34. fejezet

Részletek Erísia királykisasszony naplójából

Elégedetlenség

Stefán Fioro börtönbe zárása után Nengelil nem hajlandó szólni az egész családhoz, bárhogy is közelednék felé, mindig eltaszít, arról nem is beszélve, hogy Arnor is felkapta a vizet. Ráadásul a katonák azt beszélik, a nép is elégedetlen.

Egy nap, mikor szokásos kikocsikázásomra mentem a városba, különös dolog történt. Az egyik kevésbé forgalmas utcában hirtelen megállt a kocsi. Kiszóltam, megkérdeztem mi baj. És megláttam a kocsist pengével a torkánál. Egy viszonylag fiatal tünde pattant le elém. Felnyitotta a kocsi ajtaját, és felém közeledett. Fekete, két oldalt lenyírt haja volt, ugyanolyan fekete szemöldöke szabályos ívvel bírt, bár a bal egy ponton meg volt vágva. Barna szeme nem sugallt veszélyt, de nem is volt túl biztató. Jobb arcán sebhely húzódott.

-Lám, a királykisasszony- szólt, aztán egy rongyot nyomott az orrom alá, szúrós szagot éreztem, aztán elájultam.

Mikor felébredtem, nagy volt körülöttem a zaj, a fekhelyem meglehetősen kemény volt. Kinyitottam a szemem. Egy lepukkant helyiségben feküdtem, a fal omladozott, a padló hideg kő volt, a tető gerendái kissé korhadtak. Szétnéztem. Az ágyam mellett ült valamiféle babzsákfotelben az elrablóm és engem bámult.

-Jó reggelt, Csipkerózsika- szólt vigyorogva.

-Ki maga? És hol vagyok?- kérdeztem.

-Nyugalom, királylány- mondta a kérdéseimet figyelmen kívül hagyva.

-Feleljen, uram, vagy elfogatom a királyi gárdával!

-Már megbocsásson, de szerintem ön most az én foglyom, és egyáltalán nincs olyan helyzetben, hogy engem fenyegessen- erre az „engem” szóra olyan erős hangsúlyt tett, hogy beleremegtem.

-De hát ki maga?- kérdeztem újra. Erre felállt, és meghajolt.

-Navet.

-Egy neve van?- néztem nagyot.

-Az, akit az utca nevel fel, örülhet, hogy kapott egyáltalán nevet.

-Utcagyerek volt?

-Azóta is az vagyok- felelte és leült a fotelba.- Na de most már én kérdezek! Jól hallottam, hogy megjelent egy bizonyos Fioro az udvarban?

-Jól, uram.

-Én nem vagyok úr- nyögött fel Navet.

-Elnézést, de akkor hogy szólíthatom?

-Navet. Akkor azt is jól hallottam nyilvánvalóan, hogy Stefán Fioro-t a szigeti börtönbe vetették?

-Igen, Navet. De miért érdekli ez magát ennyire?- kockáztattam meg a kérdést. Ő csak a gerendákat nézte, és a gyertya halvány, remegő fényében vettem csak igazán észre, milyen jóképű valójában.

-Hogy miért?- kérdezett vissza, majd sóhajtott egyet.- Mert összesen öt éves voltam, amikor megismertem Anjelros és Iliana Fioro-t. Testvérek voltak. Segítettek rajtam meg néhány barátomon, hogy ne haljunk éhen, és ágyakat készítettek nekünk, hogy ne a földön kelljen aludnunk. Aztán ők is kezdtek idősödni, tisztán látni. Anjelrosban lángolt a tűz, maga volt a forradalom. Két évvel később végre a nép is rájött, hogy neki van igaza azzal, hogy lázad. Vele harcoltam, míg csak a barikád el nem esett. Akkor elvesztettem a nyomát, ahogyan a király is. Csak azt reméltem, hogy nem találják meg őt, ha már a húga meghalt. És most megjelent a fia, akit börtönbe dugtak. Megint Rindír. Ideje egy újabb forradalomnak.