Lord Fairfax
Másnap reggel nyolckor két fiatalember ment be a nagyköveti palotába. Egyiken sem volt egyenruha, de járásuk közt jelentős különbség volt: egyik katonásan, egyenes háttal, büszkén lépkedett, a másik kissé visszahúzódóan, de ugrásra készen ment mellette.
Előbbi volt Philippe de Dampierre, utóbbi volt Auguste de Charny.
Mint rendesen, most is csak a fél testőrség volt szolgálatban, a másik fél vagy a palotában ejtőzött és várta, hogy eljöjjön a munkaideje- amikor egyébként szintén csak várt, hogy leteljen...- vagy pedig az utcákon csavargott és szajhákat szedett össze.
Philippe egész nap nem volt szolgálatban, de nagylelkűen felajánlotta az ifjú Charnynak, hogy elkíséri a nagykövetségre, megmutatja neki az angolt.
-Sosem szerettem- mondta Auguste-nek, amikor beléptek a kapun.-Nagyképű, arrogáns, azt hiszi, hogy érdekel bárkit is, hogy az éjszaka kivel hált. Mondjuk biztosra veszem, hogy csak a pénze miatt bújik az ágyába bárki is. Szegény ember olyan ronda, hogy a Notre-Dame-i toronyőr is sírva menekülne előle- tette hozzá nagy komolyan, mire Auguste hangosan elnevette magát. Philippe először összevont szemöldökkel nézett rá, aztán vele nevetett.
Leültek egy fűzfa alá a fűbe. Jó idő volt, miért ne tették volna? Ám alighogy elhelyezkedtek, odalépett hozzájuk egy csoport angol. Úgy magasodtak föléjük, akár a sápadt tornyok. Philippe fel sem nézett, hát Auguste se tette.
-Hé, Dampierre!- szólt az egyik.- Mi az? Amikor nem utcalányt, akkor utcakölyköt hozol pihenni a fűz alá?- erre persze nevetés harsant. Dampierre maga is nevetett, de Auguste látta szemét megvillanni.
-No mi az, hadnagy úr?- kérdezte egy másik.- Már nem is beszélünk a régi cimborákkal?
-Beszéltek ti akkor is, ha nem szólok- vetette oda félvállról Philippe, és egy pillanatra tekintete az angolok háta mögé siklott.
-Már megint pimaszkodsz, te?!- kiáltott fel az, aki elsőnek szólalt fel. Auguste most egyenesen az arcába nézett. Őszült már a rövidre nyírt, sápadt angol, de kék szeme szikrákat vetett. Vastag pofaszakállába is vegyült néhány ősz szál, de negyven évesnél alig látszott többnek.- Tudod jól, hogy egy szavamba kerül, és felkötnek!
-Csak ne fenyegess- mordult fel Philippe, és félig felemelkedett a földről.- Egyszer már megpróbáltad, és? Sikerült? Nem.
-Ezúttal nem fogok hibázni- sziszegte a férfi.
-Jól van, Lord Fairfax, én értem- vont vállat a fiatalember, nekidőlt a fűzfának és boldogan fütyörészni kezdett.
-Fütyöréssz csak- dörmögött az orra alatt Fairfax.- Úgysem sokáig fogsz.
Ám ahogy megfordultak az angolok, hogy visszamenjenek kártyázni, egy hatalmas kutyával találták szemben magukat. A nagykövet egyik münsterlandi vizslája volt, és nagyban vicsorított és morgott az angol urakra.
-Csináljatok már ezzel a döggel valamit!- rikkantotta ijedtében Fairfax, de a többiek meg sem mertek moccanni.- Dampierre, téged szeret, állítsd le, mielőtt széttép!
-Jól van, Duke, elég lesz- szólt nevetve a kutyára Philippe, mire az kikerülte a reszkető csoportot, és odabújt a fiatalember kezéhez.
-Világos...- mondta Fairfax vörös arccal.- A kutya a kutyát nem bántja!
-Mit merészelsz?!- kiáltotta Dampierre, és úgy ugrott fel, mint aki rugóra jár.- Várj csak, utolsó gazfickó, mutatok én neked kutyát, csak gyere ki ma este a Szajna partra a Pont-Neuf-höz!
-Úgy! Ha párbajt akar, megkapja. Fegyverek?
-Nem párbaj lesz, nemes uram, csupán egy kis beszélgetés- mondta vicsorítva Philippe. Lord Fairfax pedig meghajolt és barátai körében gyorsan távozott.
