32. fejezet

Epilógus

Leanport királysága romokban hevert a csata után. A káosz vette át az uralmat a kastélyban, s a hétköznapi élet is teljesen felborult. Egy nagy kérdés járt folyamatosan szájról szájra a nép köreiben: mi lesz a trónörökössel? Hiszen Atheis kardja eltört a csatában, és ha egy dinasztia kardja, amely apáról fiúra szállt, eltörik, az azt jelenti, hogy megszakadt a vérvonal az utolsó tulajdonosának halálával. De Cyril herceg még életben volt.

Sokan azt állították, hogy a királyné bizonyára megcsalta a férjét, és a gyerek nem is a hajdani királyé. Liliana jó hírneve ezért mély zuhanásba kezdett, amit hű szeretője, akit még a régens Fernand előtt is sikerült titkolnia, elég nehezen viselt. Felicián kész lett volna megölni a hír összes terjesztőjét, hogy megvédje szerelmét. De persze őfelsége szerint erre nem volt semmi szükség.

Nem sokkal később a gyermek, hatéves korában meghalt. Éppen mire elmúlt volna a gyász az emberek szívéből, újra beköltözött. Hát tényleg vége szakadt a vérvonalnak.

A Sólyom Gárda elzüllött, mikor éhínség ütötte fel fejét az országban, fosztogatni kezdtek, raboltak, néhány nőt meggyaláztak, sokszor a gyerekeik szeme láttára. A Lovagrend tagjai, akik közé már Oliver Liandert is beavatták, szomorúan szemlélték az eseményeket, míg végül a régens azt nem mondta, hogy valamit tenni kell. Tulajdon barátaikat, tanítványaikat, fiaikat kellett szétverniük egy kisebb összecsapásban. Az alapító hármas a könnyeikkel küzdve sebezte meg a fiatalokat, akikben már szikrája sem maradt a becsületnek.

Több ezren követelték, hogy Fernand vegye át az uralkodást hivatalosan is, hiszen egy ilyen feslett nőszemély, mint Liliana nem ülhet a trónon. A férfi természetesen készségesen biztosította a nőt afelől, hogy ő nem fogja elfogadni ezt a fajta kérést és követelést. Valamit azonban mégis tenni kellett. Muszáj volt, hogy egy erőskezű férfi foglalja el a trónt, és megfékezze a háborgó népet. Ezért az özvegy királyné és gyermektelen anya úgy döntött, hogy újra megházasodik, s hozzámegy az egyetlen férfihoz, aki megmentheti az országot: Clyde Bloodstormhoz.

-Micsoda?!- kiáltotta egyszerre Felicián, aki személyes tanácsadója, legbizalmasabb embere volt, és Fernand.

-Neked elment a józan eszed?- morogta Cián megmarkolva erősen székének karfáját.- Miből gondolod, hogy más nem lenne képes erre? Miért pont ő?!

-Mert így legalább békét kötünk egyúttal Zocrotannal is- válaszolta a királyné rendületlenül nézve szomorú szemeivel a kémfőnök sötét, haragos tekintetébe.

-De így odadobod nekik azt, amiért annyi ember meghalt!- üvöltött fel a szerzetes, mert még mindig szerzetes volt, s széttárva a karjait, felállt.- Ezt az egészet a tűzbe veted, ha megteszed! Százak, nem is: ezrek estek el vagy sebesültek meg és lettek egy életre nyomorékak, csak hogy ez a föld megmaradjon! Azért szenvedett Fernand annyit, hogy te egy ilyen meggondolatlan lépéssel romba dönts mindent?! Azért halt meg Atheis?!- szavaira az addig némán, lehajtott fejjel ülő régens összerezzent, s tekintetét rászegezte. De Leviatán egyre csak a királynét nézte, aki megremegett ugyan, mégis makacsul összeszorított szájjal meredt az előtte magasodó férfira.

-Elég volt, Leviatán- emelkedett fel lassan végül a másik férfi, s hangja fenyegetően halk volt, mogyoróbarna szeme vadul villogott.- Távozz.

-De...

-Távozz!- rivallt rá acélos hangján Fernand, mielőtt bármit is mondhatott volna. Kiszáguldott tehát a folyosóra, hogy aztán egy titkos ajtó mögött eltűnve tovább hallgathassa a beszélgetést.

-Köszönöm, Fernand- suttogta remegő kézzel és ajkakkal az asszony, majd felállt, és a régens mellkasára borulva zokogásban tört ki. Julio először meglepődött, aztán viszont lágyan átkarolta az özvegyet, s türelmesen, bár kissé feszengve tűrte, hogy elázik a mellénye.- Mindent köszönök... Tudod, hogy... hogy én akarom ezt... a... a legkevésbé!- nyüszítette, mint egy megvert kutya. Annyira szánalmas, annyira elveszett látványt nyújtott, hogy a Lovagrend kemény mestere is meghatódott, s egy könnycsepp gördült le az arcán.

-Tégy, amit jónak látsz- felelte halkan, dörmögve.- Én melletted leszek.

Ha az olyan egyszerű lett volna! De közel sem volt az. Liliana valóban hozzáment Clyde-hoz, ami azt jelentette, hogy Leanport új királya egy vérszívó, de nemzőképtelen király lett, aki viszont örök életű, amíg egy karót nem döfnek át a szívén. A népet ez végül is nem sokban zavarta, esetleg a babonásabbakat annyiban, hogy ha nem kap elegendő vért, akkor elkezd majd gyerekeket rabolni... Ők azzal foglalkoztak, ami őket érintette.

Azonban hamar kiderült, hogy ez a házasság sokkal inkább volt egy szerencsétlen elgondolás, mint sikeres kísérlet az ország talpra állítására. A Vivre vizét nem becsülték úgy, ahogy illett volna. Átvezették Zocrotanba mindenféle csatornákon keresztül, és ami onnan visszatért, az már egy ihatatlan, szennyezett, mocskos víz volt.

A legnagyobb baj pedig az életmód volt. Clyde olyan akart lenni, mint a bátyja. Csak azt látta, hogy Derek Zocrotant egy élhető, viszonylag jó körülmények között lakható országgá tette, amely valósággal ugrásszerűen fejlődött az ő uralkodása előtti körülményekhez képest. De Leanport sok mindenben különbözött Zocrotantól. Először is, ennek a királyságnak volt rengeteg megművelhető földje, erdeje. Azonban az új király nem egyszerűen buzdította az embereket, hogy gazdálkodjanak a földjeiken, hanem kötelezte őket. A földművelők rabszolgáknak érezték magukat miatta.

Elégedetlenkedni azonban mégsem mertek, hiszen őfelsége a hadseregét is az országba hozta. Amely nem jelentett mást, mint azt a sereget, amelyet még a nagy csatában is láthattunk: emberek, démonok, féldémonok, és a törzs, amelyben már megjelentek a fiúgyermekek is. Egy ilyen hadsereggel szemben senki sem mert volna szembenézni, ráadásul, hogy az utánpótlást biztosítani tudja, Clyde alapított egy katonai iskolát Portvernonban, a fővárosban, ahova minden tízéves fiúnak el kellett menni, bemutatni a képességeit. Ha tetszett az igazgatóságnak, amit láttak, felvették a gyereket, akár akarta, akár nem.

Juliót megfosztották mind régensi, mind főtanácsosi pozíciójától, a Lovagrendet feloszlatták. A várost a három alapító és családjuk nem hagyhatta el, ahogyan a királyné sem. Bár megkapták a nekik járó nemesi juttatásokat, vajmi kevés pénzük maradt az adók után. Az apák koplaltak, hogy a gyermekeik enni tudjanak, s volt, hogy ez sem mentette meg őket a haláltól. A Vivre már nem gyógyított, egy városban egy orvos pedig vajmi keveset tudott tenni az érdekükben.

Savio zenésznek állt, s szerencsére elég jól megfizették, főleg miután valami módon bekerült a királyi udvarba, ahol rendszeresek voltak a bálok és egyéb mulatságok. A lánya, Mirella a legjobb iskolába járt, s sosem szenvedtek hiányt semmiben. Felesége remek hímzéseket készített, azokat is eladták.

Chamberlain és Dellirity helyzete már közel sem volt ennyire rózsás. Chamber ugyan tanár lett azon az akadémián, amelyet Clyde alapított, de mivel kevés tanítványa volt, nem kapott elegendő fizetést, ugyanis az új rendszer szerint a mester annyiszor kap tízezer aranyat, ahány tanítványa van. Ez nála ötnél megakadt, így havonta ötvenezer aranyból kellett megélniük úgy, hogy időközben megszületett a kislányuk, Aida Tireson, akiről szintén gondoskodniuk kellett. Az a kis összeg, amelyet családi támogatás gyanánt kaptak a királyi kincstárból csak annyira volt elég, hogy ne haljanak éhen, noha a családfő jócskán lefogyott.

Fernand De Seaness volt talán a legszerencsétlenebb mind közül. Örömmel vállalta ugyan Yehan nevelését még akkor, amikor megfelelő volt az életszínvonal. Mióta viszont Clyde ült a trónon, nehéz volt mindhárom, fejlődésben lévő fiút etetni. Az vigasztalta ugyan, hogy Yehan is, Nimród is kiestek abból a korosztályból, amelyet a király már katonának akar nevelni, de tudta, hogy Gabriel nem lesz ilyen szerencsés. Éppen ezért elhatározta, hogy megpróbál közel kerülni őfelségéhez.

Addig-addig járt körülötte, kerülgette a forró kását, amíg újabb hat év elteltével őfelsége egyik tanácsadója lett. Amikor belépett első munkanapján, s meglátta, hogy ki a másik, elképedve tátotta a száját. Felicián Leviatán Fénéon volt az. Mégis, az első pillantásukkor, mikor tekintetük találkozott, rájött, hogy ugyanaz a cél vezérli mindkettejüket: megvédeni azt, akit szeretnek.

Sokáig nehezemre esett megérteni, mi is történt, és miért történt úgy, ahogy. Az elbeszélt történetekből, pletykákból nehéz volt összerakni a kirakós minden darabját. De tudni akartam, hogy miért kerültem oda, ahová. Hogy mi indította el azt a folyamatot, amely oly véres polgárháborút eredményezett, mint amilyen még soha nem volt. Hogy miért kellett nekem éveken át kínlódni, és utána miért vonultam ezer meg ezer kortársammal az utcára.

Ez volt az ok. Mindez. Ez az egész történet. Az elején kellett kezdenem, ahogy azok is az elején kezdték, akik nekem mesélték, hogy megértse mindenki, mi történt. És hogy ezután mi jött. De azt talán már nem én fogom leírni.