33. fejezet

Részlet Stefán Fioro naplójából

Véget ér a színlelés!

Hetek teltek el azóta, hogy Arnor megtudta, hogy ő a király fia. Folyamatosan tartottam magam a fogadásunkhoz, még mindig én voltam Erísia jegyese, és azzal a törekvő vén herceggel is felvettem a harcot, büszkén állíthatom. De a szívem nem Erísiáé volt. Nengelillel éjjelente kiosontam, vagy éppen beosontam hozzá. Nem aludtam sokat, de nem is nagyon éreztem szükségét. Ahogy azonban közeledtünk az esküvő napjához, egyre kevésbé élveztem a tréfát.

-Arnor, értsd meg!- mondtam cimborámnak egy este a laktanyán.- Kedves a testvéred, szép is, de nem szeretem. Nem akarom hozzá kötni az életem, főleg úgy, hogy birtokom sincs, ezt te is jól tudod!

-Akkor nem kapsz száz üveg pezsgőt...- mondta Arnor. Forgattam a szemem.

-Mit érdekel az engem! Csak ne kelljen elvenni Erísiát.

-Valamit ki kell találnunk...

-Én már kitaláltam. Odaállok elé és felfedem valódi énem!- valóban ez volt a szándékom, csakhogy először Nengelilnek szerettem volna elmondani.

-Tégy, amit akarsz, legfeljebb kikönyörgöm apámtól, hogy ne fejezzen le- mondta Arnor kuncogva. Elmosolyodtam, és lefeküdtünk aludni.

Reggel kaptam a népies ruhám, de a parókám már nem vettem fel, csak a kalapom nyomtam a fejembe, hogy ne látszódjon barna hajam. Egyenesen Nengelil szobájának ajtajához mentem, s bekopogtam.

-Ki az?- hallottam meg az édes hangot az ajtó túloldalán.

-Én vagyok, Nengelil, nyissa ki- mondtam. Nyílt is az ajtó nyomban, és megláttam magam előtt a lányt egy köntösben. Megragadta a galléromat, behúzott az ajtón, és nyomott egy lágy csókot az ajkaimra. Először viszonoztam, aztán inkább elhúzódtam.

-Mi a baj?- kérdezte ártatlan tekintettel. Megremegtem, levettem a kalapomat, láttam, hogy meglepődött.- Mi történt magával? Miért ilyen izgatott?- valóban, hajlítgattam szegény fejfedőmet.

-Azért mert...- hebegtem.- El kell, hogy mondjam, kedves Nengelil...- gyorsan az ajtóhoz mentem, kinéztem, hogy nincs-e senki a környéken, bezártam, aztán halkan folytattam:- Én nem vagyok Diar.

-Hát még lehet!- szólt mosolyogva a lány.

-Jaj, hagyjuk már ezt a marhaságot!- kiáltottam.- Drága kis Nengelil, én nem vagyok se Saindaer, se Lupe, én...- itt közbevágott.

-Sejtettem- mondta és közelebb lépett hozzám. Bambán néztem rá.

-Mióta?

-Mióta a bálon táncoltunk. Így keringőzni csak egy olyan fiatalember tud, akinek valamely rokona a fővárosban lakott, és ott tanult.

-Akkor hát nem haragszik?- kérdeztem bátortalanul. Erre elmosolyodott bájosan.

-Nem, de akkor megtudhatnám valódi nevét?

-Stefán- sóhajtottam.- Stefán Fioro.

-Köszönöm- mondta, és nyomott egy puszit az arcomra.

-Most pedig megyek, és elmondom a királyi családnak is- kiindultam, de visszatartott.

-Sok szerencsét, Stefán.

-Köszönöm, édes Nengelil- kacsintottam és újult erővel igyekeztem a trónterembe.

Mikor beléptem, láttam egymás mellett ülni Erísiát, Rindír királyt, és Arnort is. Arnor arcán megjelent az aggodalom, amikor meglátott, Erísia a szemét forgatta, Rindír pedig elmosolyodott.

-Á, leendő vejem!- kiáltotta boldogan.- Mit szeretne?

-Beszélni önökkel, felség- szóltam alázatosan.

-Mondja csak.

-Felséges király, felséges királykisasszony, be kell vallanom...- mély levegőt vettem.- Be kell vallanom, hogy én nem vagyok Diar Saindaer Lupe.

-Tessék?!- kiáltott felháborodottan a király, és felállt.

-Tessék?- visszhangozta Erísia is.

-Jól hallották. Semmi közöm sincs Diar Saindaer Lupéhez. Ha nekem nem hisznek, Arnor barátomnak hihetnek- mindketten felé fordultak, Arnor bólintott.

-Akkor hát ki maga, aki meg merte gyalázni családunkat?- förmedt rám Rindír. Éreztem, hogy az életem csakis Arnoron múlik.

-Felség, a nevem...- erőt kellett gyűjtenem, hogy kimondjam. Végül összeszedtem magam.- Felség, én Stefán Fioro vagyok- a Fioro név úgy hatott a királyra, mint a villámcsapás. Először beleremegett, szemét egy pillanatra lehunyta, aztán mikor kinyitotta, olyan lángot pillantottam meg benne, mint maga a tűzvész.

-Őrség!- harsogta. Ám ekkor Arnor elé lépett, és határozottan nézett a szemébe.

-Apám, kérlek- furcsa volt tőle ezt hallani, elvégre a királynak mondta.- Látom rajtad, hogy a vesztőhelyre küldenéd, de kérlek, kegyelmezz neki. Nem az ő hibája. Én fogadtam vele, hogy nem tudja meghódítani Erísiát. Száz üveg pezsgővel tartozok neki, ő csak becsületesen megmutatta, mit tud. Én voltam, aki rávette.

-Nem hallottad a nevét? Fioro! Egy mocskos lázító ivadéka- vicsorított Rindír.

-Talán fél, hogy így nevezi?!- tört ki belőlem a büszkeség.

-Apám, könyörgöm! Vesd börtönbe, száműzd, ahová akarod, de hagyd meg az életét!- szólt Arnor élesen. A király egy percig hol rám nézett, hol barátomra, aztán intett az őröknek, akik már két oldalról lefogtak.

-Vessétek a királyi börtön legmélyére!- parancsolta. Az őrök elkezdtek kifelé vonszolni. Végem van. A naplóm magammal hozhattam, de napfényt már nem láttam nem tudom, mióta. Itt a napok éveknek tűnnek, az órák hónapoknak, a percek heteknek. Inkább haltam volna meg!