30 polgár nem ért sokat. Nem azt vetem a szemetekre, hogy elhagytatok akkor minket, hanem azt kérem, hogy ezúttal álljatok mellénk! Rindír ismét elvesztette a józan eszét, mindenkiben az ellenséget látja, zsarnok lett belőle újra! Fogjunk hát össze, törjük meg együtt a zsarnokságot!
Az őrök, jóllehet húszan biztos voltak, nem mozdultak. Tátott szájjal bámulták, ahogy Navet Anjelrosszal a nyomában leugrik a vesztőhelyről, és elkezd rohanni a rablótanya felé. Természetesen csatlakoztunk hozzájuk.
Mikor már biztonságban voltunk, a barikádunk mögött Anjelros kezet szorított Navet-val, megölelte, aztán nevetve így szólt:
-Nagy kópé vagy te még mindig, Navet. Köszönöm.
-Ne köszönd, öregem- kacsintott a fiatalember.- Ennyit csak megtehetek a kapitányomért.
-És? Mi lesz a következő lépés?- kérdezte Anjelros. Navet már éppen a kokárdáját tűzte fel, de akkor szembefordult vele, szeme felvillant, hangja vészjóslóan dörgött, ahogy válaszolt:
-A szigeti börtön.
