35. fejezet

Újra találkozunk

Eltelt azóta egy hét. Nem mertem megmondani apámnak, hogy mi történt, és hogy őszinte legyek, nem is akartam. Rendes volt hozzám, még úgy is, hogy gyűlöli az apámat. Érdekes egy férfi, tapasztaltabb, mint én, idősebb, az látszik, hiszen már élt a forradalom idején.

Ismét kikocsiztam. Egy elhagyatott utca felé haladtunk, amikor hirtelen megállt a kocsi. Azt gondoltam, hogy megint Navet bandája, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Kinyílt az ajtó, és egy fehér hajú, fekete szemű tünde ugrott be mellém.

-Ki maga?- kiáltottam ijedtemben. A tünde elvigyorodott, az ujja elé tette a kezét, jelezve, hogy maradjak csendben, aztán a lehető legtávolabb húzódott tőlem: be a sötét sarokba. Újra elindultunk. Levegőt is alig mertem venni.

Hamarosan ismét megállt a kocsi. Kinézni nem akartam, mozdulatlanul ültem, míg ki nem nyílt ismét a kocsi ajtaja, és meg nem láttam Navet-t! Ennyire utoljára akkor örültem ismerős arcnak, amikor eltévedtem az erdőben, és apa rám talált egy óra után. Levetődött mellém, kicsit talán illetlenül közel, de hát mit várhatnék egy utcagyerektől?

-Hát újra találkozunk, kisasszony- mondta mosolyogva. Bólintottam, és próbáltam én is mosolyogni.- Mi baja? Nagyon sápadt ma- válasz helyett inkább mereven a sarokban gubbasztó idegenre függesztettem a tekintetem. Navet megfordult, és csak annyi ideje volt, hogy támadója nevét kimondja: „Nimmon”, mielőtt a fehér hajú le nem ütötte egy furcsa alakú bottal, amitől nyomban elvesztette az eszméletét. Segítségért kiáltottam, mire Navet barátai elűzték Nimmont, és elvittek minket a búvóhelyükre.

Ott lefektették a vezérüket a szobájában az ágyra, nekem pedig széket hoztak, ugyanis tisztán, egyenesen megmondtam, hogy nem megyek el addig, míg meg nem győződtem róla, hogy jól van. Hamarosan ébredezni kezdett, és körülnézett.

-Hát ön?- kérdezte mikor észrevett.

-Ráérek- feleltem, és csak akkor esett le, hogy vérzik a feje.- Navet, megenged nekem valamit?

-Az attól függ, mit- felelte gyanakvóan.

-Az ön feje vérzik. Ha megengedné, hogy begyógyítsam, a feje sem fájna utána...

-Hát legyen- láttam, hogy csábította az ajánlat, így hát a fejére tettem a kezem és meggyógyítottam. Legalábbis egy percig úgy tűnt. Aztán hirtelen megvonaglott, felnyögött, összeszorította a szemét, kezével a takaróját markolta.

-Mi baja?- kérdeztem ijedten.

-Monti- nyögte, és egyre csak ezt az egy szót ismételgette, egyre inkább emelve a hangját, míg végül szerintem az egész épületben hallhatóvá nem vált. És akkor meg is jelent egy kócos, szemüveges, kb. velem egyidős férfi.

-Szent ég!- mondta. Mire ideért, Navet már széttépte mellkasán az inget, és bár izzadságban úszott, csak néha moccant meg, holott láttam az arcán, hogy megjárja a poklot is, olyan fájdalmai vannak. Montinak nem is kellett több, kapta a táskáját, és abból különböző varázslatos eszközöket szedett össze, amilyeneket a királyi gyógyítónk is használ, csak ezek egy picit egyszerűbbek voltak.

-Megtenné, hogy elhagyja a szobát?- kérdezte tőlem a gyógyító. Navet szeme erre a kérdésre felpattant, és lihegve mondta:

-Ne! Ne küldd ki...- ez a tiltakozás meglepett, de jólesett, és nem bírtam uralkodni magamon, megfogtam a kezét. Rám nézett, szemében kezdett kialudni a fény, újra megvonaglott, kínjában megszorította a kezem. Van benne erő, az nem kétség.

Monti megvonta a vállát, és elkezdett valamit motyogva varázsolni. Navet egyre inkább szorította a kezem, felordított, hörgött, majd két perc szenvedés után mellkasa felemelkedett az ágyról, és a Monti kezében tartott üvegcsébe fekete folyadék áramlott Navet testéből, aki ezután ájultan esett vissza.

-Megmarad- mormogta Monti, elpakolt, és kiment. Én még most sem hagytam ott. Fogtam a kezét, figyeltem az arcát, és gondolkodtam. Tetszett, az a sebhely nagyon sokat mutatott meg igazi énjéből. Végignéztem izzadságtól csillogó mellkasán. Izmosabb volt, mint eddig bárki, akit láttam. Hirtelen felpattant a szeme.

-Hát még mindig itt van?- kérdezte, egyáltalán nem látszott rajta, hogy az imént még a halálán volt. Bólintottam.

-Nem volt szívem itt hagyni ilyen állapotban- mondtam.

-Jól is tette. Vissza kéne térnie a palotába- tette hozzá.

-Igen- sóhajtottam.- De nem merek egyedül menni.

-Éppen ezért kell elkísérnem- és felállni készült, de visszanyomtam a párnái közé.

-Nem úgy van az! Nem hagyhatom, hogy ismét kockára tegye az életét. Értem...

-Mindig kockáztattam, kockáztatom, és kockáztatni is fogom- mondta határozottan. Körülnéztem.

-Nem maradhatnék itt?...

-Itt? A következő forradalomnak a központjában? A csavargók, koldusok, és utcanépek között?- fakadt ki, és most először éreztette velem, hogy mekkora különbség van kettőnk között.

-Itt. Akármennyire is hihetetlen, nagyobb biztonságban tudom magam önök között, mint otthon- mondtam, és megszorítottam a kezét.- Kérem szépen.

-Na, nehogy elkezdjen már könyörögni, mert nem tudom, mit csinálok önnel!- mondta, és elmosolyodott.- Hát jó. Maradhat, de csak egyetlen feltétellel.

-És mi lenne az?

-Kérek egy esküt, és egy zálogot. Esküdjön meg, hogy soha sem fogja elárulni a bandánkat, minket, engem. És a zálogot azért kérem, hogy ha megszegné ezt az esküt, én megjelenek, felmutatom azt a zálogot, amit adott, és elviszem magammal, hogy bosszút álljak. Világos?

-Hát maga ilyen haragtartó?- próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

-Az árulást nem tűröm- morogta. Bólintottam, megesküdtem.- Most a zálogot, kisasszony.

Gondolkoznom kellett: mit adhatnék? Mi van nálam olyan, ami nem köt semmihez és senkihez, mégis bizonyítja, hogy én adtam? Zsebkendő csak egy hímzés nélküli, fehér, régi darab volt nálam, olyan lehet bárkinek. A hajcsatom apámtól kaptam születésnapomra, tehát azt biztosan nem adtam volna semmi pénzért senkinek. A nyakláncom Nengeliltől kaptam, azt sem adtam oda. Egy dolog volt még: a gyűrű, amit Stefán Fioro adott. Levelek alkották a mintázatát, színezüstből készült, bár nem tudom, hogy egy forradalmár fia ilyet honnan szerezhetett. Lehúztam hát az ujjamról, és odanyújtottam Navet-nak.

-Tessék, ez úgyis közel állhat a szívéhez- mondtam. Navet megnézte a gyűrűt, aztán értetlen tekintettel pillantott rám.

-Nem értem. Mi közöm lenne nekem ehhez a gyűrűhöz?

-Anjelros Fioro fia adta nekem- mondtam. A fiatalember még egyszer, alaposan megvizsgálta az ékszert, és felcsillant a szeme.

-Égi jel!- kiáltott fel.- Megismerem, ez Anjelros gyűrűje! Köszönöm, Erísia kisasszony, ezt a zálogot nem fogom elfelejteni, afelől biztos lehet.

Akkor szólított először a nevemen. És aztán megszámlálni sem tudom, hányszor. Minden nap elmentem meglátogatni, és minél többet találkoztunk, annál inkább kötődtünk egymáshoz. Míg egy nap, mikor hazatértem apám azzal fogadott, hogy végre, annyi év után elfogta Anjelros Fioro-t...