A new beginning⁴¹

Lajos egy kicsit nyugodtabban tért haza Raoullal. Nyomoznak a merénylő után. Jó. De mégis, hogyan akarja Gene megtalálni? Egy kocsira festett jel alapján? Túl egyszerű lenne. Mindenesetre megfordult a fejében, hogy vissza kell térnie Franciaországba. Ott talán nem akarják majd megölni.

Aznap éjjel is azon morfondírozott, hogy ha visszamegy, vigye-e magával Nancy-t vagy ne? Mi van, ha nem is a feleség, hanem a férj volt a célpont csak elvétették? És hogyha mégis a nőre céloztak, miért pont a hasára? Akárhogy számítgatta, mindenhogy az jött ki, hogy miatta lőttek rá a szerelmére.

Mikor nagy nehezen sikerült elaludnia, álmot látott. Álmában egy úton lovagolt teljesen egyedül. Lassan haladt, mintha csak nem tudná, hol van, vagy hogy hová tart. A terület kihalt volt, csak a távolban látszott néhány kitikkadt fa és régi épület. Az út kemény, poros kövezetén kopogott a ló patája. Hatalmas volt a csend, és Lajos megszomjazott. Körülnézett, azonban sehol semmi. Folytatta hát útját. Pár óra múlva elérte azt az állapotot, hogy majd' leszédült a lóról. Ekkor patkók kopogásának zaja ütötte meg a fülét. Valahol a háta mögött egy idegen, mégis ismerős hang szólította a nevén. Megfordult, és úgy meglepődött, hogy még a szája is tátva maradt. A három testőrt látta maga előtt: Porthost, Aramist és Athost. Athost, La Fère grófot, akit ő még kisgyermekként a példaképévé választott. Pont olyan volt, amilyennek René leírta: fiatal, huszonkilenc év körüli, gyönyörű fekete hajjal, mély tüzű kék szemmel, szabályosan vágott bajusszal, megnyerő, mégis komoly arckifejezéssel, hófehér kézzel rendelkező, hidegvérű párbajhős és testőr. Igen, ez csakis Athos lehet! Mélyen meghajolt előttük, arca szinte lova sörényét seperte. Valaki ekkor vágtatva közeledett, és franciául hevesen káromkodott, olyan hangvételben, amit Lajos ezer közül is megismert volna, hanem fejét fölemelni nem merte.

-Az ántiját ennek a lónak!- hallatszott a vágtató hangja, mire a testőrök jóízűen felnevettek.- Ne lógasd már olyan mélyen az orrod, Lajos fiam!- és ekkor valaki kedvesen a vállára csapott. Lajos felemelte hát fejét, egész testével kiegyenesedett, és meglátta D'Artagnant, az ő kedves kapitányát. Melegen a keblére szorította, a testőrökkel kezet fogott. Példaképét különösen gyengédnek találta.

-Hogy kerülnek ide, uraim?- nyögte ki végül megilletődve. Athos felelt neki a maga szomorkás mosolyával.

-Álomban, uram, minden megtörténhet.

-Úgy hallottuk, hogy segítségre van szüksége egy fiatal vándornak szíve útjain- szólt a maga nyájas modorában Aramis.- Hát elküldött minket az úr.

-Már megint nem hallottál a kedves kis varróleányodról, abbé úr?- kuncogott D'Artagnan, aztán Lajos felé fordult.- Ki vele, mi bánt!?

-Nagy gondban vagyok én, uraim- felelte sóhajtva Lajos, és elmesélte hogy járt Nancy-vel, valamint azt is, hogy mi jár a fejében. A testőrök ekkor összenéztek. Lajos figyelmesen végignézte mindőjük arcát: D'Artagnanén jókedv, Athosén gyengéd mosoly és szemében enyhe kérdés, Aramisén ábránd, Porthosén közöny. Végül mind a négyen bólintottak. Athos odaléptetett Lajos mellé, megfogta lovának a kantárszíját, és szépen lassan megfordította. A férfi ámulva nézte.

-Lajos fiam -kezdte gyengéden, amiből rögtön eszébe jutott Lajosnak, hogy miért ez az apás viselkedés. Hát azért mert apa volt! Raoul de Bragelonne apja-, ne engedd, hogy egy nagy csalódás miatt romokban heverjen az életed. Ne kövesd az én példámat. Élj tovább, ne hagyd el Nancy kisasszonyt, aki nem tehet semmiről. Ne végezd úgy, mint én. Válaszd a nőt, Lajos, az élet túl rövid ahhoz, hogy egyedül éld le. A kitüntetések, a haza, a harc nem melegítenek fel éjszaka. Tudod, hogy nekem is megadatott egy olyan áldás, amire nem is számítottam, és amivel mégis a legjobb tudásom szerint bántam. Válaszd hát Nancy-t, és légy jó apa, jó férj.

Miközben a gróf ezt a szónoklatot tartotta, egy kereszteződéshez értek. Az egyik irányban tovább folytatódott az út és a kihalt tér. A másik úton azonban ott állt Nancy, két karját előrenyújtva várta a férfit. Mögötte Párizs, a Louvre, a Notre-Dame, az édes otthon! Könny szökött a szemébe, ahogy látni vélte régi házukat, benne pedig már őszülő édesapját.

Leugrott volna lováról, azonban hirtelen észrevette, hogy lába jóval a kengyel fölött lóg, és egészen pici. A kezére nézett. Az már nem egy férfi keze volt, hanem egy hat-hét éves kisfiúé. Meglepődve nézett Athosra, aki meghatottan állt előtte, megfogta, erős karjával leemelte a lóról. Ekkor az álom megváltozott: Lajos már ott állt párja mellett az úton, látta, mint segíti le a lóról a gyermeket Athos. És akkor megdobbant a szíve, ráébredt: az a fiú, akinek a szemszögéből egy pillanatra látta a világot, az ő fia.

La Fère gróf letérdelt a gyermek elé, így szemmagasságba kerültek egymással, és az egykori hadnagy hallotta, mit mond neki apai hangon:

-Fuss apádhoz, Hyacinte. Elkísértünk utadon, innen már ők visznek tovább. A testvéreddel együtt. Aramis!

A felszólításra Aramis és Porthos egy másik fiút is előkerített. Odaterelték szépen Hyacinte mellé, így most már Lajos mindkettőnek láthatta az arcát. Gyönyörű két kisfiú, koromfekete a haja mindkettőnek, de a szemük meglehetősen különleges: egyik fekete, akárcsak a hajuk, a másik viszont gyönyörű kék.

Athos atyai csókot nyomott mindkét fiú homlokára, valamit suttogott nekik, és finoman megindította őket Lajosék felé. A férfi letérdelt, a gyerekek pedig boldogan szaladtak hozzá. Igen, kétségkívül a fiai voltak!

-Mit súgott a fületekbe Athos?- kérdezte Lajos.

-Azt, hogy sose feledjük őt, mert ő a mi keresztapánk- felelte a második fiú. Nancy megpuszilta.

-Jól van, Cesare, ha te mondod, elhisszük.

És ezzel lett vége ennek a szép álomnak. Reggel volt. Lajos elhatározta, hogy összepakol, és költöznek. Visszatér feleségével Párizsba. Száguldott hozzá reggel, szinte beesett az ajtón. Párját ágyban találta, Alexandra mellette ült, társalogtak, Raoul pedig, hódolva nem rég szerzett tudásának, őket festette.

-De jó, hogy együtt talállak titeket!- kiáltott fel boldogan Lajos, mire Raoul annyira megrettent, hogy majdnem elhibázta a festményt.- Nagy bejelenteni valóm van!

-Halljuk!- mondták a lányok.

-Visszaköltözök Párizsba.

-Tessék?!- kiáltott fel Raoul és vörös festékes ecsetjével Lajos felé bökött.- Mikor?

-A lehető leghamarabb.

-Egyedül?- kérdezte halkan, szerényen Nancy.

-Nem, kedvesem- felelte Lajos, és megfogta felesége kezét.- Veled. Persze, csak ha szeretnéd.

-Ó, igen, Lajos!- kiáltott fel Nancy.- Nagyon örülnék neki!

-Tehát elhagysz minket- mondta szomorúan Raoul.

-El. Lásd be, nem tudok itt így élni tovább. A lábam nem tehetem ki, mert rettegek attól, hogy mi lesz, ha soha nem térek vissza, holott van, aki várjon. Párizsban már régen elfeledtek, meg is változtam, már senki sem emlékszik az egykori testőrhadnagyra. Vissza kell mennem!

-Jó. Menj, de sose feledj el. Mi ketten olyanok vagyunk, mint a testvérek. Tudod, hogy bármerre is mész, lélekben akkor is ott vagyok veled. Írj majd levelet, ha tudsz.

-Fogok, barátom- azzal a két férfi összeölelkezett.

A hajó még aznap elindult Portsmouth-ból Franciaország partjai felé.

⁴¹Egy új kezdet

Epilógus

Egy évre rá, hogy Lajos és Nancy Párizsba költöztek, ikreik születtek. Két gyönyörű kisfiú, azonban a szemük színe különbözött: az egyiknek a jobb szeme fekete volt, a bal kék; a másiknak a bal szeme volt fekete és a jobb kék. Az apa emlékezett az álmára. Ott is ezeket a gyermekeket látta, csak már egy kicsit idősebb korukban. Athos üzenetének tartotta azt az álmot, hát úgy is nevezte el a fiait, ahogy megálmodta: akinek a jobb szeme kék, az Cesare; akinek a jobb szeme fekete, az lett Hyacinte.

Mikor a fiúk ötödik életévüket betöltötték, váratlan vendégek állítottak be a születésnapon. Alexa és Raoul. Ők is visszatértek. Azóta mindenki békében él. Az „oroszlánnak” is születtek gyermekei, egy lány, és nem sokkal utána egy fiú is. Ez a két család örökre összeforrt. A szülők sosem veszekedtek, a gyerekek sem. Ha bárkire egyetlen rossz szó is elhangzott, a másik nyomban ki állt mellette.

Két család, négy felnőtt, négy gyermek. Mikor ez a négy gyermek felnőtt, mindenki azzá lett, amivé mindig is válni szeretett volna: Marie, Raoul és Alexa lánya egy herceg felesége lett; öccse, Maxim a tudománynak szentelte életét; Cesare és Hyacinte katonai pályán foglaltak helyet: Cesare a haditengerészetben kezdte pályafutását, Hyacinte testőrként harcolt az ország ellenségei ellen.

Végül is, ha kitartóan kergeted az álmod, egy nap csak elfárad, és akkor belekapaszkodhatsz, hogy többé csakis azon az úton kelljen haladnod, amerre az álmod visz.

-&-